A miniszterelnök, aki főudvarmester lett, majd lapot alapított

Ellinger Ede: Bánffy Dezső (fénykép)

Száznyolcan éve, 1843. október 28-án született Kolozsvárott báró Bánffy Dezső, a millennium idején, 1895 és 1898 között a Magyar Királyság miniszterelnöke.

Feltétlen lojalitásra számított

Régi erdélyi főnemesi famíliából származott, amelyet a XVII. század második felében emeltek előbb bárói, majd osztrák grófi rangra. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron, felsőfokú jogi és államtudományi tanulmányait Berlinben és Lipcsében végezte.

A Balközép Párt jelöltjeként két választáson is sikertelenül indult Szolnok-Doboka vármegyében, ám miután 1875-ben belépett a Szabadelvű Pártba, 32 éves korában a vármegye főispánja lett.

A pártot vezető Tisza Kálmán, aki tizenöt évig volt kormányfő, nagy hatást gyakorolt Bánffyra: nemcsak eszmerendszerét, de a politizálásról és hatalomgyakorlásról alkotott gondolkodását is befolyásolta. Tiszához hasonlóan Bánffy is feltétlen lojalitásra számított vármegyéje szabadelvűpárti politikusaitól és keményen lépett fel mind az ellenzékkel, mind a nemzetiségekkel szemben. Nem válogatott az eszközökben, ha a kormány akaratát kellett keresztülvinni; erőszakos stílusáért egyesek a „dobokai basa" gúnynéven emlegették.

További részletek Bánffy Dezső (1843–1911) politikus, miniszterelnök portréja. Ellinger Ede fényképfelvétele Forrás: Wikimedia Commons/Ellinger Ede

Tizenöt évig állt a vármegye élén – 1883-tól az újonnan létrehozott Beszterce-Naszód vármegye főispánja is volt –, és bár 1890-ben lemondott tisztségeiről, az 1892-es országgyűlési választásokon ismét mandátumot szerzett.

Ebben a ciklusban előbb a Képviselőház elnöke volt, majd Wekerle Sándor lemondását követően, 1895. január 15-én I. Ferenc József őt nevezte ki miniszterelnökké. A következő évben megrendezett választásokon a kormányzópárt addigi második legnagyobb arányú győzelmét aratta – jóllehet ebben nagy szerepe volt a karhatalomnak is –, így ismét Bánffy alakíthatott kormányt, 1897-ben egy évig ő volt a király személye körüli miniszter is.

Átadták a forgalomnak a budapesti Nagykörutat

Az egyesek által már korábban is a legsovinisztább magyarnak titulált Bánffy kormányzását a nemzetiségi és szociális mozgalmak durva elnyomása jellemezte. Keresztülvitte a rabszolgatörvénynek nevezett 1898. évi II. törvénycikket, amely a munkaadók és a mezőgazdasági munkások jogviszonyát az utóbbiak alapvető jogait is korlátozva szabályozta.

Miniszterelnöksége alatt folytatódtak az egyházpolitikai küzdelmek, s sikerült elfogadtatnia a két legvitatottabb törvényt, az izraelita felekezet bevett vallássá nyilvánításáról és az 1895. évi XLIII. törvényt „a vallás szabad gyakorlásáról".

A jogszabállyal kapcsolatban keményen visszautasította Agliardi nuncius észrevételeit, mint a magyar belügyekbe való beavatkozást, s nyílt összetűzésbe került Kálnoky Gusztáv gróf közös külügyminiszterrel. A vita miatt valamelyiküknek le kellett mondania és Ferenc József végül Bánffy javára döntött, akinek pozíciója ezzel megerősödött.

Báró losonci Bánffy Dezső feleségével, báró magyargyerőmonostori Kemény Máriával Forrás: Wikimedia Commons/Vasárnapi Újság - epa.oszk.hu

Kormánya vezette be az első magyarországi bűnvádi perrendtartást, 1896-ban állították fel a közigazgatási bíróságot, 1897-ben az esküdtszéki bíráskodást.

Miniszterelnökségére esett Magyarország létrejöttének ezeréves évfordulója, így a reprezentáció szempontjából különösen fontos főváros arculata is sokat változott: a Bánffy-kormány idején adták át a forgalomnak a budapesti Nagykörutat, a kontinentális Európa első földalatti vasútját, befejeződött a Városliget kialakítása és folytatódott a Vár újjáépítése. A millennium évében, 1896-ban a miniszterelnök elfogadta az ellenzéki Apponyi Albert gróf javaslatát, a Treuga Dei (Isten békéje) felfüggesztette a parlamenti csatározásokat.

Jelentős publicisztikai tevékenységbe kezdett

Az 1896 őszén tartott választásokon tapasztalt kormánypárti visszaéléseket és manipulációkat látva az ellenzék egyetlen célja a gátlástalan Bánffy megbuktatása lett, ez végül 1898-ban következett be. Az úgynevezett ischli klauzula, amely lehetővé tette volna a kormány számára a gazdasági közösség automatikus meghosszabbítását Ausztriával, 1898-ban hatalmas obstrukciót váltott ki, amellyel Bánffy nem tudott mit kezdeni.

A kormányzás folyamatosságát költségvetés híján is biztosítani kívánó Lex Tisza (amely az el nem fogadott költségvetés alapján tette volna lehetővé az államháztartás finanszírozását) a kormánypártban is szakadást idézett elő, az ex-lex állapot 1899. februárban Bánffy bukását eredményezte, utóda Széll Kálmán lett.

Ellinger Ede: Bánffy Dezső (fénykép) Forrás: Wikimedia Commons/Ellinger Ede

A volt miniszterelnök ezután főudvarmester lett, lapot alapított Magyar Közélet címmel, és jelentős publicisztikai tevékenységbe kezdett, a nemzetállam kiépítése érdekében és az általános választójogért, és haláláig képviselő maradt. 1903-ban megalapította az Új Pártot, amely részben átvette Apponyi nemzeti pártjának korábbi programját. 1904-ben az ellenzékhez csatlakozott, és gyakran személyeskedésig fajuló vitákat folytatott Tisza Istvánnal. 1905-ben ő tette a parlamenti többséggel nem rendelkező, darabont-kormánynak csúfolt Fejérváry-kormányt törvénytelennek minősítő és nemzeti ellenállást hirdető nyilatkozatot, majd

az 1905-ös választás után egy évig a győztes koalíció vezérlő bizottságának tagja volt.

A választójog ügyében és a gazdasági függetlenséget sürgető álláspontja miatt szembekerült, majd szakított a koalícióval, pártja a függetlenségi táborba olvadt. Bánffy Dezső 1911. május 24-én, Budapesten halt meg, sírja a budapesti Fiumei úti sírkertben található.

(MTVA Sajtóarchívum)