Így buktatta le a leselkedő fotóriporter a feleséggyilkos kereskedőt

Alfred Hitchcock 1954-es thrillere, a Hátsó ablak tökéletes keveréke a szórakoztatásnak és a mélylélektani vizsgálódásnak. A James Stewart és Grace Kelly főszereplésével készült filmben a brit rendező a megszállottság, a leskelődés, a szerelem és a házasság természetét vizsgálva alkotott időtállóan izgalmas bűnmesét.

Már a film nyitánya zseniális. Tipikus hűvös, mégis kellemes nagyvárosi zene szól (a főként az Alkony sugárútról ismert, két Oscar-díjas Franz Waxman tán legkevésbé méltatott muzsikájában, a nagyon is megnyerő Prelude-ben a korszakra jellemző hot jazz keveredik Gershwin-szerű szimfonikus program-, balettzenével, amelyben a harsogó klarinétra építő fúvósokra blusosan csúszkáló vonósok válaszolnak, olykor belekotyog egy-egy finomabb cselesztaszólam, miközben az egyre hektikusabb mederbe terelt zenei párbeszédet őrült timpani szólók szaggatják).

A stáblista után a pályafutása során tucatnyi Hitchcock-filmet (így például a Madarakat is) fotografáló Robert Burks kamerája "kilép" egy New York-i bérház ablakán, és épp csak finoman igazodva a zene ritmusához, körbepásztázza a lakótömb közös belsőudvarát, majd visszatér kiindulópontjához: odabent egy férfi izzad, a hőmérő 92 Fahrenheit-fokot mutat (mintegy 33 °C). A kamera átcsúszik egy szomszédos ablakra, itt egy férfi borotválkozik a zongorája előtt, közben rádiót hallgat, a zenét reklám szakítja meg, az első blikkre is zenész férfi elégedetlenül teker át muzsikát keresve egy másik állomásra. Aztán egy házaspárra ugrik a kép, ők kint aludtak az éjszaka az erkélyen. Egy kicsivel arrébb csinos szőke nő fehérneműben tesz-vesz a konyhában, miközben gyakorlott táncmozdulatokat ejt. Az udvaron túl, az utcán alsóneműre vetkőzött gyerekek követik a flasztert locsoló lajtoskocsit. 

Hátsó ablak (James Stewart)
Fotó: Paramount Pictures

A kamera újból visszakanyarodik az első lakásba, és ott kering tovább. Az izzadó homlokú férfit már nyaktól lefelé is látjuk: kerekesszékben ül, az egyik lába, a sarkától combnyakig, gipszben (rajta gúnyos firka: "itt nyugszanak L.B. Jefferies törött csontjai"), az asztalán egy törött kamera, mögötte a falon egy jól sikerült fotó két versenyautó szerencsétlen ütközéséről.  Majd további (statikusságukban is mozgalmas) riportképek a falon, egy másik asztalon egy újabb fényképezőgép vakuval, mellette egy keretbe helyezett fotónegatív egy elegáns nőről, akinek "pozitívja" egy stócnyi divatmagazin címlapján mosolyog a nézőre. A kamera megállapodik, a kép elsötétül.

Alig kétperces, körkörös – ritmikus vágással is csak három helyen megszakított, szinte folyamatos – gépmozgás-tánc, hamisítatlan kamerabalett, amely rögtön megalapoz a nagyvárosi kánikulai atmoszférának, a leselkedés témájának és bemutatja a film főbb szereplőit, középpontban a tétlenségre kárhoztatott, de pusztán a falon lógó fotók alapján mozgalmas élethez szokott főhős "Jeff" Jefferiessel, a fotóriporterrel. Akinek kerekesszékébe mintegy beletaszítja a nézőt a kamera, hogy aztán a főhős szemén keresztül szemlélje a ház lakóit, és kezdjen gyanakodni egyikükre.

A munkája során megsérült, törött lába miatt 6 heti "szobafogságra" kényszerített Jefferies (James Stewart) unaloműzésként az udvarra nyíló ablakából figyeli a szomszédait: hol szabadszemmel, hol távcsővel, hol a kamerájának teleobjektívén keresztül. Egyik éjszaka arra lesz figyelmes, hogy az egyik szemközti lakó, bizonyos Lars Thorwald (Raymond Burr) gyanúsan viselkedik: az egyébként kereskedőként dolgozó férfi többször is távozik a lakásából a mintakészlet-táskájával, majd másnap az addig ágyban fekvő, beteg felesége eltűnik, sőt, Thorwald egy fűrészt és egy méretes kést csomagol újságpapírba a konyhában. A fotóriporter meggyőződésévé válik, hogy Thorwald megölte a feleségét, gyanúja bizonyításához pedig kénytelen modellként dolgozó barátnője, Lisa (Grace Kelly) és ápolónője, Stella (Thelma Ritter), valamint szkeptikus nyomozó barátja, Doyle hadnagy (Wendell Corey) segítségét igénybe venni. Szemlélődő, kémkedő, gyanakvó, de törött lába okán alapvetően cselekvésképtelen főhős, aki végül a sötét lakásába behatoló gyilkossal szemben is csak annyit tehet, hogy újabb és újabb vakuvillanásokkal "kápráztatja el".

Hátsó ablak (Thelma Ritter és James Stewart)
Fotó: Paramount Pictures

Alig két óra, 111 perc alatt mutatja be a Hátsó ablak a voyeurizmus, a megfigyelés kényszerét teljes mélységében, hétköznapi és professzionális oldalairól:  Jefferies figurájában a néző és a képalkotó egyaránt magára ismerhet. A Hátsó ablak részben tehát magáról a filmről, az életből ellesett és vászonra csempészett valóságról szól, hiszen a cselekmény egy részét (azaz minden történést, aminek a férfi nem szereplője, csak passzív megfigyelője) a leselkedésben valójában örömét lelő Jefferies nézőpontjából látni – és a csúcsra járatott "hitchcocki suspense-t", a krimi izgalmát ügyesen táplálja, hogy ezúttal (mintegy a fináléig) nem az a kérdés, ki a gyilkos, hanem az, történt-e gyilkosság egyáltalán, elvégre Jefferies (és vele együtt a néző) nem látta magát a bűncselekményt, csak az arra utaló részletekből sejti, hogy Thorwald megunta beteg és házsártos feleségének ápolását.

Kaptam végre egy lehetőséget egy színtisztán filmi eszközökkel dolgozó filmre. Adva van egy mozdulatlanságra kárhoztatott ember, aki kinéz az ablakon. Ez a film első építőeleme. A második azt mutatja meg, hogy mit lát, a harmadik meg azt, hogyan reagál rá. Mindez szerintem a legtisztább kifejeződése a mozi lényegének

 – mondta Hitchcock a francia újhullám "frontemberének", Francois Truffaut-nak a Truffaut: Hitchcock című interjúkötetben, amelyben a filmről beszélgetve a két rendező kölcsönösen rávilágít arra, a Hátsó ablak mind technikai, mind esztétikai szempontból "kifejeződése a mozi lényegének". Kezdve azzal, hogy Hitchcock tulajdonképpen az említett három vetület tökéletes alkalmazásával már a film elején tökéletesen szemlélteti az ún. Kulesov-hatást, amikor James Stewart arckifejezéséből a néző a meglesett látvány alapján következteti ki Jefferies érzéseit és gondolatait.

De lényegében attól, hogy a cselekmény maga egy zárt szobában és az annak ablakából "kitárulkozó" hátsó udvarban, a szomszédos házfalak ablakaiban játszódik, és voltaképpen minden esemény a leselkedésből indul ki és a megfigyelés koncentrációját követeli, illetve a történések logikája a főhős által megfigyelt eseményszilánkokból áll össze, a Hátsó ablak elbeszélésmódjában a némafilmek képközpontú, letisztult vizualitáslogikáját idézi. 

A Cornell Woolrich 1942-es detektívnovelláját két másik, valódi gyilkossági ügy, illetve Ingrid Bergman és Frank Capra tiszavirág-életű románcának "felhasználásával" megvariáló Hitchcock a Hátsó ablak-ban az amerikai metropolisz valóságos mikrokozmoszát mutatja be, az udvar ablakaiban az alapvető emberi magatartásformákat szinte katalógusszerűen ábrázolva. Ennek a "kis világnak" a megteremtéséhez a rendező monumentális, részleteiben is kidolgozott, a hiteles nappali és éjszakai fényviszonyokhoz egyaránt "alkalmazható", akusztikájában is megtévesztően valóságosnak ható díszletet építtetett Hal Pereira és Joseph MacMillan Johnson látványtervezőkkel: egy nyüzsgő New York-i bérház tökéletes mását, udvarral és 31 lakással, amelyből mintegy féltucatnyit közművesítettek és bebútoroztak (némelyikbe a színészek be is költöztek a forgatás idejére).

Hátsó ablak
Fotó: Paramount Pictures

A Jefferies által megfigyelt emberek, a New York-i hátsóudvar mikrokozmoszának történései középpontjában jellemzően a házasság ideája, a társas lét és az egyedüllét ütköztetése áll. Az egyik lakásba friss házasok költöznek, és folyamatosan enyelegnek; a zeneszerző romantikus slágeren dolgozik; "Miss Magányos Szív" ismerkedési kísérlete kudarcba fullad, ezért öngyilkos lenne (a romantikus dallam tartja vissza); az erkélyen alvó házaspár kiskutyával pótolja a gyerekhiányt; a fiatal balett-táncosnő egyszerre ismerkedik több férfival;  Thorwald megöli a feleségét – a főhős pedig minden lehetséges érvet felvonultat, csak ne kelljen feleségül vennie a barátnőjét...

Hitchcock a gyilkos és lebuktatója párkapcsolatát finoman tükrözteti. Thorwald nem óhajt tovább gondoskodni a feleségéről, Jefferies kénytelen eltűrni Lisa gondoskodását. Az egyik szabadulni igyekszik a házasságból, a másik meg sem akar nősülni (érvei hangoztatása közben unos-untalan életképeket lát a ház "szerelmi viszonyaiból", amelyek a legritkább esetben ellenpontozzák, inkább alátámasztják mondandóját, már csak azért is, mert a férfi leskelődő érdeklődése eleve a mások kudarcára, az emberi gyarlóságra és az önigazoló kaján kárörömre van kiélezve).

A leskelődés és a szerelem összefonódásának nagyjelenetében Lisa, a barátnő beoson Thorwald lakásába, hogy megszerezze a gyilkosság lehetséges bizonyítékát, a halott feleség jegygyűrűjét. A lakásba visszatérő gyilkos dulakodni kezd a nővel, Jefferies a fényképezőgépén ("hordozható kulcslyuk", ahogy az ápolónője találóan megjegyzi) figyeli, a látvány magával ragadja, és hirtelen rádöbben, hogy szereti – aztán a nő, akit megmentenek szorult helyzetéből a kiérkező rendőrök, az ujjára húzza a gyűrűt, és úgy integet a gyilkos szobájából a házasság gondolatától berzenkedő kiszemeltjének, nem csupán a nyomozás sikerét, de a közös jövőt illető tántoríthatatlan szándékát is megüzenve.

Hátsó ablak (James Stewart és Grace Kelly)
Fotó: Paramount Pictures

A Hátsó ablak a passzív szemlélődő, a cselekvés helyett megfigyelőként helyezkedő ember mozija – azé, akit nem az eseményben való tevőleges részvétel, hanem az esemény látványa nyűgöz le. A film végén Jefferies kizuhan az udvarra, hirtelen részesévé válik mindannak, amit addig csak megfigyelt (és amitől rettegett) – aztán egy újabb, a ház ablakait körbepásztázó kamerabalett után már nem egy, hanem két begipszelt lábbal pihen a lakásában, menekülésre esélye sincs az őt ápoló Lisa elől. 

Aki már a filmtörténet egyik leghíresebb csókjelenetében is "fenyegetően" hajol a férfi ajkaira (nem véletlenül: Hitchcock azt tanította színésznőinek, hogy a romantikus jeleneteket úgy játsszák, mintha gyilkossági jelenet lenne, s fordítva, a gyilkossági jelenetre úgy készüljenek, mintha romantikus jelenetben kellene szerepelniük) – a Hátsó ablak végső győzelme a bédekkert divatmagazinra cserélő, elégedetten mosolygó nőé, azé, aki többre értékeli a cselekvést a puszta szemlélődésnél. Még egy olyan elvontabb modellben is, ahol az udvar maga a világ, a fényképezőgép a filmkamera, az ablak mögül leselkedő fotóriporter pedig a rendező, aki ideig-óráig bevonja barátnőjét, a nézőt a közös játékba: nézzük meg együtt, hogyan élnek, szeretnek és halnak meg mások helyettünk!