Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Szovjetunió elleni támadás előkészítése során a német hírszerzés csődöt mondott. A pontatlan információk is közrejátszottak abban, hogy Hitler és a tábornokai jelentősen alábecsülték a Vörös Hadsereg képességeit. A német vezérkar a katonai felderítés adatai alapján azzal számolt,
hogy a szovjetek legfeljebb ötezer páncélossal rendelkeznek,
holott ezzel szemben a Vörös Hadseregnél 20 ezer harckocsi állt szolgálatban 1941 júniusában. A Wehrmacht 1941 nyári sikereiben a támadás váratlanságán kívül elsősorban a német csapatok magas szintű kiképzettsége, és a szovjet haderőnél sokkal jobb vezetése játszotta a főszerepet.
Az 1938-as nagy sztálini tisztogatás szó szerint lefejezte a Vörös Hadsereget. A parancsnoki kar 80 százaléka a kommunista diktátor, Sztálin paranoiás bosszújának esett az áldozatául, egészen a hadosztályparancsnoki szintig bezárólag.
A kivégzett vagy Gulágra küldött tábornokok, illetve törzstisztek helyére került új tiszti állomány pedig képzetlenek és tapasztalatlannak bizonyult, akiknek jelentős része csődöt mondott a német invázió első heteiben, hónapjaiban.
A spanyol polgárháború (1936-1939) tapasztalatai alapján Jakov Pavlov tábornok arra az egyébként rossz következtetésre jutott, hogy a harckocsikat nem önállóan, magasabb egységekben, hanem a gyalogság mellé beosztva, támogató erőként kell felhasználni. Pavlov előterjesztésére ezért 1939-ben – a második világháború előestjén – feloszlatták a szovjet harckocsihadtesteket.
Az 1940-es nyugati villámháború német sikereinek hatására noha Sztálin elrendelte az önálló harckocsihadtestek ismételt felállítását, de az átszervezést éppen a legrosszabb időpontban, a német támadást megelőző hetekben kezdték el végrehajtani.
1941-ben a jelentős számbeli fölényben lévő szovjet páncéloserők vezetése
csapnivalóan rossznak bizonyult,
a legénység kiképzettsége pedig alacsony színvonalú volt az elsőosztályúan képzett német harckocsizókkal szemben. A német páncélosok ötfős legénységgel rendelkeztek, amelynek tagjai képesek voltak ellátni a harcból kiesett társaik munkáját is. Ezen kívül minden német páncélost felszereltek rádióval, míg a szovjeteknél csak a parancsnoki járművek rendelkeztek ezzel.
A német harckocsi-alegység és egységparancsnokok lényegesen nagyobb önállósággal rendelkeztek a szovjet parancsnokoknál, ezért sokkal rugalmasabban és a mindenkori helyzethez igazodva irányíthatták a harci bevetéseket. Ám a Vörös Hadsereg az iszonyatos veszteségek ellenére sem omlott össze. 1941 végére sikerült újraszervezni a szovjet hadvezetést, aminek első látványos sikere az 1941. december 6-án elkezdődött moszkvai ellentámadás volt.
A Szovjetuniót 1941-ben ért hatalmas veszteségeknek paradox módon volt egy előnye is; a harcokban kihullott gyenge minőségű páncélosokat ekkortól kezdték felváltani az új fejlesztésű modern típusokkal, mindenek előtt a T-34-es tömeges rendszeresítésével.
A szovjeteknek a T-34-es típussal sikerült először megvalósítani a harckocsikat jellemző három alapvető tulajdonság,
a mozgékonyság, a páncélvédettség és a tűzerő összhangját.
A 30-35 tonnás, döntött homlokpáncélzattal és először egy 76,2 -mm-es, majd 1943-tól 85 mm-es harckocsiágyúval felszerelt igen mozgékony páncélos tömeges bevetésével a szovjeteknek sikerült fokozatosan fölényt kiharcolniuk a németekkel szemben.
Amíg a szovjetek saját gyártókapacitásuknak, illetve az angolszász szövetségesek hadianyag szállításainak köszönhetően képesek voltak a veszteségeik pótlására, sőt, egyre nagyobb mennyiségű korszerű páncélos előállítására, velük szemben a németek számára az utánpótlás biztosítása fokozódó, a háború végére pedig szinte már megoldhatatlan problémává vált.
A Barbarossa hadművelet kudarcából okulva, a németek is növelték az ütőképes közepes harckocsik gyártását, főleg a Panzer IV továbbfejlesztésével, valamint új típusok kifejlesztésével. Hitler erélyes követelésére 1942-re befejezték az első német nehézharckocsi, a második világháború egyik legrettegettebb páncélosa, a PzKpwf VI, vagy ismertebb nevén a Tiger-I fejlesztési munkáit.
Az 56,9 tonnás, a frontoldalon 110-120 mm vastag páncélzattal és a második világháború leghatékonyabb harckocsiágyújával, a 88 mm-es L/56-os löveggel felszerelt Tigris félelmetes fegyvernek bizonyult. A rendkívül nagy torkolati kezdősebességű harckocsiágyú a szovjet és a szövetséges páncélosokat jóval azok hatásos lőtávolságán kívül képes volt megsemmisíteni,
szemből pedig a Tigris leküzdhetetlennek bizonyult
az ellenséges tankok számára a rendkívül vastag páncélzata miatt. Ahogy egy brit harckocsizó tiszt később ironikusan megjegyezte, a Tigrisnek csak egyetlen előnye volt, mégpedig az, hogy keveset gyártottak belőle.
A másik 1943-tól rendszerbe állított típus, az eredetileg közepes harckocsinak indult, de a fejlesztések során nehézpáncélossá tett tank a PzKpwf V, a Panther, a második világháború legkorszerűbb harckocsija volt. A páncélosok fejlesztésében külön kategóriát alkottak a harckocsialvázakra szerelt és páncélvédelemmel ellátott tüzérségi eszközök, az önjáró, illetve a páncélelhárításra bevetett rohamlövegek.
Lapozzon! Cikkünk a következő oldalon folytatódik!
