Becsapódtak a Holdba a szondák, lefotózták a felvillanást

Pénteken, október 9-én két amerikai űreszköz csapódott be a Hold felszínébe. Műszaki szempontból a művelet sikeres volt. A tudományos cél annak tisztázása, van-e vízjég az égitesten, ezekre az adatokra még várni kell - de a robbanás fényét és a kráter hősugárzását már most azonosították.

A Hold felszínének elérése előtt közel 9 órával válik le az SSC jelű, kisebb műhold az utolsó rakétafokozatról (LCROSS-ról). Ezt követően az SSC egység mintegy 50 méter/másodperccel csökkenti a sebességét, amelynek eredményként a becsapódó rakétafokozat után a legfrissebb adatok szerint 4 perccel éri el Holdat, miközben mérési eredményeit gyorsan továbbítja.

A hordozórakéta utolsó fokozata közel 2000 kilogrammos test, amely 2,5 kilométer/másodperc sebességgel, viszonylag meredeken, 75 fokos szögben ütközik a felszínnek. A robbanás eredményeként a becslések alapján egy közel 30 méter átmérőjű és 5 méter mély kráter keletkezik, míg a később becsapódó SSC egység kisebb, 16-20 méter átmérőjű és 3-4 méter mély krátert üt. Erre a második egységre azért van szükség, hogy közvetlen közelről is vizsgálhassák a jelenséget és a kidobott törtmelékfelhőt. A rakétafokozat becsapódásakor 600-1000, az SSC felrobbanása révén közel 300 tonna anyag lökődhet ki a Hold felszínéről. Az ütközéskor felszabaduló energia nagyobb lesz, mint a korábbi Hold-szondák becsapódása alkalmával, és az utolsó fokozat robbanása pillanatában bekövetkező rövid felvillanást az SSC egység megörökítheti.

A becsapódás során fellépő folyamatok és azok idő-, valamint jellegzetes méretskálája abban az esetben, ha a kirepülő anyag vízjeget is tartalmaz (NASA)

Ha a kirepülő anyagban vízjég is lesz, az a szemcseméret és szerkezet függvényében gyorsan fog szublimálni a napsugárzástól. A táguló felhő a robbanás után közel 40 másodperccel éri el az egy ívmásodperc szögátmérőt a Földről nézve, amely a földfelszíni távcsövek felbontóképességének határához közeli érték. A földi megfigyelés sikerét elsősorban a felhő fényessége az általa visszavert napfény intenzitása fogja meghatározni.

Az LRO és az SSC műhold kissé eltérő irányból, eltérő szög alatt figyeli a becsapódást. Emellett földi távcsövek, valamint a bolygónk körül keringő Chandra-röntgenteleszkóp is tanulmányozzák az eseményt, ahol a kirepülő részecskék nagyságát, a róluk visszavert sugárzás jellemzőit, valamint a forró anyag által kibocsátott sugárzást tanulmányozzák. Később a keletkezett krátert, a kidobott törmelékanyagot is tüzetes megfigyelés alá vetik. Mivel a robbanásra a sarkvidéki, sötét aljzatú kráterek térségében kerül sor, a becsapódás felvillanása a Földről közvetlenül nem lesz megfigyelhető, csak a robbanás felhőjéről visszavert napfény. Elméletileg a fenti mérések végleg eldöntik a kérdést: van-e jég a Hold sarkvidékén.

Az első becsapódásra október 9-én, közép-európai időben 12.35-kor kerül sor. Magyarországról nézve ekkor nappal lesz, és a Hold nem mutatkozik magasan a horizont felett - ezért tőlünk a jelenség feltehetőleg nem látszik majd.

A Hold déli sarkvidékéről a lézeres magasságmérések alapján készült domborzati térkép, amelyen a kék a mélyebb, a sárga, majd a vörös pedig a magasabb területeket jelöli. A becsapódás célpontja, a Cabeus-kráter balra látható (NASA, GSFC)

A becsapódás helyéhez közeli Shackleton-kráter az LRO képei alapján (NASA)

Animáció az LRO- és LCROSS-űrszondák programjáról (NASA)