Japán úr az olasz izomagy ellen - Honda CB 1000 R és Aprilia Tuono 1000R összehasonlító teszt

Mindkét motor ezer köbcentis, csupasz, az áruk is nagyjából hasonló, ám ezeket leszámítva teljesen más karakter a Honda CB 1000 R és az Aprilia Tuono. A két népszerű típust a Mátra szerpentinjein eresztettük egymásnak, hogy kiderítsük, melyikük nyergében szebb az élet, és eldöntsük a nagy kérdést: V-kettes vagy sornégyes az igazi.

A Hondán nem csupán az üléshelyzet olyan, mintha hazaértünk volna, de az egész motor használata is azt sugallja, mintha mindig is ilyen motor állt volna a garázsunkban. A blokk olyan barátságosan adja le a teljesítményét, mint egy életmentésre kiképzett bernáthegyi, és még akkor is megőrzi a hidegvérét, ha elkezdjük ész nélkül rángatni a gázkart. Ennél szelídebb 122 lóerővel már régen találkoztam. Persze nem állítom, hogy egy kezdő nem tud vele fejre állni az első kanyarban, némi rutinnal azonban nagyra értékelhetjük a már korán ébredő nyomatékot és egyenletesen érkező teljesítményt. A váltó és a kuplung működése szintén példaértékű, lyukat garantáltan nem találunk egyik fokozat között sem.

A Honda után a Tuonóra átülve olyan érzésem volt, mintha egy légkalapács dolgozott volna a motor helyén, a blokk dübörgésével együtt folyamatosan rezgett az egész masina, itt már végre éreztem, hogy ezer köbcenti dolgozik alattam. Már a kuplungkar behúzása is felér egy marokerősítővel, amitől garantáltan bedurran az alkarunk, ráadásul a váltókar használata is sokkal darabosabbnak érződik a Hondáéhoz képest. Érdekes módon az RSV nyomatékra hangolt blokkja utálta az alsóbb fordulatszám-tartományt, háromezer alatt gyakorlatilag csak a lánc csapkodására volt hajlandó, középen és felül viszont bebizonyította, hogy nem véletlenül találták ki a V2-es konstrukciót. A Tuonón már nem lehetett olyan büntetlenül csavargatni a gázkart, mint a Hondán, sokkal agresszívebben és közvetlenebbül reagált a motor, ennek köszönhetően az első kerék is szeretett a levegőbe emelkedni a kigyorsítások alatt. Ez a viselkedés ízlés és megszokás dolga - én lehet, hogy puhány alak vagyok, de inkább a CB bársonyos hízelgésére voksolnék.

Fullánkszerűen meredezik a Honda vékonyka faridoma

A Mátra kanyarjaiban kergetőzve nem kellett sokat motorozni, hogy kiderüljön, a két motor futómű-beállításai között is jelentős szemléletbeli különbségek vannak. Bár a Honda futóműve sokkal puhábbnak érződött a Tuonóénál, mégsem voltam vele lassabb, nyilván amiatt is, hogy közel sem kaptam annyi visszajelzést az útról, mint a Tuonón, így nem rettegtem annyira az évről-évre romló 24-es számú út állapota miatt. Az olasz masinán már teljesen más az élet, mint a CB-n: eleve sportosabb az üléspozíció a magasabbra szerelt lábtartók miatt, a futómű pedig még azt is közli velünk, ha éppen egy hajszálrepedésen suhanunk át. Mivel a két motoron teljesen más típusú és állapotú gumi volt (a Hondán a gyári Bridgestone BT015 volt közepesen leharcolt állapotban, a Tuonón ugyancsak a gyári Dunlop Sportmax abroncsok feszültek, ám jóval viseletesebb állapotban) én inkább ennek tudtam be, hogy a Tuonóval egy kicsit birkózni kellett a CB-hez képest a kanyarokban, és nem annak, hogy az Aprilia hátsó kereke szélesebb, 190-es.

A Honda limitált szériája gyönyörű alcantara üléshuzatot kapott

Az Aprilia fékei nem csak szemre tűnnek erősebbnek, a valóságban is zongorázni lehet a különbséget. Egy Tuonón töltött mátrai menet után a CB-re átülve majdnem felkenődtem a szalagkorlátra az első kanyarban, annyira hozzászoktam az Aprilia hatdugattyús Brembóinak erejéhez. Persze ez is csak szokás kérdése, mert néhány perc után már a Honda fékeit sem éreztem gyengének, ráadásul a fékkart még bátrabban is mertem szorongatni, hiszen tesztmotorunkon még blokkolásgátló is volt. Egy versenypályán nyilván a Tuonó közelébe sem kerülne a Honda a féktávok terén, ám a közutakra, pláne a szürke hétköznapokra megint csak a CB "puhább" fékei az ideálisabbak.

Összegzés

Buta hasonlat ugyan, de nem tudom szemléletesebb megfogalmazni: a CB 1000 egy lávakövön sütött csirkemell párolt zöldségekkel, a Tuono meg egy alig átsütött véres steak némi jelzés értékű körettel a tányér szélén. Aki időnként szeret kilátogatni a versenypályák nyílt napjaira és a szürke hétköznapok során is jó adag adrenalinra van szüksége a motor nyergében, annak a Tuono a kötelező választás a dübörgő V2-es motorjával, kőkemény fékeivel, futóművével és sportos üléspozíciójával.

Mindenapos használatra nálam a Honda a nyerő

A Honda ezzel szemben maga a megtestesült nyugodt erő, ha kell, csendesen búg alattunk a városi ingázások közben, de akkor sem hoz minket szégyenbe, ha a sportmotoros baráti körrel indulunk neki csavarogni. Nálam a Honda a befutó jobb ergonómiája és felhasználóbarát viselkedése miatt, őt vinném haza "mindenes motornak" a garázsomba, ettől függetlenül bőszen irigykednék, ha eldübörögne mellettem egy olasz V-kettes. Véleményem természetesen abszolút szubjektív, és hogy ez mennyire így van, azt jól szemlélteti a következő oldalon olvasható olaszmotor-párti barátom véleménye, aki nem mellesleg rengeteget segített a teszt lebonyolításában.