Egy kínai edző, aki a magyar szegényházból aranypalotát épített

Lina Zsang (Csang Csing), a magyar rövidpályás gyorskorcsolyaváltó sikerkovácsa nehéz döntést hozott, amikor a magyar szövetség és a Liu fivérek kitartó unszolásának engedve hazánkba költözött. Azóta világbajnoki érmei – köztük egy arany – és olimpiai bajnoki címe van a sportágnak. Érkezésekor megdöbbent a körülményeken, és nemcsak technikailag és fizikálisan kellett felhoznia a magyar korisokat, de fejben is át kellett őket állítania. Az elmúlt években sokat javult a helyzet, és bár megszerette a békés és nyugodt Budapestet, még maga sem tudja, hogy lesz-e folytatása a munkának. Az Origónak a montreali világbajnokságot követően nyilatkozott még Kanadában.

Nehéz döntés volt elhagyni Kínát, amelyik mégiscsak a sportág egyik nagyhatalma, és Magyarországra költözni, illetve átvenni a magyar csapatot?

Mindenekelőtt hatalmas lehetőség volt. Én Kínában az utánpótlásban dolgoztam vezetőedzőként, itt viszont felnőttekkel dolgozhattam, akikkel világversenyeken indultunk. Viszont szerződés kötött a kínai szövetséghez, és ha úgy döntök, hogy jövök, akkor a családomat otthon kellett, hogy hagyjam. Közben nagyon kapacitált a magyar szövetség, és persze a Liu testvérek is győzködtek. Végül főleg miattuk mondtam azt, hogy rendben, jövök. A szövetség pedig megígérte, hogy hamarosan a kislányom is utánam jöhet.

Hogy látott munkához a válogatottnál, melyek voltak az első teendői, esetleg min kellett változtatnia?

Legelőször saját magamat kellett átállítanom.

A kínai után a kelet-európai mentalitással kellett megbarátkoznom, és azzal, hogy itt nincs igazi csapat a kezem alatt, csupán egy-két kiemelkedő korcsolyázó van az országban.

Ők, mondjuk, a top tizenhatban voltak, a többiek viszont jóval hátrébb, valahol a 30. hely környékén. A fiúknál és a lányoknál is két-két jó egyéni versenyző volt, amiből nagyon nehéz olyan csapatot építeni, amelyik a legjobb nyolcban van a világon (és így kvalifikálhatja magát az olimpiára – a szerk.).

Csak sikerült két nagyon jó csapatot összehozni! A Phjongcshangban aranyérmes férfi váltó és a negyedik helyezett női egység a pódiumon. Az első sorban balról a második Lina Zsang Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Ha pedig nem elég jók a korcsolyázók, akkor nagyon nehéz bármilyen programot végigvinni. Nem volt megfelelő jég, nem volt megfelelő létesítmény az edzésekhez. A sportolók nem egyszer mondták, hogy „Lina, mi próbálunk minél gyorsabbak lenni, de ezen a jégen képtelenség". Kínában megtehettem, hogy, ha egy sportoló azt mondta, neki elege van, nem akarja tovább csinálni, akkor azt mondtam neki, rendben, kapsz két hetet, gondold át, mit szeretnél – annyi short trackes van, hogy nem dől össze a világ, ha valaki kiesik. Magyarországon viszont ezt nem tehettem meg, hiszen, ha a két legjobb közül valaki feladja, akkor mi marad? Kezelni kellett a fentebb már említett pánikot is, ami a komolyabb eredmények útjában állt. Azt mondtam egy fontos verseny előtt: ne törődjenek azzal, hogy, mondjuk, milyen a jég, ha nekünk rossz a jég, akkor nekik is, hiszen mindenki ugyanazon a jégen korcsolyázik. Rengeteget beszéltünk erről.

A szövetség is nagyon szegény volt, egészen alapvető dolgokra nem jutott pénz. A sportolók például saját zsebből fizették az edzőtermi bérletet, mert sem konditermünk nem volt, sem pénz, hogy a bérletet kifizessék nekik.

Ezzel szemben Kínában minden, de minden feltétel adott volt, és persze sokkal több pénz is volt a téli sportágakra.

Mennyit változtak ezek a körülmények azóta, hogy munkához látott a válogatott mellett?

Rengeteget, ma már sokkal-sokkal jobb a helyzet. Ebben hatalmas szerepe volt a szövetség elnökének, alelnökének és minden egyes munkatársnak, akik igyekeztek minden kívánságunkat teljesíteni, és persze előteremteni hozzá a szükséges pénzt.

Ahhoz képest, hogy kezdetben még a versenyekre elutazni sem nagyon volt pénzünk, óriási a különbség.

Vagy olyan dolgok, mint a versenyzők ruhái, felszerelései, a melegítők, amiben felállhatnak a dobogóra. Vagy az, hogy két edzés között ne a sportolóknak kelljen magukra főzniük abban a pár órában, amit pihenéssel kellene tölteniük. Az ilyen dolgok megoldásában egyébként rengeteget segített Áki (Bánhidi Ákos, a válogatott másodedzője, akivel az olimpia előtt készített interjút az Origo). Minden ilyen kis dolognak fontos szerepe van a sikerekben.

Olimpiai bajnok a férfi rövidpályás gyorskorcsolya-váltó!

Aranyérmet nyert a Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang összetételű férfi rövidpályás gyorskorcsolya-váltó a phjongcshangi téli olimpián. Ezzel ők szerezték a magyar sport első téli olimpiai aranyérmét. A Regőczy Krisztina-Sallay András jégtáncpáros 1980-as ezüstérme után először nyert téli olimpiai érmet magyar sportoló.

Technikában, taktikában, az edzések mikéntjében mennyi változást hozott az ön munkája?

A technikán már nem nagyon lehet változtatni 22-23 éves korcsolyázók esetében, azt 10-12 éves korban kell elkezdeni. Olyan dolgokon viszont változtattunk, mint a bemelegítés. Nagyon furcsa volt kezdetben, hogy a sportolók öt-tíz perc kis mozgás után mentek a jégre, mondanom sem kell ez mennyire sérülésveszélyes. Ma egyórás bemelegítést tartunk, mielőtt jégre mennénk. Ettől persze sokkal hosszabbak az edzések, amire még jön a levezetés is, vagyis egy kiemelt világversenyre készülve akár délelőtt, délután lehet egy-egy 3-4 órás edzés. Ez persze kezdetben nagyon kemény volt, és voltak, akik nehezebben viselték a változásokat, de aztán, ahogy jöttek az eredmények, úgy fogadta el mindenki az új rendszert.

A váltóval pedig azért volt nehéz a helyzet, mert rajtuk versenyről versenyre hatalmas volt a nyomás, amit nem volt könnyű elviselni.

Kezdetben ők is mérgesek voltak, én is nagyon mérges voltam, de aztán mindenki megnyugodott, és meg tudtuk beszélni a dolgokat.

Edzések előtt és után rendre egy fekete gurulós bőrönddel látni. Mi van abban a táskában?

Ó, semmi különös, csak olyan holmik, amik az edzésekhez kellenek a bemelegítések és a levezetések során. Gumikötelek, hevederek, láberősítő eszközök, semmi nagy titok.

Lina Zsang és Bánhidi Ákos Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Phjongcshangban nemcsak azt láthattuk, hogy nagyon gyorsak a korcsolyázóink, de azt is, különösen a férfi váltó döntőjében, hogy pontosan tudják, mikor mi fog történni a jégen. Ki dolgozza, dolgozta ki a taktikát?

A felkészülés programjáért, beleértve a taktikát is, én vagyok a felelős. De segítségemre van egy edzői stáb, amelyet Ákos irányít, és ő felel a fizikai felkészítésért is. A taktika kidolgozása viszont az én dolgom.

Ismerem a korcsolyázóink erősségeit és gyengéit, és az ellenfelek képességeivel is tisztában vagyok.

A futam előtt átbeszéljük, hogy, melyik ellenfél hol lassabb, mikor kell megelőzni. Részletekbe nem mennék bele, legyen ez továbbra is a mi titkunk. De ott volt például a 2017-es világbajnokság 500 méteres B-döntője, ahol Viktor An (hatszoros olimpiai bajnok, dél-koreaiból orosszá lett versenyező – a szerk.) és három magyar versenyző, Knoch Viktor, Shaolin és Shaoang volt a mezőnyben. Azt kértem Shaoangtól, hogy rajtnál előzze meg Viktor Ant, álljon az élre, de ne menjen gyorsan, hogy Knoch Viktor, aki harmadik volt meg tudja őket előzni, amivel be is biztosítottuk az első két helyet. Ehhez persze az is kell, hogy a fiúk jól ismerjék egymást, és tudjanak egy csapatként összedolgozni az egyéni számokban is.

Az elmúlt évek sikerei után hogy látja a magyar short track jövőjét?

Nem lesz könnyű. Továbbra is nagyon kevés korcsolyázó van, nagyon szűk a válogatott keret. Ha az idősebb korcsolyázók visszavonulnak, feltétlen vérfrissítésre lesz szükség az új olimpiai ciklusban,

de a mostani válogatottak és a juniorok között egyelőre hatalmas a különbség.

Ahhoz, hogy a következő olimpián is ilyen jól szerepeljünk két-két fiatal korcsolyázót kellene beépíteni mindkét csapatba, amire csupán három évünk van. Ez nagyon nehéz feladat lesz.

Az utánpótlással is foglalkozik?

Nem, arra nincs időm. Minden erőmet lekötötte a felnőtt csapat. Különösen az olimpia előtt, amikor a vezetők előálltak azzal, hogy milyen nagy dolog lenne 38 év után újra érmet szerezni. Nem volt kicsi az elvárás (nevet).

Sikerült megfelelni az elvárásoknak Forrás: AFP/Roberto Schmidt

Hogy tervezi a magyarországi folytatást? Ez nehéz kérdés.

Egyelőre semmi nem biztos. Hogy őszinte legyek,

Kínából nagyon intenzíven keresnek, november óta többször is hívtak, hogy menjek vissza dolgozni a válogatott mellé.

De a magyar edzők nagyon sokat tanultak, fejlődtek az elmúlt években, és abszolút megbízom a munkájukban.

A Magyarországon töltött idő alatt mi az, amit a leginkább megkedvelt nálunk?

Nagyon megszerettem Budapestet! Tetszenek a régi műemlékek és az, hogy csendes, nyugodt város, ahol a munka után lehet pihenni, kikapcsolódni. Egy kicsit sem hasonlít a kínai városokra, ahol mindig hatalmas a nyüzsgés (Lina a 7,5 milliós észak-kelet kínai Csangcsunban lakott, mielőtt Magyarországra jött – a szerk.). Szeretünk sétálni a városban, különösen szeretem a várat, a Duna-partot, a Szent István Bazilika környékét, vagy éppen a Normafát, ahová a csapattal is ki szoktunk menni edzeni. Az emberek pedig kedvesek, mosolygósak, a munkatársak soha nem felejtik el megkérdezni, hogy mi újság, hogy vagyok. Otthon érzem magam.