Walker első nagy dobása az volt, hogy átadta a KW-7 nevű rejtjelző készülék rejtjelkulcsait a szovjeteknek. A kicsempészett kódkönyvek és a karbantartási kézikönyvek nagy segítséget jelentettek a KGB-nek, mert már ezek segítségével is sikerült megfejteniük az amerikai flotta üzeneteinek közel felét, de a teljes sikerhez szükség lett volna magára az eredeti kódológépre is. (Épp úgy, mint ahogy a második világháborúban a szövetségesek számára a német Enigma-készülék megszerzése jelentette az igazi áttörést az U-bootok elleni harcban, az atlanti csatában.)
Még ugyanabban a hónapban, 1968 januárjában azonban az észak-koreai haditengerészet elfogta az amerikai USS Pueblo nevű elektronikai felderítőhajót a Japán-tenger nemzetközi vizein. A kommunisták lerohanták a védtelen hajót, és a legénységgel együtt elrabolták.
Két napon belül Moszkvába indult Phenjanból egy repülőgép, amelynek a fedélzetén egy 400 kilós, lepecsételt láda volt – a kódológép és az adattárolói.
Olvasóinkat hadd emlékeztessük, hogy az 1960-as években a számítástechnika még nem ott tartott, ahol ma, így az akkori berendezések óriásiak és nehezek voltak. Amint megérkezett a szállítmány a szovjet fővárosba, szinte azonnal már indult is egy szovjet gép Észak-Koreába. A fedélzetén a KGB hírszerzői utaztak, akik a vonszani kikötőben átvizsgálták az elrabolt hajót. Az amerikai hírszerzés pár napon belül azt észlelte, hogy Észak-Koreából valaki egy addig sosem látott hosszúságú faxüzenetet küldött a Szovjetunióba. Ez az üzenet a KGB szakértőinek jelentése volt, akik az akkori lehallgatatlannak hitt faxon adták le a beszámolójukat a moszkvai központnak a Pueblón talált hírszerzési kincsesbányáról.
Innentől fogva Moszkvában el tudták olvasni a titkos amerikai haditengerészeti üzenetek legnagyobb részét.
Walkernek hihetetlen szerencséje volt, mert 18 évig senki nem gyanakodott rá, és a kollégái, a főnökei illetve az őrök orra előtt vitte a táskájában a titokban lemásolt, minősített iratokat. A szovjetektől kapott egy miniatűr Minox fényképezőgépet ehhez, és egy olyan elektronikus berendezést, amely le tudta olvasni a jeleket a kódológép elektromos vezetékeiről.
A helyzetét megkönnyítette, hogy a beosztásai nyomán rengeteg adat futott át a kezén. Olyan sok titkos dokumentumot és üzenetet látott, hogy szelektálnia kellett. Walker kiszámolta, hogy ha csak 20 üzenetről készít fotót abból a több százból, amely egy szolgálati turnus, egy „műszak" alatt az asztalára került, 100 tekercs filmre lett volna szüksége egy fél év alatt. Ennek azért volt jelentősége, mert a KGB nagyon vigyázott rá, nehogy lebukjon, ezért évente csak kétszer engedélyezte számára a filmtekercsek elhelyezését a titkos postaládában.
Walker akkor is kémkedett, amikor szaktanfolyamra küldték San Diegóba. Itt ugyan nem jutott hozzá friss rádióüzenetekhez, de helyette szorgalmasan bejárt a flotta könyvtárába, ahonnan titkos szakanyagokat csempészett ki. A kém mindehhez meghamisította a biztonsági besorolását jelző igazolványának a lejárati határidejét, és a hamisítást senki nem vette észre.
Borisz Szolomatyin még a kezdet kezdetén figyelmeztette Walkert, nehogy eszébe jusson a családtagjait bevonni a kémkedésbe. Azt is mondta neki, hogy a felesége lesz a legveszélyesebb az ő számára. Ez hamarabb be is igazolódott, mint bárki számított rá a KGB-nél. Barbara Walker ugyanis annyira féltékeny volt – mint kiderült, joggal –, hogy átkutatta a holmiját, és „top secret" feliratú dossziékat talált egy bevásárlótáskában. A férfi bevallotta, hogy kémkedik, és hogy a felesége ne egy férji hazugságnak tartsa a választ, megmutatta neki az egyik KGB-postaládát.
John Walker a házassága megromlása miatt vietnámi beosztást kért, hogy messze legyen a nőtől. A pénzügyi nehézségeik megoldódtak, új házba öltöztek, Walker vett egy hajót és kisrepülőgépet is, de a házasságuk nem javult. Ezért azt választotta, hogy inkább hajóra száll és Ázsiában teljesít szolgálatot. A kémkedéssel nem hagyott fel. Amikor le kellett tennie a titkos iratokat a washingtoni KGB-postaládába, egyszerűen hazarepült.
1974-re azonban hazarendelték és Norfolkban kapott beosztást. Ez már soknak bizonyult Walker számára, ezért két év múlva a válás és egyidejűleg a leszerelés mellett döntött. Civilként magánnyomozó vállalkozást indított, közben pedig beszervezte egy régi barátját, Jerry Whitworth híradó altisztet, aki az utóda lett a Niagara Falls nevű hajón, a híradórészleg vezetői posztján. Amikor Whitworth-öt Alamédába helyezték, Walker vásárolt egy furgont, hogy az altiszt nyugodtan fotózhassa a kilopott dokumentumokat egy parkolóban. A KGB akkurátusan megtérítette a furgon árát Walkernek.
A szuperkém civilként már szabadon mozoghatott és utazhatott, ezért felajánlotta a szovjeteknek, hogy gyakrabban szállít iratokat, de azt a KGB visszautasította, nehogy feltűnést keltsen és lebukjon az értékes ügynökük. 1977-ben személyes találkozót szerveztek Walkerrel Casablancában, ahol leszidták, amiért beszervezett mást is. Itt abban maradtak, hogy évente egyszer Bécsben tartanak majd személyes egyeztetéseket. Walker az emlékirataiban azt állította, hogy egy ilyen alkalommal maga Jurij Andropov kérdezte ki őt.
Az 1980-as évek elejére Whitworth megijedt, és egyre kevésbé akart részt venni a kémkedésben. Végül 1983-ban leszerelt, és nem fért többé hozzá a minősített anyagokhoz. Walker ezért beszervezte a fiát, Michaelt, aki épp akkor került a Nimitz repülőgép hordozóra írnokként.
Michael 1500 titkos iratot másolt le a szovjeteknek, pl. fegyverrendszerekről, az atomfegyverek kezeléséről, parancsnoki eljárásokról és célpontokról a Szovjetunióban.
Érdekes, de az anyahajó saját újságját is eljuttatta a KGB-nek, hogy még jobban megismerkedjenek a flotta szellemiségével.
Walker a bátyját, Arthurt is beszervezte, aki korvettkapitányként szerelt le a haditengerészettől, és ekkor egy hadiipari vállalatnál dolgozott. Arthur az amerikai hadihajókon végzett javítások részleteit és a fedélzeti kárelhárítási kézikönyveket másolta le.
Walker tudta, hogy ha lebukik, a saját családtagjai is vele buknak. A férfi emberi minőségét jelzi, hogy a legkisebb lányát, az éppen terhes Laurát is be akarta szervezni, aki a hadseregben szolgált, de a lány visszautasította.
Szinte felfoghatatlan, miért nem keltett gyanút Walker kémhálózata két évtizeden át. Röbert Hunter, a norfolki FBI-iroda vezetője, aki több szovjet kémet buktatott le, azt mondta az ügyről:
Tudtuk, hogy van egy nagyon jó kapcsolatokkal rendelkező szovjet ügynök a rendszerben, de még csak a közelébe sem jutottunk Walkernek. A legapróbb jel sem utalt arra, hogy ő lenne a kém.
1984-re Jerry Whitworth-ön elhatalmasodott a bűntudat, és abban reménykedett, hogy ha feladja Walkert, enyhe ítéletet kaphat. Ezért Rus álnéven levelet írt a San Francisco-i FBI-irodának, és „sötét titkok" átadását ajánlotta fel az ügynököknek. Végül azonban nem merte megtenni, amit ígért, az FBI pedig nem tudta lenyomozni, ki levelezett velük. (Ne felejtsük, hogy akkoriban még nem volt email, a hagyományos levelet pedig bármelyik postaládába bedobhatta a feladó.)
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!