Ujjongó tömeg a Nyugatiban

 "A forradalmi munkás-paraszt kormány, a magyar dolgozó nép nevében szeretettel üdvözöllek benneteket!" - mondta Marosán György az új kormány képviseletében a hazaérkező magyar olimpiai csapatnak. A korabeli Népsport tudósítója beszámol a sportolók hazautazás alatti érzéseiről és a Nyugati Pályaudvarra való érkezés ünnepi pillanatairól.

Hatalmas tömeg, félmondatok, felkiáltások, virágcsokrok, fényszórók, fényképészek. "Ott a Laci!"..."Szervusz Rudikám!"..."Hajrá gyerekek!" "Isten hozott benneteket!" Felbomlik a rend, szívet-lelket melengető most ez a kavarodás. Mindenki ott akar lenni mindenkinél; aki kijött az érkezésre, nem akar úgy hazamenni, hogy ne lásson mindenkit az érkezők közül. Más körülmények között az ember méltatlankodna a nagy lökdösődés miatt, de most csak mosolygunk azon, ha alaposan oldalba taszítják az embert. A nagy váróteremben a kormány nevében Marosán György államminiszter várja a versenyzőket. Átöleli Papp Lacit, aztán Papp már megy is tovább. Hangosan kiáltja: "Hol van az édesanyám?" A tömeg utat nyit a Papp-mamának, aki zokogva borul a fia nyakába: "Lacikám, drága gyermekem..." Sírásba fulladnak a szavai, és hosszan öleli a fiát.

"Büszkék vagyunk rátok!" - halljuk Marosán György szavait. "Köszönet a nagyon szép eredményekért. A forradalmi munkás-paraszt kormány, a magyar dolgozó nép nevében szeretettel üdvözöllek benneteket... Valamennyien tudjuk, hogy a mi sportolóink milyen nehéz körülmények között küzdöttek az olimpián. Sokkal nagyobb eredményt hoztak haza, mint 1952-ben Helsinkiből."

Az egyik sarokban Székely Évából tör ki a sírás. Öleli, szorítja magához kislányát: "Andikám... Andikám..." A kis Andrea apró kezével törli a könnyeket édesanyja arcáról: "Anyukám... édesanyukám... nagyon szeretlek..."

Szilvásy Miklós a kislányát szorítja magához, Gurics Gyurka nyakában már mosolyogva lovagol az ifjabb Gurics Görgy.

Kint a pályaudvar melletti téren még nagyobb a tömeg. Papp Laci öt perc alatt ötször kerül a levegőbe az ökölvívók lelkes híveinek jóvoltából, de újból felkapják, valósággal könyörögnie kell, hogy végre beülhessen az egyik kocsiba. Egy fényképész Kovács Pált, Benedek Gábort és feleségüket kéri a gép elé. "Bajnokot fényképezzen inkább, én csak hatodik lettem" - szabadkozik Benedek. "Én meg csak hetedik" - vágja rá Kovács. A tömegből valaki megszólal: "De a csapatot megnyertük, és azt is tudjuk, hogy az öttusázók is igaz magyar szívvel küzdöttek..." A fényképész sem tágít, és már kattan is a masina.

Lassan, nagyon lassan ürül ki a tér. Már elmúlt fél 12 is, amikor végre mi is kocsit kapunk. A gépkocsi vezetője mondja: "Ez ma már a harmadik olimpiás fuvarom." Boldogan mutat két narancsot. Az egyiket Fábiántól, a másikat Gerevichtől kapta. Mentegetjük magunkat, hogy mi csak újságírók vagyunk, Kelebiáról jöttünk, nem tudunk hozzátenni egy harmadikat. "Nem is kell, csak írják meg, hogy nagyon, de nagyon büszkék vagyunk rájuk. A mi sportoló fiainkra, lányainkra..."