A miskolci munkásság a forradalomban

 

November 4-én hajnalban, fél négy körül ágyúlövésekre riadtam. Abban a pillanatban felöltöztem. Több lövést nem hallottam, nem tudtam azonosítani, hogy hol történhetett, teljes bizonytalanságban voltam. Azt hiszem, hat óráig vártam, és akkor elindultam a gyárba. Nem a megyeházára mentem, mert nekem a gyár adta a biztonságot. A közlekedés leállt, gyalog mentem kifelé. Menet közben találkoztam több társammal, DIMÁVAG-os munkástanácstagokkal, mindenki kétségbe volt esve, ki többet, ki kevesebbet hallott a rádióban a közlésekből. Mire kiértünk, volt hét óra is. Nem tudtuk eldönteni, mit csináljunk. Volt egy fegyveres gyárőrségnek szervezett alakulatunk, amiből csak ketten vagy hárman voltak ott, a többiek hazamentek, mondván, hogy ez már sok. Egyszer csak jött Diószegi Feri rendkívül izgatottan, és közölte, hogy megszállták a várost, de még mindig nem tudtuk, hogy mi van a megyeházán. [...] Talán fél tíz lehetett, amikor meghallottam a rádióban Földvári hangját. [...] Nyugalomra intette a város lakosságát. Én ezt úgy értékeltem, ha ő ezt elmondhatta, akkor nem bántották, így nekem se lehet különösebb bajom.

Ezen fellelkesülve kaptam magam, [...] szépen lesétáltam a Városház térre. Ott láttam, hogy a két épület - a megyeháza és a városháza - között harckocsik állnak, a bejáratot géppisztolyos orosz katonák őrzik, és egy nehéz aknavető tüzelőállásban a gyár felé néz. Elég tekintélyes létszámú tömeg állt szemben a katonákkal. [...] Odamentem a kordonhoz, és kézzel-lábbal magyaráztam a kiskatonáknak, hogy be akarok menni a megyeházára. Persze ők nem értették, és csak bökdöstek a géppisztollyal, hogy menjek el onnan. Ekkor jött ki a megyeháza kapuján Kiss Jóska néhány orosz tiszttel. Én rögtön kiabáltam, hogy "itt vagyok, Józsi" - vagy valami hasonlót. Ezután két legény mellém állt, és kísérettel bejutottam a megyeházára. Itt derült ki aztán, hogy fél négykor az egyetem II-es kollégiumából az őrség tüzet nyitott a harckocsikra, azért lőttek az oroszok tankágyúval. Több sebesülés is volt, egy súlyos. Az orosz tisztek kezet fogtak velem, nem volt fenyegető a hangulat. Rádión bemondták, hogy a többi munkástanács-vezető is jöjjön be. Állandóan arról tárgyaltunk az orosz tisztekkel, hogy elismerjük-e a Kádár-kormányt vagy sem. Én a rádióból értesültem, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, aminek a vezetője Kádár János. Ha ez nem úgy történik, hogy közben az orosz tankok jönnek befelé, akkor talán másképp ítéltük volna meg a helyzetet, de így egyértelmű volt, hogy mi történt. Amikor az oroszok már sarokba szorítottak bennünket, mi azt mondtuk, hogy Nagy Imrére esküdtünk fel - bár felesküvésről nem volt szó -, és nem tudjuk, hogy most mi van, ezért el akarunk menni a kormányhoz. Beszélni akarunk velük, hogy tisztán lássunk. Ebbe az oroszok belementek. Már késő volt, megállapodtunk, hogy másnap jön egy tábornok, aki engedélyt ad, hogy Budapestre mehessünk.

Grósz Karcsi

Másnap reggel a megyeházán eldöntöttük, hogy ki megy és mivel megyünk. Azt hiszem, hogy a két sofőrrel együtt nyolcan voltunk. Tizenegy-tizenkét óra körül az oroszok közölték velünk, hogy a tábornokuk a Rudolf laktanyában van. Ennek is bedőltünk, elmentünk a laktanya elé, akkor fújt a gyár, két óra volt. Valamelyikünk bement, kis idő múlva visszajött, hogy gyertek be mind, mert a tábornok látni akar benneteket. Még akkor sem vettük komolyan a dolgot. Felmentünk a második emeletre, beléptünk egy nagy szobába. Ebben egy hosszú asztal volt, és az asztalfőn ült egy NKVD-s ezredes. A fal mellett kétoldalt ahány ember elfér, annyi orosz tiszt állt, nagy, fatokos pisztoly volt az oldalukon. Leültettek. Később megérkezett Grósz Karcsi, Déri Ernő és Molnár Jóska a megyei és a városi pártbizottságról. Leültek velünk szemben, a másik oldalon. A megyei munkástanácsnak volt presztízse a megye lakossága előtt, mert ha nem lett volna, akkor nem lett volna értelme velünk tárgyalni. Megint elkezdődött a kérdezz-felelek játék. Az volt a téma, hogy megalakult a - szerintük - törvényes kormány, és velünk szemben itt ülnek annak megyei képviselői. Igyekeztünk mondani a magunkét, hogy Nagy Imre a törvényes miniszterelnök, őt akarjuk hallani, ha ő azt mondja, hogy így, akkor mi hajlandók vagyunk így csinálni.

Az utolsó lépés az volt, hogy az ezredes elővett egy teljesen üres ív papírt, és letette a mellette ülő elé. Mondta: "Írja alá, hogy elismeri a Kádár-kormányt!" Az megnézte, megfordította, ott is megnézte, és tovább adta anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ugyanezt csinálta végig mindenki. Ez felért egy vérszerződéssel! Akkor már tizenketten voltunk, plusz a tolmácsunk. Amikor az utolsónál is végigment ez a játék, akkor az meglökte a papírt és visszacsúsztatta az ezredes elé, aki abban a pillanatban felugrott. Erre a pisztolyos legényei a falhoz állítottak, megmotoztak, majd kilökdöstek bennünket a folyosóra. Ez után újra leülhettünk, és az ezredes közölte velünk: "Le vannak tartóztatva!" Földvári mint országgyűlési képviselő tiltakozott, hogy mentelmi joga van, és különben is, egy idegen hatalomnak ezt nincs joga megtenni. Az ezredes lekezelő hangon válaszolta, hogy ez a magyar kormány akarata. Este tíz órakor közölték velünk, hogy elszállítanak innen, viselkedjünk normálisan. Ekkorra már Grószék elmentek. Ők úgy távoztak, mint az ellenségeink, bennünket pedig szépen betessékeltek egy katonai sebesültszállítóba, ami meg is telt velünk.

Éjfél körül értünk Debrecenbe, a reptérre. Fegyveres katonák sorfala között, reflektorfényben vittek a zárkába. Reggel felé kivágódott az ajtó, a legközelebb álló embert fölmarták és kirántották a zárkából. El se tudtuk képzelni, mi van. A következő pillanatban rövid géppisztolysorozatot hallottunk. Dermedt csend, megint nyílik az ajtó, megint elmarnak egy embert, kiviszik, pár perc eltelik, és megint géppisztolysorozat. Mi ekkor elkezdtünk búcsúzkodni. Kivitték a harmadikat is. Majd nyílt az ajtó, és az elsőt belökték. Ez egy megfélemlítési akció volt, ugyanis ezután megindult a kihallgatás. Azon volt a hangsúly, hogy kik voltak a szervezők, mit csináltam, és a végén, hogy megbántam-e, elismerem-e a Kádár-kormányt. A válasz mindannyiunknál NEM volt. Ha csak egy is lett volna közöttünk, aki megbánást mutat, vagy visszavon valamit, vagy a másikra mond valami terhelőt, akkor valószínű, hogy ott tartják vagy kiemelik, de mindnyájunkat továbbvittek. Utólag örültünk annak, hogy senki sem adta be a derekát.

Csütörtök hajnalban név szerint hívtak ki a zárkából. Egy reflektorral megvilágított teherautóra kellett felmászni. Ott orosz katonák hátracsavarták a kezemet, lekényszerítettek a földre, és gúzsba kötöttek. Utána hozzálöktek a többiekhez. Úgy emlékszem, hogy tizen voltunk, és ezt a tíz embert egymással is összekötözték. Három ilyen teherautó indult el Debrecenből páncélautókkal közrefogva. Dél körül értünk Ungvárra, a börtönudvarra. Itt az első benyomás: a ponyva felmegy, egy ember jelenik meg hatalmas késsel a kezében. Először nem az jutott eszünkbe, hogy elvágja a madzagot. Miután elvagdalta, mi fel sem bírtunk állni. Később aztán felvették az adatainkat, elvették az igazolványainkat és az értéktárgyainkat, levittek a fürdőbe fürdetésre és kopaszításra. Milyen bolond az ember, még ebben a tragikus helyzetben is mosolyogtunk egymáson.

Hatan kerültünk egy zárkába, a többieket továbbvitték Sztríjbe. Egy hétig nem történt velünk semmi, naponta vittek sétára, lehettünk ott ötszázan vagy többen is. Egy hét múlva betettek egy fülkés rabóba, és átvittek egy másik börtönbe. Ott elkezdődött a reggeltől estig tartó kihallgatási folyamat. Én tiltakoztam, hogy magyar állampolgár vagyok, de végül elindult a párbeszéd. Az orosz tiszt elsősorban a kiváltó okokra volt kíváncsi, meg arra, hogy párttagok hogyan vetemedhettek ilyesmire. Én a válaszomban visszamentem egészen '45-ig. A tiszt szó nélkül hallgatta. Körülbelül két hét után vége szakadt a kihallgatásoknak, és visszavittek az előző, ungvári börtönbe. Itt találkoztam Bán Robival, aki a Széna téri csoport helyettes parancsnoka volt, meg nyíregyháziakkal és taszáriakkal is.

Visszakerülésünk után egy-két nappal visszaadták az értéktárgyainkat, adtak kockacukrot, konzervet és három kenyeret. Ahogy tömtük a zsebeinket a kockacukorral, arra gondoltunk, hogy most jön Szibéria. Az egyik ruszin őr odasúgta, hogy "hazamentek, hazamentek!". Egy ponyvás teherautóval - ezen már lócák voltak, nem voltunk megkötözve és nem zárták le a ponyvát - visszavittek Debrecenbe, ahol ugyanabba a zárkába kerültünk, mint először. Másnap aztán ötünket - szintén teherautóval - visszavittek Miskolcra, a Rudolf laktanyába. Ugyanaz az NKVD-s ezredes fogadott, aki letartóztatott. Annyi nevetséges dolog történt abban a tragikus helyzetben, ez is az volt. Az ezredes megölelt, megcsókolt mind az ötünket - úgy, ahogy ők szokták -, és közölte: "Elvtársak, elnézést kérek azért, ami történt, félreértés volt. Önök visszamennek a családjukhoz, visszamennek a munkahelyükre, és ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták". [...]

Amikor mentem hazafelé, éppen műszakváltásból jöttek az emberek, és a villanyrendőrnél találkoztam néhány kollégámmal. Körülfogtak, pillanatok alatt tömeg volt körülöttem, levették a sapkámat, nem kellett ott különösebben szónokolni. Az újságban még november elején megjelent egy rövid közlés, hogy Miskolcról nem vittek el senkit, de mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Itthon kiderült, hogy a DIMÁVAG ötödikétől nem vette fel a munkát, mert bennünket elvittek. Hadifogságot megjárt munkatársaink jártak be a Rudolf laktanyába miattunk. Az orosz tiszt üvöltözött velük, ők meg visszaordítottak oroszul, ettől aztán teljesen paff lett az orosz. Amikor Földvárit hazahozták, akkor is azt mondták, hogy addig nem dolgoznak, amíg mi is haza nem jövünk. A többi gyárban is így volt.

Bogár Károly (1925), esztergályos. 1938-1947 között cserkészvezető. 1945-ben belépett az MKP-ba, 1952-1954-ben alapszervezeti titkár. 1956 októberében részt vett Miskolcon a DIMÁVAG munkástanácsának megalakításában, majd a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettese. November 5-én a szovjetek Ungvárra deportálták, ahonnan decemberben tért haza, 1957 nyaráig a DIMÁVAG munkástanácsának elnöke. 1958-ban tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1961-es szabadulása után segédmunkás, majd esztergályos, 1986-tól nyugdíjas. 1988-tól ismét cserkészvezető, 1990-ben a miskolci '56-osok baráti körének egyik megalakítója.