A Dacia megvásárlása és a Logan lassan 13 évvel ezelőtti piacra dobása mesteri húzásnak bizonyult a Renault-tól. Az alapvetés nagyon egyszerű: a modern kocsik többsége túl bonyolult ahhoz, hogy olcsó lehessen, ezért készítettek egy olyat, mely nem szégyell az alapokra szorítkozni, így kevesebbe kerül.
Bár eleinte hangos volt a kacagók kórusa, gyorsan bebizonyosodott, hogy
hiába igyekeznek a marketingesek egyre újabb és újabb extrát lenyomni a torkunkon,
a világon sok millió vásárló semmi mást nem keres, csak valami egyszerű, olcsó közlekedési eszközt. Az Európában Dacia-, világszerte pedig Renault-, Nissan-, sőt Mahindra-jelvénnyel is árult modell 2015-ben átlépte a hárommilliós példányszámot, és ez csak egyre növekszik.
Igaz, ma már a Logan sem lehet annyira egyszerű, mint anno, a 2012-ben színre lépett és most frissített második generáció sok részletében fejlődött az eredetihez képest. Már nem szimmetrikusak a tükrök, mint a legelső verzión voltak, a kürt pedig végre a kormányra költözött az indexkar végéről. Az összhatás azonban továbbra is minimalista, csak egyetlen ponton érhető tetten a korszellem: a motortérben. A tesztautó ugyanis már nem a szívó 1,4-es vagy 1,6-os ősmotorokat kapta, hanem valami sokkal modernebbet: a 0,9 literest, turbóval.
A kis háromhengerest már ismerem a Twingóból, ahol ugyan egy kicsit más verziója dolgozik (hátra, fektetve nem lehet csak úgy berakni egy motort, mert baj lenne a kenéssel), alapjában azonban ugyanez a 90 lóerő röptette azt a kis mókamestert is. Igen ám, de a Twingo egy négyszemélyes apróság, nem pedig egy 575 kg-mal terhelhető családi kombi! A Logan MCV orrába valami komolyabbat képzelnénk, de az a helyzet, lelőve a poént, hogy a motor a kocsi egyik erőssége.
Hiába próbálta meg anyósom teletömni kelengyével, befőttel és fagyasztott hússal a csomagtartót, minden befért a kalaptartó alá. Aztán hiába ült be a három gyerek is, az összes cuccával, a kocsi épp csak megült egy kicsit, de ugyanúgy szelte a habokat, mint üresen.
Még országúton és autópályán sincs gond,
könnyen tartható a forgalom tempója, sőt előzések is beleférnek, az erőlködést csak az jelzi, hogy 120 felett érezhetően elkezd nőni a fogyasztás.
Igaz, mindez a hazai síkvidéken áll – mondjuk teljes sícuccal és négy felnőttel Donovaly felé, lehet, hogy nem lenne ilyen fürge. De legyünk őszinték, évente pontosan hányszor is tesszük meg azt az utat?
Ha egy fuvarozó városban akar árut teríteni, akkor nem nyerges vontatót vesz,
és a Logan 0.9 TCE a hétköznapokat, vagy mondjuk úgy: 10 magyarországi kihívásból 9-et teljesen jól megold.
Ahogyan turbós benzinmotoroknál lenni szokott, a fogyasztás erősen függ a felhasználástól. Főleg országúton és pályán vezetve teljesen vállalható 6,5 liter jött ki tankoláskor, azonban a városi-elővárosi forgalom rövid, dugós útjaival 9,8 literre nőtt az étvágy. Igazából ez sem meglepő, de azt azért jelzi, hogy autóválasztáskor mennyire fontos végiggondolni, milyen körülmények között fogjuk a legtöbb kilométert megtenni.
A motor országúti virgoncsága és elfogadható fogyasztása egyébként nem csoda, mindössze arról van szó, hogy a mindenen, de tényleg mindenen spóroló Logan nagyon könnyű: alig egytonnás menetkész tömegét sok kisautó is szégyenkezve irigyli. De hiába a pehelysúly, abba belegondolni sem merünk, milyen dinamizmust lehet elvárni a kombitól a modellfrissítéssel bevezetett új alapmotorral (ezer köbcentis szívó, 70 lóerővel) – inkább a tesztelt TCE-blokkal vagy dízelként alkalmas normális helyváltoztatásra, dombjárásra, előzésekre.
Ha az eddigiekhez még azt is hozzávesszük, hogy a Dacia továbbra is rossz útminőséghez optimalizálja a rugózást, és hogy a beltérben felhasznált anyagok strapabírónak tűnnek, egyértelművé válik az üzenet:
a Logant falura, kisvárosba szánják.
És ebben nincs semmi szégyellnivaló, épp ellenkezőleg. Ma már, amikor a prémiumságról áradoznak az olyan kékgalléros márkák is, mint a Ford és az Opel, milyen kocsit válasszon az, akinek kétkezi, vagy legalábbis koszolós munkához kell a járgány, de nem akar, vagy nem tud pick-upra költeni?
Választhat nyilván az emberünk a használtpiacról is, és ha megnézzük, mivel járnak mondjuk a brigádok építkezni, sokan így is tesznek. Aki azonban szeretne új autóhoz járó garanciát (akár öt évre is lehet kérni, addig nincs váratlan szervizkiadás), az fullosra felszerelve is bőven 4 millió alatt maradó Logannál nem nagyon tud jobb ár-érték arányú kocsit mutatni – a Dacia ebben még mindig verhetetlen. Ezen a Lada tavalyelőtti visszatérése sem változtat, a Kalina kombi sokkal kezdetlegesebb.
Azonban az a tény, hogy a Logan MCV 0.9 TCE olcsó és használható kocsi, még nem jelenti azt, hogy hibátlan. Az egyszerű anyagokból építkező utastér ugyan tűrhetően néz ki, tágas és már szinte ergonomikus, de azért 100 kilométernél hosszabb utakra nem a legideálisabb, mert a faék egyszerűségű szivacsülések nem tartanak eléggé.
Aztán még mindig bőven vannak olyan pontok, ahol a kezünkkel tapinthatjuk a spórolást, mint például a csomagtértakaró rolón, amiről lehagyták a fogantyút, vagy a lámpamagasság-állítón, amivel egy nyúlósnak érződő bowdent mozgathatunk, találomra. Ezek mind a spórolás számlájára írhatók, a rugózás-csillapítás karakterisztikája azonban nem, és én azzal sem voltam teljesen elégedett.
Tény, hogy a rossz minőségű, töredezett, vagy akár földúton nagyon jól viselkedik a kocsi,
cserébe azonban egy szépen leaszfaltozott autópályán kissé billegős. Szó szerint olyan, mintha egy finoman fodrozódó tavon hajókáznánk, szóval, aki könnyen kap tengeribetegséget, a Loganban utazva nem biztos, hogy elkerüli.
Annyira azonban nem erős ez a mocorgás, hogy a sofőrt zavarja, és az ő munkahelye a TCE motorhoz járó harmadik felszereltségi szinten, az Arcticban már minden alapvető szükségletet kielégít. A kormányzás olyan, mint bármelyik Renault-ban (kivéve persze az RS modelleket), a váltó egész kicsit nehézkes csak, és pontos. Hatodik sebességfokozat azonban a többi Loganhoz hasonlóan ehhez sem jár.
A kezelőszervek egyszerűek, és az említett lámpamagasság-állítást leszámítva teljesen jól működnek, a kilátás rendben – a Logan MCV vezetése gyerekjáték. Ráadásul néhány extra is belefért a tesztautó 3,3 milliós árába, mint például a tempomat, ami egyrészt vicces egy ilyen egyszerű kocsiban, másrészt, ha már úgyis elektromos a gázpedál, akkor miért ne lehetne: autópályán jól jön.
Automata klímáról, LED-fényszóróról,
adaptív tempomatról és más úri huncutságokról ne álmodjunk,
rendelhető viszont bőrkárpittal és 75 ezer forintos felárért érintőképernyős navigációval is. Van benne ESP és négy légzsák, hiányoznak viszont a modern vezetéssegítő rendszerek, részben ennek is köszönhető a (régi értékelési metódus szerinti) háromcsillagos Euro-NCAP törésteszteredmény.
A Dacia alapvetően halad a korral, modernizál és fejleszt, de csak annyit, hogy a lényeg változatlan maradjon, és persze az árra is nagyon figyelnek. Akinek státuszszimbólum kell, vagy aki maximalista a kényelem, a sebesség, esetleg a luxus terén, azt persze aligha fogja meggyőzni a francia–román koprodukció, ám ettől még van helye a piacon, és akadnak vevői is.
Ők azok, akik az MCV-ben továbbra is egy hatalmas bendőjű igáslovat kapnak, még ha a hét ülésről le is kell már mondani a Lodgy javára.
A kis turbómotor talán nem az örök élet titka,
vagy legalábbis gondos karbantartást igényel, hogy tartós legyen, így a használt piacon bizonyára nem lesz olyan népszerű, mint a régi 1.6-os. De sajnos a károsanyag-kibocsátási normák miatt most ennek kellett jönnie – és e kerekeken guruló hajóláda mindennapi használatához remekül illik az orrában dolgozó kis kávédaráló.