Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Jánosy Károly: Előre megérzed a vihart? Már 2018-ban azt nyilatkoztad, hogy a széljárást figyelve egyre inkább olyan érzésed támadt, hogy komoly vihar készülődik a világban.
Tátrai Tibor: Isten őrizz, hogy bárkit is megsértsek, de valószínűleg csak az egészen ostobák nem érezték ezt, vagy azok, akik tudatosan eltakarták a szemüket, befogták a fülüket. Sajnos, elég szerencsétlen helyen állapodtunk meg, akárcsak a lengyelek, a másik alföldi nemzet.
A szomszédban pedig erősen lövöldöznek, rég volt ennyire egészségtelen errefelé a levegő.
Amit pedig a politikusok tesznek, mondanak, az inkább az irányításról szól, az ezeket körülvevő információk pedig ennek vannak alárendelve. Minden áldott nap reggel hatkor kelek és úgy kilencig-tízig a híreket olvasom, azaz manapság már jóformán ott tartok, hogy legtöbbször elég, ha a címeket átfutom. Beszélek én mindenkivel a szélsőbalostól az ultra-jobboson át mindenkivel és meggyőződésem, kinek, mi az érdeke, azt írja, hangoztatja.
Jánosy Károly: Nem vagy elég sokat látott, tapasztalt ahhoz, hogy az ilyesmit elintézd egy vállrándítással?
Tátrai Tibor: Úgy nézek ki, mint, akit szétvet az ideg? Nézd, megértem hetven évet, ha valamit kívánhat magának egy ember, és mondjuk az én éltemet gyerekként megkapja, az egész biztosan az utolsó szívdobbanásáig boldog lesz. Nehéz körülmények között jutottam el odáig, hogy amikor tizennégy éves korom tájékán megjelent nálunk is az elektromos gitár, nos, az teljesen elvarázsolt és meghatározta a későbbi életemet. Azóta – némi túlzással élve – a jelen világ „hívságai" nem nagyon érdekelnek.
Óriási szerencsém, hogy a kedvemre zenélhetek.
Ősz öregemberként sok mindenen túl vagyok, engem nem nagyon lehet oltogatni, hogy Tibi az nem így, hanem úgy van, és mások megdumálásába sem akarok beszállni. Láttam, tapasztaltam eleget.
Jánosy Károly: Akkor térjünk át egy nehezebb kérdésre: Muhammad Ali vagy Joe Frasier, blues vagy rock?
Tátrai Tibor: Akkor elárulom, hogy jelenlegi zenekarom, a „godfater" billentyűse, Szebényi Dani és gitárosa, Gotthard Misi Miles Davis arcképét varratta magára. Már az is sokatmondó, hogy két fiatal magyar zenész talán a legnagyobb kedvencem, a több, mint harminc éve eltávozott legendás trombitakirály előtt hajt fejet a tetkóval, nos, az ő mondásával válaszolnék: minden blues.
Jánosy Károly: Sokkal inkább sportos múltadat akartam feszegetni, mintsem a rock vagy a blues elsőbbségére utaltam.
Tátrai Tibor: A sport sajnos, egyre inkább a múlt. Rendes angyalföldi gyerekként – mivel be voltam oltva labda ellen – előbb birkóztam, majd bokszoltam, amíg a gitár végleg el nem csábított, de arra azért büszke lehetek, hogy majd' 50 éves koromig rendszeresen lejártam kesztyűzni a KSI-be, ahol együtt készültem az ifi válogatottal. Nem is ment rosszul, mert 32-33 évesen Szakos Józsi (Erdei Zsolt egykori mestere, a szerk.) be akart nevezni egy tornára. Persze, nem akartam élesben szétveretni a pofámat, azonban még negyven fölött is keményen nyomtam, és sokszor úgy mentem a koncertekre, hogy előtte a nők által is használt alapozóval kellett eltüntetnem a kék, zöld foltokat az arcomon. Meg voltam őrülve a bokszért, hittem az ép testben, ép lélek jelszóban.
Jánosy Károly: Szerinted melyikük volt jobb gitáros: Radics Béla, Orszáczky Miklós vagy Szabó Gábor?
Tátrai Tibor: Szabó Gábort nem igazán tudtam megismerni, mármint személyesen. Radiccsal természetesen elfogult vagyok, elvégre ő valóságos gitáristen volt itthon, nem beszélve arról, hogy kezdő gitárosként sokat segített nekem. Orszáczky pedig basszuson játszott, szerencsés vagyok, hogy mindkettőjükkel zenélhettem.
Jánosy Károly: Több magyar próbálkozott külföldön, Orszáczkynak bejött Ausztráliában, a Syrius másik legendás alakjának, Ráduly Mihály nem sikerült Amerikát meghódítani. Neked megfordult a fejedben a nyugati karrier?
Tátrai Tibor: Akkoriban valószínűleg mindenkiében megfordult, de a kint próbálkozók nagy része kudarcot vallott és sokuk afféle hazátlan, megtűrt ember lett. Persze vannak kivételek, Ráduly Misit a montreaux-i jazzfesztiválon aratott sikere után felvették a világhírű Berklee College of Musicba, el voltak tőle ájulva, mégsem élt igazán a lehetőséggel. Beiratkozott, elkezdte, abbahagyta, szóval nem jött ki jól belőle. Zárójelben jegyzem meg, a 24 éves Kéri Samu most végezte el a Berklee-t, és az én bandámban basszusgitározik – el vagyok ájulva tőle -, és olyan természetességgel beszél kinti, világhírű tanárairól és azokról az óriásokról, akikkel egy levegőt szívott, hogy csak úgy sárgulok az irigységtől.
Jánosy Károly: Már a próbálkozástól is a rossz példák tartottak vissza?
Tátrai Tibor: Mostanság nem szokták hangoztatni, de én vállalom – hiába, hajlott korban vagyok –, hogy én mindenestől szeretem a hazámat, és persze az itteni muzsikát. Szerinted Párizsban, Londonban azonnal telt ház és vastaps várt volna? Őszintén bevallom, nem bírtam volna azt a feszkót, ami a külföldön várt volna rám, hiszen nem elég, ha két-három év alatt felszedsz némi nyelvtudást, minimum nyolc, tíz év kell ahhoz, hogy azonos hullámhosszra kerülj az ottaniakkal. Nem csak a dobossal, a billentyűssel kell megértetned magad, de a menedzserekkel, koncertszervezőkkel, és legfőképpen a közönséggel is egy nyelvet kell beszélni. Sokszor zenéltem külföldön és hamar rájöttem, hogy túl nagy árat kéne fizetnem, minimum tíz évet, és Amerikában még nehezebb a dolgod, hiszen óriási a verseny. Kéri Samunak van esélye, mert beszéli a nyelvet, meg szemtelenül fiatal és bátor.
Jánosy Károly: Nem csupán arról volt szó, hogy eleve kerülni akartad a kudarcot, és félelemből, gyávaságból inkább bele sem vágtál?
Tátrai Tibor: Elég régóta jóban vagyok önmagammal, ezért rájöttem, ez nem olyan egyszerű, hogy csak füttyentenek egyet és minden rendben lesz. Nem csak a muzsikának kell megfelelni, szerinted George Benson vagy Herbie Hancock megkeres, hogy hallott rólad, csinálni kellene valamit közösen? Pontosan tudtam, hogy szinte végtelen időbe kerülne legalább többé, kevésbé beilleszkednem. Amikor a Generálban elkezdtünk játszani Charlie-val, jött egy holland menedzser, hogy kivisz minket, már kint csinálgatta néhány számunk hangszerelését, aztán eltűnt, mint az aranyóra. Évekkel később derült ki, hogy tulajdonképpen csak engem akart kivinni, de egyrészt nem beszéltem angolul és szerintem csúnyán ráfaragtam volna vele. Jobb ez így, nagyon szeretek itthon élni játszani, engem tényleg „eltart" ez az ország.
Jánosy Károly: Ez az érzés köszön vissza a Csík Zenekarral és más kiválóságokkal együtt készített Hazám, hazám című dal végén felhangzó szólódban?
Tátrai Tibor: Szerénytelenségnek hangzik, de az tényleg rendesen oda van pattintva. Már otthon alaposan felkészültem rá, nagyjából tudtam, mit akarok. Szép lett az íve, irodalmi hasonlattal élve, megvan benne a hármas tagoltság: bevezetés, tárgyalás, amelyben szinte felrobban a kezemben a gitár, és jó befejezés, amikor egy távoli felvétellel még ott marad a gitár hangja. Nem volt könnyű összerakni, hiszen a Covid miatt nem volt rendes forgatás, mégis jó lett az egész. A hazaszeretetről pedig annyit, hogy ugyan régen sokat nyüzsögtem, motoroztam, mára kissé elkényelmesedtem, vettem magamnak egy játékkonzolt hatalmas képernyővel, és a fotelban ülve szimulátorral repülök. Reggelente megcsinálom a repülési tervemet, és a kisgépemmel felszállok, mondjuk az őcsényi reptéren és kb., két-háromszáz méter magasan elsuhanok Ozoráig, vagy Dunakesziről a Cserhát fölé, körbe tudom repülni ezt a gyönyörű országot. Lehet, hogy öregségemre szentimentális lettem, de nem szégyellem.
Jánosy Károly: Angyalföldön, nem éppen ideális körülmények között nőttél fel, mégis felértél a csúcsra, manapság mindenki nyafog, hogy nem hagyják érvényesülni, elnyomják. Mit tanácsolnál az efféle „útkeresőknek"?
Tátrai Tibor: Na ezzel, a mai "szörnyű" helyzettel azért fel lehet húzni. Csak egy kis töredék az ifjúságomból: a rádió kb. hetente egyszer játszott Shadows-nótát és akkor nem tudtad felvenni, hiszen tíz magnó, ha volt az országban, nem csoda, hogy hibásan játszották a bandák a refrént, mert nem tudták rendesen végighallgatni, meg aztán a külföldi adókat zavarták. Pattogok éppen eleget a sok nyafogó miatt, mert – a feleségem halálra unja már ezt szövegem – szerintem van a vaker és van a meló. Ha csak beszélsz róla, hogy szar az élet, akkor az szar is marad, de ha teszel ellene? Az én három felnőtt gyerekem soha nem nyafogott, de oda is teszik magukat, a tudásukhoz és képességeikhez mérten tiszta erőből dolgoznak. Ezt látták otthon, hiszen a melóban nem ismerem a tréfát, több, mint 30 évig naponta hat- nyolc órát pengettem. De mondok jobbat, egyszer a nemrég meghalt Szakcsi Lakatos Bélánál voltunk, és hallom, hogy három hangot ütöget egyfolytában a zongoráján. Kérdem, mit csinálsz. „Az indítás a legfontosabb, ezt gyakorolom, ha ez jó, minden rendben van", válaszolta az a jazz-zongorista, akinek a lábai előtt hevert fél Amerika.
Jánosy Károly: Aligha megkérdőjelezhető életművel a hátad mögött a célkeresztbe kerültél, miután szerepet vállaltál a nemrég megalakult Petőfi Zenei Tanácsban. Nem bántad meg a döntésedet, máris azzal vádolják a tagokat, hogy túl idősek, nem érthetik a kor szavát, az új kihívásokat?
Tátrai Tibor: Na, az itt a baj, hogy mindenki előre megmondja a tutit, és ettől egy hajszálnyira sem térhetsz el. Volt egy megbeszélés, ahol a mi, a hazai könnyűzenei élet ismert arcai is megszólaltunk, próbáltunk irányokat kijelölni, ki, és mivel foglalkozzon, szóval mindenki jót akar, ám hiába vannak jó ötletek és tervek, aki nincs benne, az nem véleményt mond, hanem ítéletet hirdet, hogy a NER-esek veszik át a hatalmat. Szinte már az is baj, ha kimondod azt a szót, hogy vélemény, pedig éppenséggel minden és mindenki te véleményedet akarja befolyásolni az általuk sérthetetlen, egyféle igazság nevében.
Ez lenne a liberalizmus? Mi a különbség Kun Béláék és a mai antifák között?
Megbolondult a világ, megpróbálják rád testálni az ő igazságukat, s ha nem teszik, megbélyegeznek. Mi nem akarjuk megmondani, ki, hogyan és mit játsszon. Nekem ötven éve csak a rádió volt, ma pedig óriási lehetőségek vannak. Amerikában a popzenét a legmagasabban kvalifikált zenészek csinálják, nálunk elég, ha el tudsz játszani valamit közepesen. Valamikor a kezembe került Bon Jovi egyik lemeze, amelyen bel canto énekelt az egyik Broadway musicalből úgy, hogy felállt a szőr a hátamon. Minden magyar zenészt legalább úgy kellene kiképezni, mint a „godfater" tagjait. Mellékesen teszem hozzá, hogy a rádióban kialakult „rotációs" rendszer elég gáz, pedig az ott hallott nóták nyomán könnyen kitörhet egy-egy előadó vagy banda szürkeségből. A Tátrai Band és Charlie azután robbant be, miután a rádióban elhangzott a New York, New York, pedig nem sokkal korábban 14 ember előtt játszottunk Kazincbarcikán. Hiába van egy jó nótád, ha senki sem hallgathatja.
Jánosy Károly: Ha most kezdenél karriert építeni, ezekkel a mai lehetőségekkel meddig juthatnál?
Tátrai Tibor: Többé, kevésbé már kipróbáltam, és működött. Azt azonban nem tudom, hogy tényleg lenne-e kedvem az újrakezdéshez. Angyalföldről „felcsövesedtem" a Nyóckerbe, engem nem tört meg semmi, ha tudom, hogy mit csinálok és látom a célt, akkor megyek előre. Igazi Kos vagyok.
