Tisztelni való hajdani forradalmárok és elkényeztetett jelenkori fiatalok

Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész. 1972-től a Vígszínház társulatának tagja, eddigi pályafutása alatt a drámairodalom legszélesebb palettájáról játszotta el főszerepek sorát – félreismerhetetlenül egyedi, ugyanakkor az adott karakter személyiségének „igazságát" mélységekig feltáró alakításokban. Költőként is saját hangon reflektál a világra, hamarosan tizedik verseskötete lát napvilágot. A jövőre mozikba kerülő Most vagy soha! című filmben – amely Petőfi Sándor, illetve a márciusi ifjak 1848-as szerepvállalását idézi fel – Ignaz von Lederert, a császári sereg budai főparancsnokát játssza. Lukács Sándor Origónak adott interjújában egyebek között szó esik arról is, hogy mit üzenhet a mai nézőknek – azon belül a digitalizációs világában felcseperedett ifjúságának – egy forradalmi időket ábrázoló alkotás, miként képes azonosulni a színész az ifjakkal egykor szembe szálló császári tábornokkal; ahogy a költészet és a színművészet egyéb műhelytitkaiba is beavat.

Váradi Hédiről olvastam, hogy amikor megkapta Schiller Stuart Mária című művének címszerepét, nem csupán a skót királynőről fellelhető könyveket, cikkeket olvasta végig, de beszerzett az otthonába egy korabeli baldachinos ágyat is, s az esti előadások után a királynő korának jelmezeit magár öltve dobta össze a vacsoráját. Majd, mielőtt nyugovóra tért baldachinos ágyába, korabeli karszékben üldögélve töprengett Stuart Mária személyiségén egy, a királynőről készült festményt nézegetve. Végül egyik legnagyobb alakítását nyújtotta Stuart Mária szerepében. Timár József ezzel szemben azt mondogatta ifjú kollégáinak: „Játék ez, te marha! Színjáték." Ugyanakkor Az ügynök halála Willy Lomanjának szenvedéseibe óhatatlanul beépítette a maga súlyos betegségének kínjait. Miközben tudható: még Willy Loman szerepét játszva is ott volt benne a huncut késztetés a kollégák megnevettetésére a színpadon, amikor éppen elfordult a közönségtől. Önben miként olvad egybe, illetve egybe olvad-e saját személyisége és a megformált karakter?

Szerepe válogatja. Kortárs műveknél általában olyan helyzetek kerülnek színre, amelyek nem ismeretlenek a számomra. Mert megéltem, vagy láttam már hasonlót. Egy-egy történelmi személyiség esetében nem árt átolvasni némi irodalmat. De semmiképpen sem könyvtárnyi mennyiséget, és a reggeli teámat sem készíteném el korhű ruhában. Megértem, ha valakinek erre van szüksége, számomra azonban fölösleges cécó lenne. Közelebb áll hozzám Timár József humorral átitatott puritánsága. Vagy Kiss Magyi szakmai ars poeticája: „Jól kell spilázni." Ami nem jelenti azt, hogy nem kell megküzdenem a szerepekkel. Ráadásul, ahogy idősödöm, azt érzem, hogy egyre nagyobb a felelősségem a színpadon.

Amennyiben?

Egyrészt azért, mert van az emberben némi aggalom: vajon bírja-e még aggyal, memóriával, állóképességgel, vagyis lelki-szellemi fizikummal ezt a pályát? Másrészt, ha nem ment el az agya, akkor viszont idővel bölcsebbé válva egyre inkább igyekszik a tökéletes felé törekedni. Miközben bölcsebbé válva azt is mindinkább tudja: a tökéletes alakítást sosem fog összejönni.

Érzi játék közben, amikor legalább megközelíti?

A színész mindent érez. Illetve mi sem vagyunk egyformák. Vannak az úgynevezett kontrollos színészek, akik szinte minden mondatot kontroll alatt, nagyon rákoncentrálva mondanak ki. Nekem színpadra lépés előtt el kell jutnom egy teljesen laza állapotba, s majd a színpadra lépés után a szituáció, a partnerrel valótalálkozás meghozza azt a dolgot, állapotot, amelyre egyébkét a próbák során alaposan felkészültem. Persze minél többet beszélünk róla, annál nehezebb „lekottázni" a szakmámat.

Lukács Sándor Bill és Igó Éva Martha szerepében Sally Potter Party című komédiájának fotóspróbáján a Pesti Színházban Forrás: MTI/Mohai Balázs

Van önnek egy kevésbé látványos, de ugyancsak fajsúlyos, párhuzamos hivatása is. Hamarosan megjelenik a tizedik verseskötete. Ha jól tudom, forradalmi hatások vitték a versírás felé.

Kilenc éves voltam, amikor 1956. október 24-én – egy nappal a fővárosi események után – miskolci otthonunk ablakából néztem végig, ahogy a Lenin Kohászati Művek több ezer munkása megindult a Búza tér felé. A melótól foltos ruhában, izzadtan, a kohók tüze mellől kiállva kezdtek vonulni. Zászlajaik közepén átfújt a szél, már kitépték onnan a kommunista címert. A munkások fáradtak voltak, de mégis olyan hit és boldogság volt a tekintetükben, ami egy kilencéves gyereket is megérintett. Ennek hatására írtam meg első, Zászlók című versemet.

Gondolom, a szülei is segítették értelmezni az akkori történéseket.

Természetesen, ráadásul sokszor szólt nálunk a Szabad Európa Rádió, így a forradalom idején is. Polgári, konzervatív beállítottságú család voltunk.

Tudom, hogy a szülei mindketten a Keletbükki Állami Erdőgazdaságnál dolgoztak. Milyen beosztásban?

Édesanyám, aki eredetileg tanárnő volt, adminisztratív feladatokkal foglalkozott. Édesapám – alapvetően humán beállítottságú ember, aki filmrendező szeretett volna lenni – a „körülmények hatására" számviteli főiskolát végzett, és egész életében számokkal foglalkozott az erdészetnél újítási előadóként. Azonban 1956-kapcsán is mély humánummal mondta el nekem, amit egy kilenc éves kisfiúnak el kellett mondania ahhoz, hogy megértsem, még inkább átérezzem azt, amit látok.

Később ő terelte a színészet felé, vagy inkább látta volna költőként?

Elsősorban utat nyitott előttem egy általa vágyott világ felé, amelyből ő újítási előadóként kimaradt. Gyermekkori, fiatalkori olvasmány élményeim egy részét az édesapám ajánlására élhettem meg, ahogy filmeket is javasolt, valamint megosztotta velem a filmtörténeti ismereteit. Dicsérte az első versemet is, biztatott a folytatásra. Ugyanakkor illik szólnom arról is, hogy kiváló gimnáziumi tanáraimnak is része van abban, hogy mélyen megszerettem az irodalmat, történelmet, kíváncsisággal figyeltem az emberi viszonyainkat. Miskolcon a Földes Ferenc Gimnáziumban a legendás pedagógus, Pápai Sándor tanította a magyart és a történelmet. Sokkal magasabb szinten, mint ahogy az akkoriban általános volt. Tizenhat évesen Pestre kerültem, de a Bem József Gimnáziumban is jó kezekbe jutva. Az akkori diáktársaimat is olyan hatások érték – azokat is, akik később mérnökök, orvosok lettek –, hogy akkoriban szinte mindenki verseket is írt amellett, hogy sokat olvasott.

Miért nem költőként talált „fő" hivatásra?

Lehet kapcsolatot találni egy vers megalkotása és egy szerep felépítése között. Van azonban egy érzés, amelyet a színpad tud igazán megadni. Az általános iskola harmadik osztályában jártam, amikor a tanítónőnknek ki kellett mennie az osztályból, mert valami adminisztratív ügyben sürgősen hívatta az igazgató. Engem kért meg, hogy amíg vissza nem jön, olvassak fel egy részletet Móra Ferenc Kincskereső Kisködmön című művéből. Ahogy a tanítónő kilépett az ajtón a gyerekek zsibongani kezdtek – én pedig olvasni. Ahogy haladtam előre a történetben a társaim lassan elcsendesedtek. Nem tartoztam az osztály legnépszerűbb tagjai közé, volt egy- két igazi nagy vagány, azokat vették körül a szünetekben a többiek, velük incselkedtek a kislányok. Ám miközben olvastam, ezek a vagány srácok is figyelni kezdtek rám, lekötötte őket a történet, a szavaim. Meghatározó élmény volt a számomra, a hétköznapi létezésemben is magabiztosabbá tett. Akkoriban kezdetem el ministrálni is a Szent Anna templomban. Tetszett a szcéna, ahogy felvesszük a liturgikus öltözetet, a karinget. Ott is magamra vontam a figyelmet, már nem a padsorok között voltam, hanem a Jóisten színpadán.

Költőként a szívét követi vagy főként ésszel dolgozik?

Mindkettővel. Ahogy a színészet, úgy a versírás folyamata sem kottázható. Persze lehet azt mondani, hogy valaki ösztönös színész, vagy intellektuális színész. Ám valljuk be: egy igazán jó színész esetében nincsenek éles különbségek.

Verset írva, a színpadi helyzetekhez hasonlóan, ugyancsak megérzi, hogy jó irányba tart?

Általában másnap reggel dől el a dolog, amikor úja olvasom az előző nap megírt sorokat. Megesik, hogy a születésükkor sikerültnek gondolt versekben másnap találok néhány hibát, azt utólag javítom – ha megéri.

A színésznek nehezebb a dolga. Ha a partneri, vagy a rendezői koncepciók okán távolabb kerül az alakítása a vártól, azt nem lehet a papírkosárba küldeni.

Akkor sem, ha azért nem sikerül az alakítás, mert nincs elég jól megírva a darab. A színpadon nem lehet mindenből aranyat csinálni. Borzalmas helyzet, amikor ilyen okok miatt nem tud a színész eligazodni a szerepben. Ám olykor együtt jár a szakmával.

A rendező felelőssége is, ha engedi ilyen helyzetbe kerülni a színészt.

A rendezőket az egész koncepció érdekli. Gyengébb műbe is képesek belelátni egy kiváló előadást.

Kedveli a rendezőket?

Egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akikkel szívesen dolgozom.

A versekre visszatérve: tavaly megjelent, kilencedik kötetének címe: Kikötő. Egy irodalmi oldalon olvasható, Gróh Gáspár irodalomtörténész által jegyzett ismertető szerint a pandémia idején született művek többségén érzékelhető az elmúlás problematikája, ha nem is kifejezetten ez a témájuk. Gróh Gáspár ismertetője így folytatódik: „Elmaradtak a színházi előadások, fellépések, a karanténviszonyok nemcsak egy ismeretlen fenyegetést tettek közvetlenül érzékelhetővé, hanem időt is biztosítottak annak végiggondolásához, így aztán nemcsak fölerősítették az idő múlásából következő számvetés szándékát, a földi létezés végességére adható válaszok keresésének érzelmi és szellemi kihívását, hanem időt is adtak gondolkodásra, versírásra." Idéznék most az 1985-ben megjelent Szökés című kötetének egy költeményéből: „/Ábrák ablakon, homlokunkon, /torzói fagynak szenvedésnek/vallatják egymást szemeink, /mit kiket bűnben tetten értek." Mindemellett a vers erős, téli képeket idéz meg olvasójában, s arra a kérdésre fut ki: lesz-e még Betlehem, lesz-e még Karácsony? Úgy tűnik: költészetében már a kezdetektől jelen volt a lehetséges veszteségek iránti fogékonyság, aggodalom.

Gyerekkorom óta írtam verseket, de 1985-ben, amikor a negyvenedik évemhez közeledve megjelent az első kötetem, már túl voltam a hamvasság korszakán. Addigra már történ velem egy s más az életben, ami megtépázott, és a regenerálódás sem ment már olyan könnyen, mint fiatalabb éveimben. Mindenesetre hálát adok az Égnek, hogy egy másik műfajban, a költészetben is „kiélhetem" magam. Itt nincs rendező; nincs, aki végszót adjon. A magam ura vagyok.

Lukács Sándor Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tizedik kötetének mi lesz a címe?

Egyelőre három négy variáció van, de még nincs meg az igazi.

Milyen hangulatú kötet lesz?

Vegyes. Nem vagyok magába fordult, búsongó karakter. Az unokám három és fél éves, nagyon sok örömet ad a vele való kapcsolatom is, az öröm eddig nem ismert dimenzióit tapasztalom meg. Nemrég múltam hetvenhat éves, de a korommal sincs gondom, figyelek magamra, a cigarettát régen letettem, igyekszem mozogni, egészségesen étkezni. Mindeközben mégsem lehet nem észre venni, hogy a körülöttünk lévő világ – a legtágabb értelemben – nem igazán jó hangulatú. Szeretném még megtapasztalni a hangulatváltozást.

Mi hozhatja el?

Hiszem, hogy az értékrendszerünket, identitásunkat megalapozó európai, zsidó-keresztény kultúra nem fog eltűnni, feloldódni abban a ránk ömlő zavaros katyvaszban, amellyel próbálják mostanában érvényteleníteni, elfedni. Megóvásában, megerősítésében persze kiemelt szerepe van a kultúra művelőinek. A színpadon, tollal a kézben vagy a klaviatúra előtt, bármely műfajban – az igazságot keresve, megfogalmazva.