Brit inváziók a múltban

Vágólapra másolva!
A rocktörténelemben a britek jelenlegi szerepüket elsősorban annak köszönhetik, hogy volt idő, amikor Amerika is angol szeretett volna lenni, és ez a slágerlistákon is megmutatkozott. Sőt, nem is egyszer. Az első és a második brit invázió az USA-ban, a Beatlestől a Duran Duranig.
Vágólapra másolva!

Az első brit invázió hátterének megértéséhez kicsit vissza kell menni az ötvenes évek végének skiffle korszakáig, amely egy teljes generációt tanított meg a "csináld magad!" szellemiségre. Nem véletlen, hogy a legtöbb angol beatzenész tinédzserként skiffle zenekarban kezdte a pályafutását (így a Beatles elődje, a Quarrymen is skiffle együttes volt), és ha a jazz és folk alapú skiffle stílusjegyeit tekintve nem is jelent meg a beatzenekarok zenei világában, maga a szellemiség tetten érhető volt a gombamód szaporodó bandáknál. A skiffle együttesek primitív, saját készítésű hangszereit felváltották az elektromos gitárok, és az Amerikából importál rock'n'roll pedig kapott egy sajátos brit ízt. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a háború után sokáig válságban levő brit gazdaság a hatvanas évek elején végre megindult felfelé, és a tizenéves korosztály először jelent meg a piacon költőképes, külön célcsoportként.

A legjobban ez a folyamat Liverpoolban működött, amely kikötővárosként amúgy is kaput jelentett Amerikára és az ottani zenei stílusokra, így természetes módon kezdettől fogva nyitottabb volt a külföldről érkező hatásokra. Az amúgy is nagy adag függetlenségi tudattal rendelkező város hamar saját pezsgő színteret alakított ki, és csak idő kérdése volt, hogy mikor szerez erről tudomást az egész ország.

A Merseybeat zenekarok közül ugyan a Gerry & The Pacemakers hamarabb ért fel a brit kislemezlista csúcsára, mint a Beatles, de hamar nyilvánvalóvá vált a gombafejűek vezető szerepe. Ellentétben a Gerry & The Pacemakersszel, Lennon és McCartney saját maguk írták a dalaikat, és valami egészen újszerű fiatalos lendülettel hódították meg a közönséget. Bár 1963 már a beatlemánia éve volt Nagy-Britanniában, az amerikaiak sokáig nem akarták beadni a derekukat, és csak a hírek jöttek a Beatles otthoni elképesztő sikereiről. Aztán év végén az I Want To Hold Your Hand megtörte a jeget és pillanatok alatt rabul ejtette az amerikaiakat, pedig akkor már le volt kötve a fiúknak három fellépés a nagy nézettségű tévéműsorban, az Ed Sullivan Show-ban.

A brit invázió kezdetének általában 1964. február 7-ét szokás tekinteni: ekkor érkezett meg New Yorkba a Beatles, és a zenekart már háromezer lelkes rajongó várta a JFK repülőtéren. Két nappal később léptek fel először az Ed Sullivan Show-ban, és az adást 73 millióan látták, innentől kezdve pedig hirtelen mindenki Angliára nézett. A következő hónapokban Amerikát elárasztották a brit beatzenekarok: a már említett Gerry & The Pacemakers, a Searchers, Billy J. Kramer & The Dakotas és Cilla Black képviselték Liverpoolt; a Herman's Hermits, a Hollies és a Freddie And The Dreamers Manchestert; a Dave Clark Five, a Manfred Mann, a Rolling Stones, a Kinks, a Yardbirds és Peter and Gordon Londont.

Forrás: Getty

Az amerikai slágerlista csúcsát pedig kibérelte a Beatles: február 1-től május 2-ig csak Beatles-dal volt No. 1 pozícióban (I Want To Hold Your Hand, She Loves You, Can't Buy Me Love), majd ezt később még további Lennon-McCartney szerzemények is követték. Nyomukban pedig jöttek a többiek: A World Without Love (Peter and Gordon), House Of The Rising Sun (The Animals), Do Wah Diddy Diddy (Manfred Mann), I'm Telling You Know (Freddie And The Dreamers), Game Of Love (Wayne Fontana & The Mindbenders), és így tovább. Több dallal is élre állt a Rolling Stones, míg a hamar elfeledett beatzenekarok közül volt több olyan is, mely egy időben már a Beatles rekordjait ostromolta (így a Herman's Hermits és a Dave Clark Five).

De a brit befolyás nem állt meg a zenénél: hirtelen minden őrült divatos lett Amerikában, ami az Egyesült Királyságból jött. Mary Quant miniszoknyái és a Carnaby Street butikjainak egyéb menő cuccai lettek hirtelen az etalon, és az amerikai fiatalok eszményképe a "Swinging London" lett.

Ezekben az években a britekkel csak kevés amerikai előadó tudta felvenni a versenyt: a Motown fekete előadóin kívül a Beach Boys és a Byrds emelték csak magasba a csillagos-sávos lobogót. A Beatles és társai hatására Bob Dylan végre bedugta a gitárját egy erősítőbe, megalakult "az amerikai Beatlesnek" szánt Monkees, és szinte mindenki a britek sikerreceptjét próbálta a saját személyére szabni (így a fent említett Byrds is). Aztán a brit invázió ugyan 1967-re lényegében kifulladt, a zenekarok közül csak kevesen tudták átmenteni népszerűségüket a pszichedelikus korszakba is. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy ez a pár év Nagy-Britanniát visszavonhatatlanul popzenei nagyhatalommá változtatta.