Hétmérföldes csizmában - Wanderer W25K

Amikor a Wanderer 1936-ban bemutatta a W25K típust, úgy látszott, a siker nem kétséges: az erős, pörgős, kompresszoros motor és a jó pedigré jelentős eladási számokat ígért. Ám a remények nem váltak valóra. Az okoknak Bernáth András nézett utána. A magyarországi vonatkozásokat Négyesi Pál kutatta.

Árak tekintetében tehát a Wanderer W25K a középmezőnybe került kategóriájában. Vigyázni is kellett az árlisták összeállításakor, mert nagyon veszélyes versenytársak jelentek meg a piacon. Mindenekelőtt a BMW sportos hathengerese, a kétüléses 319/1 csalogatott sok sportembert, s ott volt a Németországban nagyon népszerű Steyr Super Sport 125-ös, vagy a Hanomag Sturm is - igaz, ezekben csak 45-55 lóerős motorok voltak, így hátrányba kerültek a W25K-val szemben.

Ha valaki nagy várakozással és szaporábban dobogó szívvel a jókora, háromküllős kormánykerék mögé ülve beindíthatta a hathengeres, kompresszoros motort, igazi autós élményben volt része: gyönyörködhettek a sportosan szóló hathengeres motor hangjában, amelynek erőteljes tenorjához a sivító kompresszor adta a szopránt.

De a hang nem minden, sokakban csalódást keltett a W25K: egyáltalán nem mutatta magát olyan sportosnak, agilisnak, mint amilyennek a karosszéria merész vonalvezetése és a technikai leírás ígérte. Mégis - összehasonlítva legtöbb autó-kortársával -, temperamentumos kocsi volt, jó útfekvéssel és hatásos fékekkel. A sportos vezetést kedvelő tulajok elsősorban a tésztaszerű kormányzást és a váltókar hosszú kapcsolási útját kifogásolták.

A valódi gondot azonban a motor jelentette. Ha valaki igazán sportosan akart autózni, a motort mindig nagy fordulatszám-tartományban kellett tartania, és az így, keményen pörgetett, érzékeny motor (az állandóan hajtott kompresszor 8600/min-nel haladta meg a motor 4000/min. fordulatát) hamar meghibásodott.

Nem volt ez előre látható? Az egykori Auto-Union versenyző, Willy Walb már a W25K hivatalos bemutatója előtt, 1935 végén figyelmeztetett a kompresszor alapvetően rossz elhelyezésére, amely lehetetlenné tette a megfelelő keverékképzést. Ez és a többi kritikai észrevétel azonban nem hatotta meg a Wanderer felelős vezetőit. Későn reagáltak, és csak az utolsó W25K példányokat szállították Roots fúvók nélkül, átdolgozott hengerfejjel. Természetesen a teljesítmény visszaesett, 52 LE-vel (egyes források szerint 60 lóerőről van szó) azonban már igazán a középmezőnybe került a típus.

De nemcsak a konstrukciós hibák és hiányosságok, a kompresszoros motor bajai voltak okai a szász szépség gyenge szereplésének. A bukáshoz egy pech is hozzájárult. Pech ugyanis, hogy a BMW nem sokkal a Wanderer W25K bemutatása után kihozta a harmincas évek egyik legsikeresebb sportkocsiját: a 328-ast. Ez formára és technikailag is méretre szabott ellenfelévé vált a W25K-nak: éppúgy kétliteres, hathengeres motort kínált, de annak teljesítménye - kompresszor nélkül - elérte a 80 lóerőt.

A 328 könnyebb volt (830 kg 1000 kg helyett), és még 550 márkával olcsóbb is, mint a nyitott W25K sport kétüléses. A bemutatkozás is egyértelműen demonstrálta a BMW fölényét: Ernst Henne 1936. június 14-én a Nürnburgringen állt rajthoz, és a kétliteres kategóriát rögtön meg is nyerte. A Wanderer is nevezett két W25K-t, de a bajorok edzéseredményeit látva visszaléptek.

A BMW nemcsak a versenypályán, hanem az eladási statisztikában is gyorsan elhagyta a Wanderert. 1939-ig 464 BMW 328-as talált gazdára, miközben a szászok 1936 és 1938 között csak 258 W25K-t építettek. Az utolsó kocsikat, amelyek 1939-ben még mindig a kereskedőknél álltak, nagy engedménnyel, 5750 márkáért adták el.

És ma? Időközben kedvezőbb lett a lapjárás a Wanderernek? Sajnos, nem. Mostanában is a 328-as áll az élen, amely az oldtimer-találkozókon, -rendezvényeken mindig a figyelem középpontjába kerül. Ám, annak ellenére, hogy a Wanderer W25K kissé árnyékban van, a nagy kedvenc autók köréhez tartozik.