A vizsgálat kiderítette, hogy Inyusin alezredes már jóval a leningrádi út előtt panaszt nyújtott be a Politikai Főcsoportfőnökségnek, amiért rendszeresen túlterhelt géppel kellett repülnie. A pilóta azt írta a beadványában, hogy bútorokat, porcelán étkészleteket és Moszkvics-alkatrészeket is szállított már. Ezek a rakományok a nyilvános és szabályos terhen kívül, nem hivatalosan, az admirálisok parancsára kerülnek a gép rakterébe.
A pilóta panaszát sosem vizsgálták ki, mert tartottak a nagyhatalmú Szpiridonov tengernagytól. A vizsgálat így egyre inkább közelített ahhoz a megállapításhoz, amit sokan már eleve sejtettek, de kimondani nem mertek.
A leningrádi utazás tétje, majd a főparancsnoki dicséret nyomán a vlagyivosztoki tisztek hatalmas stressztől szabadultak meg, és mintha ezt élték volna ki a bevásárló körúton. Minden eddiginél több holmit vásároltak. Viktor Szokerin tengernagy, aki 2000 és 2004 között a Balti Flotta parancsnoka volt, és aki látta a Tu-104 mellett felhalmozott csomagokat, azt mondta:
A berakodás maga volt a káosz.
Szokerin szerint Inyusin alezredes megpróbálta megmagyarázni az admirálisoknak, hogy nem tudnak minden holmit magukkal vinni, de durván leintették.
„Maga csak egy sofőr. Egy sofőrnek tudnia kell, hol a helye!"
Amikor a másodpilóta is közbeavatkozott és a társát támogatva érvelni próbált a túlsúly veszélyességéről, több tengernagy kezdte alázni.
„Mit képzelnek, egyenrangúnak hiszik magukat egy szovjet admirálissal? Maguk itt pondrók, akik nem is látszanak. Azonnal rakodjanak be és induljunk!"
Szoreking szerint a helyzetet nehezítette, hogy főtisztek többsége nem józanul érkezett a repülőtérre, és a hidegben várakozás közben is vodkáztak.
A pilóták feladták a harcot, mert ahogy Szorekin tengernagy később mondta, ha visszautasítják a repülést, ott helyben lefokozzák őket, és készülhetnek a napokon belüli leszerelésre.
A szovjet főtisztek hatalma valóban óriási volt, és egy tollvonással tönkretehették volna egy egyszerű alezredes karrierjét, sőt, az egész életét is.
A rakodás tehát megkezdődött, de a
zűrzavarban senki nem figyelt arra, hogy hova pakolják be a sok holmit.
Így történt, hogy a rakodók a legtöbb csomagot a hátsó raktérbe tették. A Tu-104 tömegközéppontja ezért hátrébb került, túl azon a 10 százalékos határon, ami még kezelhető lett volna.
Ez a súlypont-eltolódás és a túlsúly gyakran előfordult a bombázóknál, ahol a Tu-104-eshez nagyon hasonló Tu-16 gépek gond nélkül fel tudtak így szállni – de ehhez az kellett, hogy a pilóták tudjanak a tömegközéppont-vándorlásról.
Itt azonban a pilóták nem tudtak róla. Arról a három hatalmas papírhengerről sem tudtak, amelyeket Szpiridonov admirális a Csendes-óceáni Flotta saját újságja számára szerzett be.
A nemtörődöm rakodók ezeket az egyenként 500 kilós hengereket egyszerűen begurították a raktérbe és ott hagyták, rögzítés nélkül.
Inyusin alezredes így csak a túlsúlyos géppel történő felszállással foglalkozott. Valószínűleg az előírtnál nagyobb sebességet akart elérni a túlsúly miatt, és az is valószínű, hogy a szabályosnál kisebb állásszöggel akart felszállni, éppen azért, hogy elkerülje az átesés veszélyét és a repülőgépnek legyen elég sebessége az emelkedéshez.
A vizsgálat azt állapította meg, hogy a hatalmas hengerek a felszálláshoz szükséges gyorsuláskor a raktér hátsó falához gurultak, ezzel még inkább hátrébb került a gép tömegközéppontja.
Ezért történhetett, hogy a gép magától, idő előtt, alacsony sebességnél elemelkedett a földtől. A pilótáknak talán idejük sem volt arra, hogy lenyomják a Tu-104 orrát, illetve elegendő magasságuk sem volt, hogy süllyedéssel sebességet tudjanak gyűjteni. A gép alig 8 másodperces repülés után 50 méter magasságban átesett, lezuhant és felrobbant.
Hasonló eset történt 2013-ban az afganisztáni Bagram légibázison, ahol egy teherszállító Boeing 747 zuhant le, mert a nem megfelelő rögzítés miatt felszállás közben elszabadult a rakománya, három páncélozott jármű, és túlságosan hátra került a tömegközéppontja.
Így a szovjet haderők történetének legsúlyosabb légikatasztrófáját tulajdonképpen a kommunizmusra jellemző hiánygazdaság okozta, különben nem kellett volna lakberendezési tárgyakkal és nyomdai papírral telepakolni a katonai járatot. A baleset másik oka zárt társadalmakra jellemző szervilizmus. A szovjet főtisztek a kiváltságosok közé tartoztak, akiknek megkérdőjelezhetetlen volt a véleménye, és akkor sem érhette őket kritika, ha nyilvánvalóan hibáztak.
A magas rangú katonák gyakran lenézték a rangban alattuk levőket, az alacsonyabb rangú tisztek pedig akkor sem mertek ellentmondani a feletteseiknek, ha ezzel saját magukat is veszélybe sodorták.
A baleseti vizsgálók egy másik, 2010-es légikatasztrófa elemzésekor ugyanezt a rosszul értelmezett hierarchikus viszonyt fedezték fel az események láncolatában. A szmolenszki balesetben Lech Kaczyński lengyel elnök és a kormánydelegáció minden tagja meghalt, mert a lengyel légierő főparancsnoka a köd ellenére leszállásra utasította a kormánygép pilótáit, ők pedig egy korábbi, ugyanilyen konfliktus miatt féltek a tábornok haragjától.