A Smith sebességmérő fehér mutatója az elért legnagyobb tempót mutatja
A Frederick Simms által 1893-ban alapított The Daimler Motor Syndicate Ltd. nevű cég 1896-tól állt kapcsolatban a szigetország legfelsőbb köreivel. Abban az évben a London South Kensington negyedében lévő Imperial Institute rendezett egy bemutatót, s ezen megjelent a walesi herceg, a későbbi VII. Edward. A trónörökös, akinek kalandos életében fontos helyet foglalt el a vitorlázás, a lóverseny, a kártyajátékok és a társasági élet szinte minden zajos változata, természetes érdeklődéssel fordult az automobil felé.
Egy évvel később, amikor már a Buckingham palotában tartottak gépjármű-bemutatót, a kiállított kocsik között két Daimler volt. 1898-ban a Warwick kastélyban autózott a walesi herceg, a következő esztendőben pedig lord Montagu látogatta meg a Highcliffe kastélyban tartózkodó trónörököst újonnan vásárolt 12 HP Daimlerén. Ennyi élmény egy az Edward hercegénél jóval nyárspolgáribb lelket is megingatott volna, így hát nem csoda, hogy a századfordulón a herceg három Daimler kocsit rendelt. Ez a lépés nagy hatással volt az egész autózásra, mert a brit arisztokrácia - amely Viktória királynő szélsőséges konzervativizmusát követte addig -, hamarosan átadta magát az autózás és az autóvásárlás örömének.
A Daimler gyár persze minden cseppet gondosan kicsöpögtetett a dicsőség poharából, és nem győzte hangsúlyozni a későbbiekben, hogy a királyi ház az ő kocsijukat használja.
A jobb oldali pedál a fék, a bal a kuplung, középen a gáz
Amikor Viktória királynő meghalt, és a herceg VII. Edward néven 59 évesen végre trónra léphetett, az uralkodás mellett mindig figyelmet fordított az autókra is, vendégeinek büszkén mutatta meg a királyi garázsból előálló automobilokat.
Hivatalos alkalommal először 1904-ben használtak automobilt Nagy-Britanniában, amikor VII. Edward meglátogatta a Woolwich helyőrséget. A korabeli beszámolók fontosnak tartották rögzíteni, hogy a király az előzetesen jelzett időben, pontosan érkezett csukott Daimlerén.
Erre az időre alaposan megváltozott a királyi istállók képe. A lóállások egy részét kiürítették, és oda álltak be a királyi automobilok. Elkészítették a sofőrök kötelmeit rögzítő szabályzatot is, amely első pontjában megállapítja, hogy a sofőr heti bére három font. Ez nagyon jellemző Angliára, egy munkaszerződés nem annak felsorolásával kezdődik, hogy az alkalmazott mit köteles tenni a béréért, hanem azzal, hogy milyen juttatásokban részesül. Az említett három font fejedelmi összeg volt abban az időben, és még számos egyéb kedvezmény járt mellé, mint szállás, étkezés - szolgálóleány, aki főz és gondoskodik a ruházat tisztaságáról -, libéria és évi két öltöny ruha.
Nem volt kényelmes helyük az alkalmi vendégeknek
A sofőrt mindezek fejében nem hajszolták túlságosan: minden nap 9-kor szolgálatra készen kellett állnia, autóját tiszta és üzemkész állapotúra kellett hoznia 10.30-ra. Amennyiben házasember volt, hívásra éjjel-nappal a lehető legrövidebb időn belül szolgálati helyén kellett lennie. Érkezését és távozását köteles volt jelenteni a királyi istállómesternek, ha műszaki hibát észlelt, azt a főmechanikusnak. Ha két autó vagy ennél több volt üzemben egy nap, külön segítséget kapott a tisztításhoz. A garázsba idegen nem léphetett be, dohányozni ott szigorúan tiltott volt.
Visszahívás 1904-ben
Számos érdekes fejlemény tette izgalmassá az életet a királyi garázsban, s ezek között akadt pár, amely mai szemmel nem tűnik oly különösnek, mint a sofőrök Buckingham palotabeli kötelmei. Az 1904-ben szállított Daimlerek kapcsán például súlyos kifogásokat emelt a királyi istállómester, s gyárat az észlelt hiányosságot kiküszöbölésére szólította fel. A 28 HP motorról kiderült, hogy a kocsi teljes terhelése mellett hajlamos a túlmelegedésre, de az új, 35 HP típus sem bizonyult hibátlannak. Rosszul kialakítottnak találták az első sárvédőket, eltört a kormányoszlopot takaró rézcső, kifújt a kipufogó, gyenge fényű a lámpa, amely akadályozta is a kurblizást - hogy csak néhányat említsünk a kifogások közül. Ezek a momentumok azért is kellemetlenül érinthették a Daimlert, illetve a karosszálást végző Hooper céget, mert a versenytársak minden alkalmat megragadtak a londoni udvar figyelmének felkeltésére. Elsősorban a Mercedes volt agilis, de a Renault is rendre próbálkozott.
1909-re már számos Daimler kocsi állt a brit királyi ház használatában. VII. Edward mellett Daimleren utazott az új walesi herceg, aki 1910-ben V. György néven lépett a trónra, és több királyi herceg is. Daimleren járt Alfonz spanyol király, a német császár, Sziám királya, s még hosszan folytathatjuk a sort, de inkább térjünk vissza fő témánkhoz, a Knight-motorhoz, amelyből az első éppen a walesi hercegé lett. A Hooper karosszériás kocsit cinóbervörösre festették, rézből készültek a "vasalatok", a belső kárpitot kék szattyánbőrből varrták. A négyhengeres motor 6281 cm3-es, a 38 HP kategóriába sorolt. Négy előremeneti sebességgel rendelkezett, ezeket az oldalt lévő karral lehetett választani, s a korábbi Daimlerekkel ellentétben e kocsikban már tengely hajtotta a hátsó kereket. A Rudge Withworth küllős kerekekre 920x120 colos Palmer Cord gumik kerültek.
Ideális helyen, az égéstér közepén lehetnek a gyertyák
Aztán megjelentek a hathengeres Knight-motorok is. Az 58 HP adólóerő-kategóriába sorolták őket, és olyan luxusfelszerelésekkel látták el, mint a kipufogódob melegét hasznosító fűtés, a sofőrrel való kapcsolattartást (vagy távolságtartást?) szolgáló telefon, a virágváza és a szivargyújtó. Ilyen autót vett a japán császár a görög királyi herceg is.
1914-ben mutatták be a Knight-motorok újabb generációját, a 20 HP modellt, amely nevével ellentétben 36 lóerős volt, s 1500/min fordulaton adta le ezt a teljesítményt. Ennek háromfokozatú váltója volt, a négyfokozatúval csak rendelésre szállították, kuplungja bőrborítású, kónuszos. E motorokat használták tehergépkocsikban is, amelyek legnagyobb része az éppen kitört gyilkos háború frontjain teljesített szolgálatot.
A Knight-motorok még hosszasan kitartottak, s a húszas évek valamennyi elegáns Daimler limuzinjában ezek dolgoztak. 1924-ben az addig használt vasöntvény helyett acélból készült szelepgyűrűket kezdtek használni a Knight-motorokban, amely könnyebb volt, s ezzel a teljesítménynövelést nem akadályozta az alternáló mozgást végző nagy tömeg. Amikor azonban a gazdasági válság elérte a Daimlert, amely egyesült a Lancaster autógyárral, hamarosan lemondtak a formabontó műszaki megoldásról. Az 1931-ben bemutatott hathengeres 16/20 HP modell az utolsó csúszószelepes Daimler motor, s a váltást azzal indokolták, hogy időközben a szokványos szelepekkel szerelt motorok sokat finomodtak, működésük hatékonyabbá és csendesebbé vált, így felveszik a versenyt a Knight-motorral, miközben az előállítási költségek kisebbek. Ezután már csak a Minerva és a Voisin használta, de a második világháború kitörésének idejére elvesztette jelentőségét. Mai bírálói elsősorban a magas olajfogyasztást és az ezzel járó füstölést vetik fel ellenében. A brit királyi család számára 1970-ben készült az utolsó Daimler, s a kivételezett márka helyét átvette a Rolls-Royce, de az évtizedeken keresztül használt kocsik java ma is megvan, részben a királyi garázsban, részben a Jaguar-Daimler Heritage Trust tulajdonában lévő múzeum raktárában. És persze megvan az a kocsi is, amelyet 1900-ban vásárolt a cégtől VII. Edward király.
Koronás kivételek
Érdekes részlet, hogy miközben a brit automobilizmust gúzsba kötő "vörös zászló" törvényt csak 1904-ben törölték el, és helyébe kevésbé szigorú, de még mindig elég szűk határt engedélyező sebességkorlátozás lépett, 1909-ben a királyi istállómester arról tájékoztatta a rendőrséget, hogy "amennyiben őfelsége a király vagy őfelsége a királyné az autóban tartózkodik, a kocsi számára nincs sebességkorlátozás."
Műszaki adatok |