Megetetnek az élelmiszermultik

A világon egymilliárd ember éhezik, kétmilliárd viszont túlsúlyos. Sokak szerint a két jelenségnek közös oka van: az élelmiszeripar elsődleges célja nem az egészséges étrend, hanem a maximális profit. A legnagyobb cégeknek egyrészt komoly politikai kapcsolatrendszerük és lobbierejük van, másrészt jelentős összegekkel támogatnak vezető táplálkozási szakértőket, illetve táplálkozással kapcsolatos kutatásokat, veszélyeztetve azok függetlenségét.

A világ élelmiszeripara nem szolgálja ki a világ táplálkozási igényeit - írták néhány hónappal ezelőtt angol táplálkozási szakértők és szociológusok a PLoS Medicine című orvosi folyóiratban, az élelmiszeripar közegészségügyi felelősségét boncolgató sorozat bevezető cikkében. Becslések szerint a világon körülbelül egymilliárd ember éhezik, miközben közel kétmilliárd ember túlsúlyos, és egyes régiókban, például Indiában mindkét csoport egyre nő. A tápanyaghiány és az elhízás együttes jelenléte paradoxnak tűnik, ám a szakemberek jelentős része úgy véli, hogy a két jelenség hátterében egy közös faktor áll: az élelmiszeripar elsődleges célja nem az optimális étrend, hanem a maximális profit.

A feldolgozás ritkán növeli a tápértéket

A világ élelmiszer-eladásának háromnegyede feldolgozott élelmiszerek forgalmazását jelenti, amelynek több mint harmadát néhány nemzetközi óriáscég (angol zsargonban: a Big Food) gyártja. Az, hogy mit esznek az emberek, egyre inkább ezeknek a gyártóknak a befolyása alatt áll.

A feldolgozás legfőbb előnyei közé tartozik a biztonságosság növelése, például a káros mikroorganizmusok elpusztítása révén. Sokat köszönhetnek az élelmiszer-technológiának az ételallergiában vagy -érzékenységben szenvedők vagy a cukorbetegek is. Egy minimális mértékű feldolgozás még a tápanyagtartalmat is növelheti (például extra vitaminokkal dúsíthatja a terméket).

A legtöbb élelmiszer-feldolgozó eljárás azonban azért történik, hogy az élelmiszer vagy ital vonzóbb és ínycsiklandóbb, tartósabb és jobban szállítható legyen. Ezek a folyamatok pedig szinte mindig csökkentik a termék tápértékét (például tönkreteszik a benne lévő érzékeny vitaminokat), és nagyon gyakran növelik a cukor- és zsírtartalmát, vagyis hizlalóbbá teszik.

Egészséges-e, ami kevésbé cukros?

Tavaly az élelmiszeripar több szereplője is ígéreteket tett arra nézve, hogy egészségesebb termékeket állítanak elő, felelősségteljesebben reklámozzák az élelmiszereket, és segítenek népszerűsíteni a testmozgást. Angliában 21 cég írta alá a "Responsibility Deal" egyezményt az egészségügyi minisztériummal, amelynek értelmében elősegítik, hogy az emberek kevesebb kalóriát fogyasszanak. Amerikában 16 cég összesen 1,5 trillió kalóriával szeretné csökkenteni termékeinek energiatartalmát 2015-ig.

Az élelmiszercégek általában három stratégia közül választanak a tápértéknövelés érdekében: csökkentik az egészségtelen összetevők arányát, növelik az egészséges összetevőkét, illetve egészen új terméket állítanak elő. Ezeket a törekvéseket azonban több tényező is korlátozza. Egyrészt sokszor nincs közmegegyezés abban, hogy mi tekinthető egészségesebbnek. Például attól, hogy a gyártó csökkenti egy keksz vagy egy joghurt cukortartalmát, az még nem feltétlenül lesz egészséges.

Egy másik korlátozó tényező, hogy a nagy cégek kezét megkötik saját részvényeseik, akik nem feltétlenül akarják a rövid távú profitnövelést feláldozni az egészségesebb táplálkozás hosszabb távú előnyeiért. A brit Economist szerint a részvényesek nyomásgyakorlásának tulajdonítható például, hogy a PepsiCo, amelynek vezérigazgatója 2010-ben úgy döntött, nem hirdet cukros üdítőket az amerikaifoci-bajnokság, a Super Bowl ideje alatt, az idén nemcsak hogy hirdetett a Super Bowl alatt, de a félidőben sugárzott, óriási nézettségű show-t is szponzorálta.

Forrás: AFP/Christophe Lehenaff

Lehet-e partner az élelmiszeripar?

A szakemberek közt nincs egységes álláspont arra vonatkozóan, hogyan lehetne ellensúlyozni az élelmiszeripar fogyasztókra gyakorolt befolyását. Vannak, akik szerint a gyártókat önkéntes önszabályozásra kell buzdítani, és a fogyasztókra bízni, hogy akarnak-e egészségtelen ételeket enni, ahelyett, hogy a közegészségügy ebbe paternalista módon beavatkozna. Ezen az alapon érvelve az ENSZ főtitkára, Ban Ki Mun nagyobb felelősségvállalásra szólította fel az élelmiszer-ipari szereplőket, különösen a gyerekeknek szánt termékek gyártóit, illetve a médiát és a marketing- és hirdetőcégeket.

Egy másik megközelítés szerint az élelmiszeripart partnerként kell kezelni. Sok közegészségügyi szakember azért vállal munkát az iparban vagy azért szorgalmazza az élelmiszercégekkel való partneri kapcsolatokat, mert abban bíznak, hogy így belülről segíthetik a pozitív változásokat.

A legkritikusabbak azonban egyik stratégiát sem fogadják el. Szerintük az egészségtelen ételek előállításából profitáló cégek és a közegészségügyi szervezetek között egyértelmű érdekellentét van. A profitnövelés érdekében az élelmiszeripar igyekszik minél több embert minél több, minél nagyobb árréssel eladható élelmiszer fogyasztására ösztönözni, és semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy ezeket a stratégiákat bármiféle egészségügyi előnnyel össze lehetne egyeztetni. E nézet hívei szerint az önreguláció és a "belülről bomlasztás" kudarcra van ítélve, az egyetlen értelmes megközelítés a külső szabályozás, amely független szakértői testületek kezében van.

Érdekütközések

A független külső szabályozást azonban nem is olyan egyszerű megvalósítani. A legnagyobb cégeknek egyrészt komoly politikai kapcsolatrendszerük és lobbierejük van, másrészt jelentős összegekkel támogatnak vezető táplálkozási szakértőket, illetve táplálkozással kapcsolatos kutatásokat, veszélyeztetve azok függetlenségét.

Erősen megkérdőjelezhető például azoknak a szerzőknek a függetlensége, akik egy hónapja nagy feltűnést keltettek az elhízással kapcsolatos "mítoszokat" kritizáló, az egyik legrangosabb orvosi szaklapban, a New England Journal of Medicine-ben megjelent cikkükkel. A szerzők szerint mítosz például, hogy a drasztikus, gyors fogyás, illetve a fogyás és hízás közt "jojózó" életmód hosszú távon nem segíti a fogyást, és nem látják megalapozottnak azt a vélekedést sem, hogy a nassolás hizlal, és a gyerekkori étkezési és testmozgási szokások már kisgyermekkorban kialakulnak. Bár a szerzők szakirodalmi adatokkal támasztják alá állításaikat, sok olvasó számára csökkentette a cikk hitelességét, hogy a lap "Conflict of interest" (összeférhetetlenség) rovatának tanúsága szerint a szerzőket élelmiszer- és italgyártók hosszú sora támogatta, a McDonald's tól a Coca-Colán, PepsiCo-n és Kraft Foodson át a Dán Sörfőzők Szövetségéig.

Az ipar által szponzorált kutatások eredményeivel szemben bizalmatlanok lehetnek más ipari szereplők is, ha éppen ellenérdekeltek: például amikor egy 2008-as kutatásban, amelyet az amerikai Cukor Szövetség támogatott, azt találták, hogy egy szukralózalapú mesterséges édesítőszernek patkányokban káros hatásai vannak, a szert gyártó cég megkérdőjelezte az eredményeket, és saját kutatócsoportot szervezett, hogy az eredményeket megcáfolják.

A táplálkozással, elhízással kapcsolatos kutatások támogatása elvileg egy olyan terület lehetne, ahol az ipar valóban közegészségügyi érdekeket szolgál, de ez sajnos nem mindig valósul meg: egy 2007-es vizsgálat szerint a kizárólag élelmiszer-ipari cégek által támogatott kutatásokban 4-8-szor gyakrabban született a szponzornak kedvező konklúzió, mint azokban, amelyek semmilyen támogatást nem kaptak az élelmiszeripartól.

Forrás: AFP/Igor Zarembo

A WHO sem feddhetetlen

2011 szeptemberében magas szintű ENSZ-kongresszust rendeztek a nem fertőző betegségek (elsősorban a rák, a kardiovaszkuláris betegségek, a cukorbetegség és a krónikus légúti betegségek) elleni stratégia megvitatására. Ennek kapcsán több szakember aggályait fejezte ki amiatt (lásd pl. itt és itt), hogy az ENSZ a privát szektor olyan szereplőivel épített ki kapcsolatokat, amelyek termékei és marketingtevékenysége hozzájárulnak a leküzdeni kívánt nem fertőző betegségek terjedéséhez. Részben ennek nyomán jött létre a civil szervezeteket összefogó Conflict of Interest Coalition, amelynek célja, hogy megfelelő etikai keretek kidolgozásával segítsen kivédeni az ENSZ döntéshozói és az ipari szereplők közti érdekütközést egészségügyi kérdésekben.

Nem minden esetben független az ipari befolyástól az ENSZ egészségügyért felelős szervezete, a WHO sem. Néhány hónappal ezelőtt nagy visszhangot váltott ki az a Reuters által végzett vizsgálat, amely kiderítette, hogy a WHO egyik amerikai szervezete, a Pan American Health Organization több száz ezer dollárt kapott az élelmiszeripartól - a Coca-Colától, a Nestlétől és az Unilevertől -, annak ellenére, hogy ez ellenkezik a WHO nemzetközi előírásaival.

Hasonló összeférhetetlenségre derítettek fényt a Reuters újságírói a WHO táplálkozási ajánlásait kidolgozó tanácsadó testületben is. A 15 tanácsadó közül kettőnek közvetlen üzleti kapcsolata volt az élelmiszeriparral (egyikük az Unilevertől kapott kutatási támogatást, másikuk a Nestlétől kapott támogatást egy verseny elbírálásához), egy harmadik testületi tag pedig a Bejrúti Amerikai Egyetem dékánja, amelyet 750 000 dollárral támogatott a Nestlé.

WHO-szakemberek nyilatkozatai szerint az ilyen döntéseket részben a szükség hozza: 2010 óta a WHO - amelynek teljes költségvetése körülbelül feleakkora, mint amennyit a Coca-Cola csak marketingre költ - 20 százalékkal csökkentette a nem fertőző betegségekre fordított keretét, így az ezekkel foglalkozó részleg a WHO teljes költségvetésének jelenleg csak 6 százalékában részesül, miközben ezek a betegségek világszerte az idő előtti halálozások 63 százalékát okozzák.

Párhuzam a dohányiparral

A közegészségügyi szakemberek egy része párhuzamokat von a dohányipar és az élelmiszeripar között, és úgy vélik, az egészségtelen ételek fogyasztását hasonló eszközökkel - extra adókkal és szigorú korlátozásokkal - kell visszaszorítani, mint a dohányzást. Ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy a dohányzás és a rák kapcsolatára rávilágító első vizsgálatok után öt hosszú évtizedet kellett várni, hogy hatékony korlátozó intézkedéseket vezessenek be, ami rengeteg ember életébe került. A PLoS Medicine szerkesztői felteszik a kérdést az olvasóknak: muszáj-e öt évtizedet várnunk, hogy az élelmiszeripar hasonló hatásaira válaszoljunk?