Aranyos lelet - Ford Taunus 1,3L

Ford veteránautókkal nálunk tele a padlás. De az ilyen Taunus, mint a képeken, ritka, akár a fehér holló. Az alig ötvenezer kilométert futott kocsit Csikós Zsolt mutatja be.

Akadtak igazán nyálcsorgató verziók a Taunus szériában, például a 2,3 literes, 108 lóerős hathengeressel szerelt, "vinyl-dach"-os, azaz műbőrtetős, ködfényszórós, sport-lemezfelnis, kis híján a százhetvenötöt is megfutó kupé. Az ilyen autók ma a Ford-rajongók kedvencei, merthogy az összes akkori Ford- (és Opel-) típus közül talán a leghitelesebben ültették át Európába az akkor még menőknek tartott amerikai formákat. A korabeli ajánlat túlsó végén a vérszegény, 1,3 literes motorral szerelt, szintén kétajtós, de csak 135 km/h végsebességű, lépcsős hátú, szerény felszereltségű, a világra ártatlan, kerek fényszórókkal meredő L kivitel állt. Ki tett volna el ilyet az utókornak?

Például olyasvalaki, akinek még a Zsiguli is nagy szó volt - az illető legyen, mondjuk, egy magyar sofőr. Kapja az autót 1956-ban külföldre szakadt, majd 1970-ben hazatelepült testvérétől, aki 1973-ban úgy dönt, hogy az NSZK-ban mégiscsak kellemesebb az élet. A "németbe" visszatelepülő báty alig 15 ezer kilométerrel hagyja öccsére a Fordot. Ez az ajándék egy lottó-öttalálatossal érhetett fel abban az időben, amikor még Daciára is éveket kellett várni, azonnalra pedig csak a kiváltságosok vehettek tárcakeretre kocsit, illetve ott volt még a Zaporozsec is.

No persze, a Dobi István úti használtautó-piacon is lehetett új kocsit venni olykor - súlyos felárral. Óriási érték volt egy ilyen Taunus a hetvenes évek elején, a magyar autós nem azt nézte rajta, hogy kicsi, szerény teljesítményű a motorja és kevés az ajtaja; sokkal fontosabb volt a nyugati pedigré, az aranymetál fényezés, a fűthető hátsó szélvédő, a fogazott szíjjal vezérelt motor vagy a Blaupunkt autórádió.

Ezek után érthető, hogy a csoda-Fordot a sofőr száraz sárvári garázsában, letakarva, felbakolva pihentette évtizedeken át. Még a hűtőre is készített egy formára vágott papundekli-lapot, nehogy a garázsajtó résein át beszűrődő fény kiszívja a gyönyörű fényezést. 1973 és 2004 között a Taunus csupán háromszor járt kint esőben, s - leírni is szörnyű - egyszer még hóban is. E rettenetet akkor követte el a tulaj, amikor felesége eltörte a lábát. Sajnos sohasem tudjuk meg, hogy fontolgatta-e - hívjon inkább mentőt.

Az autó 2004-ben, már bő ötvenezer kilométer lefutása után került új gazdájához, a győri Szincsák Józsefhez. Csipkerózsika-álmából való felkeltése is felért egy japán teaszertartással: a kocsi alól ki kellett venni a négy bakot, ekkor derült ki, hogy a kötelező fatuskókat felcímkézte az öregúr, hogy tudja, melyik hova való. Aztán el kellett távolítani a védőtakarókat, papundekliket...

Ilyen gondosság láttán érthető, hogy a koros Ford nemcsak távolról, hanem közelről, nagyítóval vizsgálva is olyan, mintha az 1970-es Genfi Autószalon kiállítási példányát szemlélnénk. Még azok a futóműcsavarok is csillognak, amelyek a végletekig megkímélt autókon is enyhén rozsdásak, s a hetvenes évekbeli, minden más kocsiban ma már csak kifakult, megrepedezett állapotban leledző műanyag utastéri elemek olyan újszerűek, mintha most hagyták volna el a fröccsöntőformát, ahhoz pedig, hogy az eredeti fényezésen felleljünk hibát, egy egész sascsalád szemeire lenne szükségünk. Előkerülésekor a Taunus ülésein huzat, szőnyegjein védőszőnyeg, kormányán karimavédő, egyéb védőburkolatain védőburkolatvédő burkolatvédők voltak - ezek egy része egyébként ma is fent van.

Ilyesfajta aggódó óvást látva az ember azt gondolná, hogy hibátlan volt átvételkor. Hát nem. Saját tapasztalataimat tudom csak megosztani az olvasókkal: nem ez az első, szinte mániával határos módon megkímélt veteránautó, amely előkerült az ismeretségi körömben, és mindegyikkel, hangsúlyozom, mindegyikkel akadt gond bőven. A legjobb állapotúaknak még azok bizonyultak, amelyekkel kisebb-nagyobb rendszerességgel közlekedtek is az évek során.

Ezen a kölni Fordon például azonnal cserélni kellett a szelepszár-szimeringeket, de ez típusbetegség - állítják a hozzáértők. A négy fék közül csak egy fogott, tehát a lassítórendszert is föl kellett újítani - ez sem meglepő, hiszen a sok állásban a tulajdonos nyilván nem cserélt négyévenként fékfolyadékot. Hiba volt. De vajon miért kellett egy futásteljesítménye szerint még szinte bejáratós autóban kicserélni a differenciálmű-csapágyakat? Ha belegondolunk, ez is érthető.

A differenciálház nem zár hermetikusan, olaj pedig csak az aljában van, amit használat közben a benne forgó napkerék felver és széthord. Ha viszont hónapokig, évekig áll a jármű, az olajréteg lefolyik, s az illesztett elemeket - például a difficsapágyakat - megmarja a finom rozsda. Amennyiben több ilyen hosszú leállítás tarkítja a kocsi múltját, a sorozatosan enyhén megrozsdásodó csapágy kotyogni kezd, majd elkopik.

Ám e hibákat leszámítva alig van észrevehető szépségfolt - egy pici, tompa nyomás a motorházfedélen, a Moszkva téri Start autósbolt legszebb aranykorát idéző, álborostyánba öntött veteránautócskával díszített váltógomb és a nem eredeti külső tükör. Ilyen rövid a lista. A gyári tükör helyett érdekes kiegészítést tett fel a régi tulajdonos, a korhű külső tükörnek osztott, külön holttércsökkentő betétje van - önmagában is szép technikatörténeti emlék.

Máskülönben az újautó-illat, a tökéletesen feszes ülések, a motortérben ragyogó színekkel világító matricák, vezetékek és festések szinte mellbevágják az embert. Akármilyen rejtett helyre kukucskálunk be, mindenütt csak gyári fényezést és felületkiképzést, patikatisztaságú zugokat fedezünk fel.

A mai autós, aki már nem érti azt a rangot jelző üzenetet, amelyet régen a kerek és a szögletes fényszórók közötti különbség, a feketére fényezett hátfal, a műbőrtető, a ferde hát hordozott, csak azt veszi észre e Taunusnál, hogy valami elképesztően szép állapotú, fantasztikus színű, markáns vonalvezetésű régi kocsi mellett hajtott el az imént. Egy apró csalás akad a dologban: ennek a Taunusnak nem az L szériára való, kicsi, sima, fazékfedőre hasonlító dísztárcsák, hanem az XL sorozat cizelláltabb, nagy kupakjai dobják fel a kerekeit.