Királyi viseletben - Royal Enfield 350

Nincs túl sok esély arra mostanában, hogy valaki itthon komplett, jó állapotú vintage, vagyis a múlt század húszas éveiből származó motorkerékpárra találjon. Főszereplőnk is messziről érkezett. A jellegzetes brit gépet Ocskay Zoltán próbálta ki.

1925 jelentős esztendő volt a Royal Enfield motorkerékpár-gyár számára. Ekkor váltották le saját gyártmányokra a motorokat, addig a JAP cég termékeit építették be, és a váltót is, amely viszont saját készítésű helyett Sturmey- Archer lett. Az új, oldalt szelepelt, egyhengeres motort E. O. Pardoe konstruálta a redditchi gyár számára.

A blokk bizonyos részletei abban az időben korszerűnek számítottak, mint a főtengely mindkét oldalán használt kétsoros, hengergörgős csapágyazás vagy az egyes példányoknál alkalmazott alumíniumötvözet hajtókar.

A könnyűfém dugattyúra mindössze két gyűrű került, az olajlehúzó gyűrűt mellőzték. A hengerfej a hengerrel egybeöntött (zsákhenger), ez a költségcsökkentést szolgálta. Az Enfield saját gyártmányú, dugattyús rendszerű olajpumpáját használták, amely nem állítható, a bepréselt olajmennyiség feleslege szelepeken keresztül visszajut a vezérműházba, és onnan a belső nyomás csövön a hajtóláncra fújja.

A kétfokozatú, egytengelyes váltó helyett 1925-től kéttengelyes, háromfokozatú szerkezet került a motor mögé, a hosszú, szabadon álló váltókar helyét kis, kulisszás szerkezet vette át, amelyben az egyes fokozatokat rövid tüskéken rögzíteni lehetett. Nemcsak a kulissza miatt lett más a tank, a korábban beépített olajtartályt száműzték, s a nyereg alatti két, jellegzetes, függőleges vázcsőre rögzített doboz vette át szerepét.

Újdonság volt 1925-ben az első kerékfék, korábban csak a hátsó kereket lehetett fékezni egy ékfék segítségével. Ezután már elöl és hátul is belső kiterjedésű dobfékkel lehetett lassítani a Brampton vagy British Hub kerékagyak pörgésén.

A Royal Enfield viszonylag korán, már 1926-ban áttért a gumiperemes gumik helyett a drótperemes abroncsok használatára, azonban mint oly sokszor megtörtént, a módosításokat nem egy csapásra, hanem folyamatosan vezették be, így az 1925 és 1927 között gyártott modellek között számtalan változatot találunk.

Philip Tooth, aki a The Classic Motorcycle című lapban (1989. január) bemutatott egy hasonló 350-es Royal Enfieldet, azt írja ezzel a problémával kapcsolatban: "Amikor a gyártóüzem kifogyott valamelyik alkatrészből, az előállítás folyamatossága érdekében előhozatták a régi típust az alkatrészraktárból".

Padlásmese

Ahogy egy igazi brit motorkerékpárhoz illik, itt is van egy jó hangulatú történet, miszerint a Royal Enfield korábbi gazdája 1942-ben bevonult a hadseregbe, és talán mert sejtette, hogy olyan útra megy, amelyről nincs visszatérés, felvitte járművét a csűrpadlásra. Ott egészen az ezredforduló évéig pihent a motor több-kevesebb nyugalomban, mert ne felejtsük el, hogy számos alkatrésze hiányzott.

Lehet tehát, hogy a gazda mégsem volt pesszimista, és a Royal Enfieldet csak az eresz alatt hagyva ment az Armyba, mondván, pár hét alatt végez, és motorozik tovább.

Amikor pedig helyette egy sokszorosított értesítés érkezett (Sajnálattal értesítjük, hogy...), jó darabig senki nem nyúlt a géphez, végül aztán rokonok, ismerősök el-elkunyeráltak ezt-azt a motorról az özvegytől vagy a szülőktől, és csak a maradék került valamikor a padlásra.

Az sem biztos, hogy első gazdája vált meg tőle 1942-ben, hiszen akkor már 17 éves volt a gép. Kétségtelen viszont, hogy a tulajdonos gondos ember volt, mert az olajcsapot elzárta, s a motor nagyon jó állapotban maradt. A felújítás során a motorgenerál gyűrű-, szelep- és szelepvezető-cserét jelentett ("a hengerben két kis ujjbegynyi folt volt, azt megcsiszoltuk"), s a vezérműből, a váltóból és a blokkból áztatás után keményfa spatlival kellett a lerakódott olajat eltávolítani ("kétnaponta túrtam rajta egyet").

A mágnes bizonyult a legnehezebb feladatnak, csak nehezen sikerült hozzá új megszakítót találni, tekercset meg sehogyan, mert ehhez a régi típusú ML modellhez Angliában sincs már alkatrész. Szegi Ferenc két évig kísérletezett a tekercseléssel, végül egy Marelli mágnes gyújtótekercsét kellett átalakítva beépíteni. S még egy meglepő akadály: az acetilénvilágításhoz alkalmas gumicsövet jó ideje nem gyártják, így csak hosszú keresgélés után talált rá egy ismerős valamelyik kórházi raktárban némi elfekvő készletre.