Az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon az osztrák csapat is részt vett. A csoportmérkőzések során 1-0-ra verték az amerikai együttest, ugyanilyen arányban kaptak ki a rendező olaszoktól és a csehszlovákoktól is. Két ponttal, 2-3-as gólkülönbséggel kiestek. Ez nem különösebben rázta meg az osztrákokat.
Nem úgy a szeptemberi Eb-selejtező, amelyre úgy utaztak el Svédországba, hogy számukra csak a gólkülönbség volt a kérdéses.
Azaz, hogy mennyit hintenek a nemzetközi mezőnyben teljesen ismeretlen Feröer-szigeteknek.
De térjünk most vissza a Telesport adásához, ahol a következők hangzottak el. „Egy amatőr, gyapjúsapkás sportoló kivédi a világbajnokságon járt osztrák labdarúgó-válogatott szemét.” Majd következett az az összefoglaló, amelyet most önök is láthatnak a Feröer-szigetek–Ausztria labdarúgó Eb-selejtezőről, amelyet a skandináv csapat 1-0-ra nyert meg a kissé dölyfös sógorok ellen. A feröeri kapuban egy furcsa ember ugrált bojtos fehér gyapjúsapkában.
Ő volt Jens Martin Knudsen, aki a szigetek mindmáig leghíresebb és legismertebb sportolója. Olyannyira az, hogy kalandos életéről a Bojtos sapkás kapus címmel önéletrajzi könyv is megjelent.
Büszkén mondom, hogy nekem ez a könyv megvan, sőt a főhős dedikálta is nekem. 2013-ban találkoztam vele egy runavíki bisztróban.
Éppen a helyi halfeldolgozó üzemből érkezett, azt vezette. Az osztrákok elleni meccsről így beszélt.
„Svédországban kellett játszanunk, mert a dánokkal azonos selejtezőcsoportba kerültünk, így hiába szerettük volna a hazai meccseinket Dániában játszani, az UEFA nem engedélyezte ezt – mondta Knudsen. – Akkor egyetlen pályánk sem volt alkalmas arra, hogy nemzetközi mérkőzést rendezzünk a szigeteken.
Emlékszem, a kissé nagyképű osztrákok az összecsapás előtt azon mulattak, hogy a bojtos gyapjúsapkámban futottam ki a gyepre.”
Később már nem vigyorogtak: győzelmünk után lehajtott fejjel hagyták el a stadiont. Nem úgy, mint mi. Akkoriban nem létezett mobiltelefon, hazámból egyetlen újságíró jött a meccsre.
Neki volt egy vezetékes telefonja a sajtópáholyban; oda rohantunk fel, kitéptük a kezéből a kagylót, és valamennyien a szüleinket hívtuk. A boldogságtól ordítva, őrjöngve tudattuk velük, hogy nyertünk.
Az öltözőben és a repülőgépen is folytattuk az ünneplést. Aztán mikor hazaértem, apám azzal fogadott, hogy tévésztár lettem. A kontinens valamennyi televíziós társasága napokig mutatta ennek a mérkőzésnek az összefoglalóját.”
2013-as találkozásunk alkalmával Jens Martin Knudsen másról is mesélt. „Aktív pályafutásom idején heti három alkalommal, reggel hattól nyolcig edzettünk, majd ment mindenki a dolgára. Szó szerint, mert abban a csapatban valamennyi játékosnak munkahelye volt. Ki postásként, ki asztalosként tevékenykedett.
A helyzet mostanra sem változott sokat, de azzal, hogy a szintén amatőr nemzeti bajnokságban mind több a külföldi játékos, a színvonal emelkedett, s ebből sokat profitálhatunk.
2011-ben a premier ligás Fulham ellen Európa Liga-selejtezőn 0-0-t játszott az NSI Runavik; a gól nélküli döntetlen az angolok szempontjából döbbenetes eredmény volt.
Mindenki azt hitte – ők is –, hogy majd hintenek egy hatost. (Az első, londoni meccsen 3-0-ra nyertek.) Érkezésük után meg sem nézték a toftiri stadiont, végig az innen hatvan kilométerre fekvő fővárosban, Tórshavnban maradtak. A visszavágó napjának reggelén a kikötőben sétálgattak, ez volt számukra az edzés. Majd Mark Schwartzer, a Fulham kapusa a lefújás után odament Gángó Andráshoz, és annyit mondott neki: ezt nem hiszi el. Gángó hasonló kapusteljesítményt nyújtott, mint én anno Landskronában.”
Ekkor csak megkérdeztem Knudsentől, hogy hol van a sapkája? „A városi múzeumban – felelte. –
Nem passzióból hordtam: egy gyermekkori fejsérülés volt az oka annak, hogy a meccsek közben is viselnem kellett. Az idő múlásával hozzám nőtt. Sokan kérdezték: hány ilyen fejfedőm volt? Tudom, meglepő lesz a válasz, de csak egy. Sokat mostam, ám jó birka gyapjából készíthették, mert mindent kibírt.”
Az életéről szóló könyv fejezeteinek egyike izlandi légióskodásáról szól; a mellékletben olvasható az a szerződés, amelyet a Leiftur csapatával kötött.
Persze az is: mennyit keresett a két izlandi idény alatt. „Élőben” pedig mesél a Skóciában töltött évekről – az Ayr United kapuját őrizte –, s csak akkor szomorodik el kicsit, amikor arról érdeklődöm, ha ma lenne fiatal, vajon mire vinné? Hiszen a skót bajnokságtól már csak egy lépés Anglia, a Premier Liga. Az ő képességeivel ma nyugodtan védhetne ott is. Ám Knudsen szerény ember, tudja hol a helye e világban. Feröeren.
Hogy a magyar sajtó mennyire nem tudott mit kezdeni Feröer 1-0-s győzelmével Ausztria ellen, arra álljon itt néhány korabeli idézet. A Népszabadság 1990. szeptember 14-i számában Várnai Iván külön cikkben elmélkedett Feröerről.
Az északi csapat osztrákok ellen aratott sikerét ahhoz a Kamerunhoz hasonlította, amely az 1990-es világbajnokságon szenzációs játékával nyerte el az egész világ szimpátiáját. Várnai így folytatta.
Talán amikor eme sorokat olvassák, a feröeri gólszerző, Torkil Nielsen éppen ott ül az egyik feröeri sziget lankáján, s a hegyoldalban legelésző juhokat nézi. S pipáját szívva arra gondol, hogy ugyan mire olyan nagyon büszkék ezek a kontinenslakók. Aztán egy kövön kiütögeti az elhamvadt dohányt, és betereli a rábízott jószágokat az akolba. Tudja, hogy jön a tél és ilyenkor jobban kell vigyázni a nyájra.”
Mesének persze jó volt ez, de a valóság sem különb sokkal ettől – már ami a feröeri hétköznapokat illeti. Arra pedig, hogy Várnai mekkorát tévedett, a legjobb bizonyság Torkil Nielsen esete, aki a futballpályafutás befejezése után sakkozni kezdett.
Jelen pillanatban a Feröer-szigetek tizenhatodik legjobb játékosa.
A legjobb Élő-pontja 1996-ban 2165 volt. A MEGA nagy adatbázisban 116 játszmája van, 46 partit világossal megnyert, sötéttel 41-szer kapott ki. Ennyit a pipázásról, meg a vadakat terelő juhászról.
A Nemzeti Sport a meccs után két nappal idézte az osztrák szövetségi kapitány, Josef Hickersberger nyilatkozatát.
Kizárt dolognak tartom, hogy a soron következő, jugoszlávok elleni Eb-selejtezőn is én üljek a kispadon. Szombaton (a meccs után 3 nappal) egy sajtótájékoztatón vonom le a szükséges következtetéseket.”
Le is vonta, nem volt, nem lehetett maradása.
Helyére Alfred Riedl került. Az osztrák csapat pedig annyira megszédült a Landskronában kapott pofontól, hogy az egész Eb-selejtezősorozat alatt kiterítette a betlit. Az öt együttest felsorakoztató csoportban 3 ponttal – Feröerhez hasonlóan – a negyedik helyen végzett. Mégpedig úgy, hogy idegenben az összes meccsét elvesztette, hazai pályán Dánia ellen elért egy 0-0-s döntetlent, míg Feröernek 3-0-lal vágott vissza Landskronáért.
A kis skandináv csapatnak ebben a csoportban volt még egy bravúrja: Belfastban 1-1-et játszottak az északír válogatottal.
A selejtező csoportot a jugoszlávok nyerték meg, de a plávik az időközben kitörő délszláv háború miatt nem utazhattak el a svédországi Európa-bajnokságra. A helyettük az ebben a selejtezőben második helyen végző dánok, beugróként megnyerték a kontinenstornát. Ez a történet legalább annyira meseszerű volt, mint Feröer győzelme Ausztria ellen.
A Feröer-szigetek csapata azóta több ellenfelének – köztük a magyar válogatottnak – is megmutatta, hogy ma már nem egy legyintéssel elintézendő kiscsapat. Budapestre például úgy érkeznek, hogy a vb-selejtezőcsoport harmadik helyét szeretnék megkaparintani. Ehhez persze nyerniük kellene a magyar fővárosban, mert a szombati, utolsó előtti meccsükön nem tudták legyőzni a letteket.
Mindez ugyancsak futballtörténeti szenzáció lenne, mert Feröer soha semmilyen selejtezőben nem érte még el a harmadik helyet.
Lars Olsen együttesének folyamatos fejlődését látva pedig az is kijelenthető, hogy a Michel Platini által megálmodott Nemzetek Ligája D-divíziójából akár a 2020-as labdarúgó-Európa-bajnokságra is kijuthatnak.
