A világ végéig utaztunk, míg rábukkantunk a kocsmazenék fellegvárára
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Az már az egyhetes ott-tartózkodásunk első felében kiderült, hogy Új-Fundland varázslatos hely, pedig akkor még nem is láttuk a tartomány fővárosát. St. John's az első angol település Észak-Amerikában, de az ír hatással is lépten-nyomon találkozni lehet. Megnéztük a város híres kocsmautcáját, ahol mindenütt élő zene szólt, majd még egy fergeteges hokidöntőre is eljutottunk, ahol a helyiek győztek. Az út végét pedig jéghegyekkel zártuk.
Új-Fundland északi csücske után ismét dél felé fordultunk, hogy megnézzük magunknak a sziget talán leglátványosabb részét, a Gros Morne Nemzeti Parkot. Ez a hely – amellett, hogy UNESCO világörökségi helyszín - a geológusok egyik kedvenc játszótere, mivel a hegylánc anyaga lényegében a tektonikus mozgások következtében felszínre került magma, illetve az azt körülvevő üledékes rétegek.
A norvég fjordok világa elevenedik itt meg: meredek sziklák, gyönyörű tavak, látványos vízesések, fantasy-filmekbe való tőzeglápok, s a zord időjárási körülményektől eltorzult törzsű, járhatatlan balzsamfenyő-erdők – egyszóval a természetjárók paradicsoma.
Hogy kerül a vadnyúl az asztalra?
A Gros Morne-parti vizek állítólag hemzsegnek a bálnáktól, míg az erdők populációja még új-fundlandi mércével mérve is nagyon gazdag, medvék, hiúzok, szarvasok, rágcsálók és vadnyulak tömegeinek otthona. A helyi vendéglők egyik kedvelt fogása a – tengeri kaják mellett – a zöldséges, barnamártásos vadnyúlragu pitével, ezt én is kóstoltam, és nagyon finom.
Gros Morne központja Rocky Harbour. Itt érdemes szállást verni, s innen bebarangolni a környéket. Számtalan túraútvonal hálózza be a parkot, az egyik leghíresebb a Western Brook Pond trail, ahol
kombinálni lehet a festői hegyi ösvényeken való kóborlást a tavi hajókázással,
közben pedig kb. 600 méter magasról lezúgó vízesések látványában lehet gyönyörködni. Bonne Bay-nél kajakot lehet bérelni, s körbeevezni a fjordokat, de található a környéken a szárazföldi- és a tengeri élővilágot bemutató múzeum, valamint restaurált világítótorony (Lobster Cove Head) is.
Az egész környék a piknikezés mekkája. Nehéz hangulatosabb dolgot elképzelni, mint kivonulni itt a szabadba egy pokróccal, meg pár szendviccsel és itallal (netán sörrel, aki nem vezet). Az egyik legjobb hely erre az Arches Provincial Park nevű hely az óceánparton.
Az árapály jelenség csudajó dolgokat művelt itt a parti sziklákkal,
természetes kapukat, íveket alakított ki a kőzetből. Persze a legjobb itt is az volt, hogy teljes magányban élvezhettük kettesben a komplett látványt.
A nyugati part után nekilódultunk kelet felé. Nem kicsik a távolságok itt, de nagyon könnyen lehet haladni a Trans-Canada Highway-en, mivel települések szinte nincsenek. Néha egy-egy Tim Hortons büfé azért feltűnik az út mellett, mint a kanadai civilizáció zászlóhajója. Ezt a főként juharszirupos fánkokra és reggeli melegszendvicsekre specializálódott gyorsétteremláncot úgysem tudjuk elkerülni, ha Kanadában járunk, mivel
több mint 3800 van belőlük az egész országban.
Nem rossz egyébként, vannak meglepően finom dolgaik, s ami a legfőbb, hogy lehet náluk kapni az európai szívnek oly kedves, rövidre főzött, jó erős presszókávét, ami azért hiánycikk a jenki nagy testvérnél, ott délebbre.
A fővároshoz, St. John's-hoz közeledve láttunk egy Dildo nevű települést, s ez azért is volt vicces, mert pont aznap olvastam egy cikkben, hogy a felmérések szerint egész Kanadában az új-fundlandiak a legaktívabbak szexuálisan. Sőt, arányaiban itt a legtöbb a gyerekszületés.
Az ír-angol megbékélés szigete
Három nap Új-Fundand után azért az embernek már van egy összképe a szigetről, s ennek alapján egyértelmű, hogy varázslatos és egyedi arculatú hely. Mégis ott motoszkál legbelül, hogy valahonnan mégis ismerős, de vajon mire is hasonlít leginkább? Igen, aki Írországra tippelt, az helyesen tette.
Álljon itt erről egy kis monológ, mely a főváros, St. John's egyik kocsmájában hangzott el, egy kedves, velünk is szóba elegyedő helybéli szájából: „Mindenki, aki idejön, azt mondja, jé, ez tiszta Írország. Én nem ezt mondom, hanem éppen fordítva, vagy 15 éve jártam egyszer Írországban, s arra gondoltam, hogy még sosem láttam ennyire új-fundlandi helyet a világban, mint ez. Aztán később kiderült számomra, hogy ez csak egy burok, mert
a táj és a kultúra nagyon hasonló, de az emberek csupán első blikkre, mert nálunk sokkal jobb fej mindenki.
Írországban ezernyi fóbiájuk van, utálják az angolokat, a protestánsokat, gyűlölködnek, egyesek az IRA-ban még ölni is képesek.
Mikor az írországi haveroknak elmeséltem, hogy itt nálunk semmi ilyen nincs, mi a családdal és a barátokkal együtt ünnepeljük mind a Szent Patrikot napot, mind az Orániai rend napját (Orangmen's Day), majdnem leestek a székről. Egyszerűen az van, hogy az a sok dühös és frusztrált angol, skót, meg ír, aki idejött annak idején vagy 200-300 éve, félretette az Európában összeszedett gyűlölködést, és itt, Új-Fundlandon csak úgy simán elkezdtek élni.
Hogy úgy mondjam, teljesen megszelídültek.
Ráadásul az írek nem túl jók jéghokiban, mi meg nagyon is azok vagyunk. Szóval azt kell mondjam, igen, lehet, hogy Új-Fundland egy másik Írország, csak éppen Amerikában, de ez már más, sajátos új-fundlandi írség..."
Az ír kapcsolat egyértelmű. Az új-fundlandi lakosság kb. 20 százaléka ír gyökerű, a rádióból szóló helyi zenék bármelyik dublini klubban autentikusnak tűnnének, egy csomó férfit Paddy-nek hívnak. Az ír jelleg legfőbb bizonyítéka pedig az, hogy egész Kanadában itt a legmagasabb az egy főre jutó sörfogyasztás: 93,4 liter/fő/év, miközben az országos adat csupán 79 liter/fő/év.
Ennek ellenére a tartomány hűsége a Brit Birodalomhoz igazán példás,
hiszen Új-Fundland nagyon sokáig lojális maradt a koronához. Folyamatosan visszautasította a konföderációt a Kanadával, s az összes tartomány közül utolsóként, csupán 1949-ben csatlakozott a Kanadai Államszövetséghez.
Új-Fundland zászlaja egy eléggé fura hibrid: a bal fele egy csupán kékből és fehérből álló hiányos brit zászló, míg a jobb oldala két egymással szemközt álló derékszögű háromszög, köztük egy kötelező haladási irányt jelző sárga nyíllal.
Ez azonban csupán a hivatalos zászló, de nem az „igazi",
mert a valódi egy trikolor, olyan, mint az ír, csak éppen a zöld, és fehér mellett nem narancssárga van, hanem az egész világon egyedül álló módon rózsaszín. E lobogó szimbolikájában a zöld jelképezi a katolikus íreket, a rózsaszín meg a protestáns angolokat (Rose of England).
Külön kuriózum maga a lakosság által használt nyelv is. Számos angolul jól értő idegen kaphatja fel a fejét, amikor helyieket hall beszélgetni, s érzi magát kellemetlenül, hogy alig-alig érti, miről is folyhat a társalgás.
Itt ugyanis az angolnak egy speciális válfaját, a newfinese-t beszélik, ami jóval több, mint egy szimpla dialektus:
ez egy rengeteg sajátos szóval, külön nyelvtani és kiejtési szabályokkal bíró alfaja az észak-amerikai angolnak. Az angol „land" szó newfinese kiejtése pl. „lund", de a birtokos esetre utaló „my" szócska helyett is egyszerűen a „me" szót használják, a „you" többesszáma pedig köztudottan a „ye".
Új-Fundland lüktető szíve annak fővárosa, St. John's, amely számos rekorddal, érdekességgel és sajátossággal vonul be a legszerethetőbb települések nagylexikonába. A sziget 480 000 fős lakosságának kb. 40 százaléka él itt, de inkább tűnik egy kedves és barátságos kisvárosnak, mint egy észak-amerikai tartományi székhelynek.
Derűs idő a legek városában
Ennél színesebbre pingált települést még soha nem láttam. Több száz, vagy inkább több ezer hagyományos, új-angliai stílusú, tarka-barka, emeletes faház kavalkádja bontakozik ki a várossal szemben magasló Signal Hill dombtetőről szemlélve, a girbe-gurba, meredeken emelkedő, majd alázuhanó utcácskák hálójában. A helyiek az efféle, piros-kék-zöld-sárga viktoriánus stílusú házakkal övezett utcácskákat hívják „zselébab-sornak" (angolul: jellybean row), ami egyfajta utalás Amerika egyik legnépszerűbb, színes kis tojásokra emlékeztető cukorkájára.
A legszebb talán a Duckworth Street.
Ez a Grönland nélküli Észak-Amerika legkeletibb városa, így helyzetéből adódóan a legközelebb van Európához. Azzal írta be magát a fizika történetébe, hogy a drót nélküli távíró feltalálója, Marconi, 1901-ben itt, St. John's-ban, a Signal Hillen felállított antennán fogadta a világ első, óceánon túlra sugárzott rádiójelét (egy „s" betűt), melyet Anglia legnyugatibb pontjáról, a Cornwall félszigetről továbbítottak Amerikába.
A találmány világszenzáció lett, Marconi lett a rádió atyja, és megkapta a Nobel-díjat.
Emlékét a Signal Hillen egy őrtorony őrzi, mely múzeumként mutatja az akkori tudományos világot fenekestől felforgató kísérlet minden egyes mozzanatát.
Nem St. John's dicsekedhet az amerikai kontinens legrégebbi városa címmel, viszont ez az első település, amelyet az angolok alapítottak, 1583-ban, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az egész észak-amerikai angolszász világ bölcsője. Ezen kívül a város tud még egy olyan dolgot, amire a lakói nagyon büszkék:
itt a legmagasabb a 10 000 lakosra jutó kocsmák aránya egész Kanadában.
A város emblematikus buli-utcája, a George Street pedig élen jár a bárok sűrűségében.
Lehet, hogy csak szerencsénk volt az idővel, de nekem olyan érzésem volt, hogy a fővárosban, illetve az egész Avalon-félszigeten kellemesebb a klíma, mint a sziget többi részén. Talán nem véletlen, hogy ez a sziget legnépesebb része. Két napon keresztül derűs, napos idő volt, így egészen laza öltözékben lehetett róni a város utcáit, illetve kiruccanni a környékre.
Azt nem állítom, hogy St. John's a kihagyhatatlan turistaattrakcióival csábítja ide az embert, mert klasszikus látnivalóból olyan sok azért nincs, de ebben a városban nagyon jó csak úgy ide-oda csatangolni. Amit mindenképpen érdemes megnézni, az a Signal Hill, meg a csúcsán magasodó Cabot őrtorony, amely festői magányosságával megkapó fotótéma; a Quidi Vidi néven ismert régi, cölöplábakra épült halászfalu, amely ma már egybeolvadt St. John'sszal, s az itt kanyargó keskeny fjord partján épült az egyik legrégebbi és legnagyobb új-fundlandi sörfőzde, a Quidi Vidi Brewery; valamint a város kulturális központjának tartott, The Rooms nevű létesítmény.
Ez utóbbi egy igazi „minden az egyben" múzeum
– nehéz lenne felsorolni, hogy mi minden van itt, festészeti galéria mellett néprajzi, természettudományos, történeti és gasztronómiai kiállítás is. Sokak szerint ez egész Kanada legizgalmasabb múzeuma.
Egy napot rá kell szánni arra is, hogy elautózzunk déli irányban, például a Cape Spear nevű világítótoronyhoz, mely Észak-Amerika legkeletibb pontja, afféle „viharsziget" atmoszférával. Nincs messze innen Bay Bulls városka, ahonnan nagyszerű hajókirándulások indulnak, melyek célja a Witless-öböl kis szigetein lévő madárkolóniák megfigyelése.
Többezres csapatokban fészkel itt a világ egyik legbájosabbnak mondott madara, az északi lunda (angolul: puffin), amely
kinézetre olyan, mint egy pingvin és egy kakadu szerelemgyereke.
BayBullsból és WitlessBayből indulnak a bálnalesek is, mi sajnos nem ennek szezonjában jártunk itt, ezért erről lecsúsztunk.
St. John's ugyanakkor vitathatatlanul a zenei felhozatalában a legjobb. Szerintem minden magyar város fellépési lehetőségekről álmodozó amatőrzenésze elismerően csettintene arra az élőzenés nyüzsgésre, amit a George Street zenés-táncos helyei összehoznak egy laza péntek-szombat estén. Az egész utca lényegében egy tetszőleges fesztivál helyszínévé alakul át, minden kocsma és bár a járókelők arcába tolt hangfalakból döngeti a hely repertoárját.
Elképesztő a kakófónia, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy sehol sem gépről megy a muzsika.
Szinte minden létező vendéglátóipari egységben hús-vér emberekből álló zenekar játszik. Természetesen túlsúlyban vannak a kelta punk-balladák, a Paddy And The Rats-stílusú ír kocsmarock, meg a tengerész-folk különböző zenei változatai, de azt tudom mondani, hogy ilyen erős élőzenés mezőnyt, ilyen kis területre koncentrálva még soha egyetlen városban nem láttam.
Ha Kanada, akkor hokimeccs
A főváros másik büszkesége a hoki. Még sosem jártam jégkorongmérkőzésen, ezért kiokoskodtuk, hogy ha ezt valahol megteszi az ember, az Kanada legyen. St. John's-nak is van csapata, mely sokáig IceCaps névre hallgatott, de 2018-tól megkapott emblémának egy szigorú arcú új-fundlandi kutyát, s innentől a nevük: Newfoundland Growlers. Ez egy érdekes szójáték, mert a „growl" ige az angolban azt jelenti „morogni", s a csapat szignálja is egy elég ijesztő kutyahörgés, viszont a „growler" szó jéghegyet is jelent, ami szintén a sziget egyik szimbóluma.
Nagy szerencsénk volt, mivel pont itt tartózkodásunkra esett a Kelly-kupa döntője,
ami – nagyon leegyszerűsítve – kb. az észak-amerikai jégkorong másodosztály legrangosabb tornájának számít (az első osztályé a Stanley-kupa). Csodák-csodájára, most először a történelemben, az új-fundlandi csapat játszotta a döntőt, mégpedig az Egyesült Államokból érkezett Toledo Walleye csapata ellen.
Nem volt egyszerű jegyet szerezni, a kb. 6500 fős befogadóképességű One Mile Center teljesen megtelt. Mi a négy győzelemig tartó döntősorozat első meccsére jutottunk be, s mondhatom, hogy nagyon komoly élmény volt.
A mérkőzést himnuszokkal és helyi kelta népzenével kezdték, aztán indult a meccs.
Aki járt már ilyen kaliberű sporteseményen Észak-Amerikában, az jól tudja, hogyan megy az ilyesmi, itt spontán nézőtéri reakciók ritkán vannak. A hangulat fergeteges ugyan, de teljesen irányított.
Az óriási kivetítőkön szinte mindig kiírják mikor mit kell csinálni – most állj fel és tapsolj, most helikopterezz a csapat sáljával a fejed fölött, most üvöltsd teli torokból, hogy „Let's go, Growlers!". Rengeteg a zene, általában vérpezsdítő rock, vagy metál, szóval én kifejezetten jól éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy a tévéközvetítésekkel ellentétben itt sokkal jobban láttam, hol van éppen a korong.
És nyert a Growlers!
Óriási volt a tombolás, ami később kinn folytatódott az utcán, hatalmas új-fundlandi zászlók lengetésével. Pár nappal később a Growlers megnyerte a Kelly kupát, nem csupán az első új-fundlandi, hanem első kanadai csapatként is a Kelly kupa történetében.
St. John's után még egy utolsó helyet mindenképpen meg szeretünk volna látogatni, mégpedig egy Twillingate nevű települést, ami a sziget középső részének északi felén van, a Notre Dame-öbölnél.
Új-fundlandi búcsú jéghegyekkel
Minden tavasszal jéghegyek ezrei válnak le Grönlandról, és sodródnak dél felé, a nagyobbak pedig el is érik az új-fundlandi partokat. Ezek valamely ok miatt Twillingate környékén szeretnek gyülekezni, így a városka beceneve: „Iceberg Capital of the World", vagyis a „világ jéghegyfővárosa".
Twillingate eléggé drámai helyen fekszik, egy jégtáblákkal gazdagon borított szoroson átívelő hídon lehet idejutni. Odaérkezésünkkor elég cudar idő volt, kb. 100 km/órás széllel és szürke fellegekkel, szóval
kétséges volt, hogy fogunk-e itt jéghegyeket látni.
Valaki odafenn azonban megkönyörült rajtunk, s másnap mégis sikerült kihajózni, noha már korábbi beszélgetésekből tudtuk, hogy jéghegyek szempontjából ritka pocsék év az idei, alig van pár.
Sokat nem is láttunk a hajóút során, viszont az az egy-kettő, ami szembejött velünk, bemutatta, milyen csodás és egyben félelmetes jelenségek ezek, a maguk valószerűtlenül gyönyörű, türkizkékben játszó színeikkel. Ilyen pillanatokban az ember tényleg úgy érzi magát, mintha tagja lenne Franklin expedíciójának, mely az északnyugati átjárót keresi. Nehéz szavakkal körül írni, lenyűgöző látvány.
Új-Fundland a jéghegyek nélkül is varázslatos úti cél, ezzel kiegészítve viszont tényleg páratlan, s biztosan állíthatom, hogy a háromhetes kanadai utazásunk csúcspontja a szigeten töltött egy hét volt, pedig azért jó pár helyen jártunk Québectől Halifaxig.
Én mindenkinek csak javasolni tudom,
bár az igaz, hogy tényleg nem olcsó ide eljutni. Ha azonban valaki kanadai utazáson töri a fejét, akkor felejthetetlen napokkal gazdagíthatja útját, ha szán egy kis időt (meg nyilván pénzt) Új-Fundlandra is.