Tisztelni való hajdani forradalmárok és elkényeztetett jelenkori fiatalok

Lukács Sándor,  Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, költő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, portré, portréfotózás, 2023. 07. 31.
Vágólapra másolva!
Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész. 1972-től a Vígszínház társulatának tagja, eddigi pályafutása alatt a drámairodalom legszélesebb palettájáról játszotta el főszerepek sorát – félreismerhetetlenül egyedi, ugyanakkor az adott karakter személyiségének „igazságát" mélységekig feltáró alakításokban. Költőként is saját hangon reflektál a világra, hamarosan tizedik verseskötete lát napvilágot. A jövőre mozikba kerülő Most vagy soha! című filmben – amely Petőfi Sándor, illetve a márciusi ifjak 1848-as szerepvállalását idézi fel – Ignaz von Lederert, a császári sereg budai főparancsnokát játssza. Lukács Sándor Origónak adott interjújában egyebek között szó esik arról is, hogy mit üzenhet a mai nézőknek – azon belül a digitalizációs világában felcseperedett ifjúságának – egy forradalmi időket ábrázoló alkotás, miként képes azonosulni a színész az ifjakkal egykor szembe szálló császári tábornokkal; ahogy a költészet és a színművészet egyéb műhelytitkaiba is beavat.
Vágólapra másolva!

Ignaz von Lederer izgalmas karakter?

Érdekes és jelentős ember volt. Metternichnek, az Osztrák-Magyar Monarchia nagy hatalmú kancellárjának, külügyminiszterének jobbkeze, aki nem véletlenül került az örökké lázongó Pest-Budára. 1848-ban nevezték ki tábornaggyá és a császári seregek Budán székelő magyarországi főparancsnokává. Lényegében belügyminiszteri feladatkörben kellett rendet tartania. A márciusi események idején pontosan tisztában volt a felelősségével, ám már elég idős volt, s pályája vége felé járt. Meglehetős beosztással élt az energiájával, nem vetette bele magát az események közepébe, inkább jelentések alapján tájékozódott. A film forgatókönyve szerint egy fiktív karaktert kér fel arra, hogy tartson a szervezkedő fiatalokkal, közéjük tartozónak mutatva magát. A Horváth Lajos Ottó által alakított ügynöktől tudja meg, hogy a pesti és budai ifjúság Petőfi, Vasvári, Jókai és a kor más meghatározó személyiségeinek vezetésével készül „ribillióra", egy tizenkét pontos kiáltvány követeléseinek kikényszerítésére. Ignaz von Lederer próbálja is felkészíteni a testőrségét az esetleges forradalmi történésekre, de közben az jár a fejében: múljon el mielőbb ez a tavasz, aztán úgyis szegre akasztja a kardját. Szép színészi lehetőség egy ilyen nagy formátumú, de kényelmetlent helyzetbe került személyiséget megformálni. Még úgy is, hogy Lederer 1848. március 15-ét követő lépései már nincsenek a filmben, amely az aznapi történéseket állítja fókuszba.

Lukács Sándor Fotó: Csudai Sándor - Origo

Alakításához azonban bizonyára támpontként szolgáltak a későbbi események is. Lederer április 18-án megakadályozta, hogy a minisztertanács átvizsgálja a fegyvertárat, ahogy azt is megtagadta, hogy fegyvereket adjanak ki a nemzetőrség felfegyverzéséhez. Amikor pedig a pesti egyetemi ifjúság május 10-én a tábornok budai háza előtt „macskazenével" tiltakozott a történtek miatt, Lederer – aki tudott a készülődő tiltakozásról – a közelben rejtőzködő katonáival szoríttatta vissza az ifjakat Pestre, mely akciónak egy halálos áldozata is volt. A következő napon vizsgálat indult ellene, de ő időközben Bécsbe távozott-szökött. Van ebben a figurában bármi pozitívum, vagy olyan pont, ami az őt alakító színész számára vonzóvá teszi?

A színész csak úgy foghat neki egy szerep felépítéséhez, ha a „magáévá teszi". El kell kezdeni közeledni hozzá, meg kell érteni, hogy miért lett olyanná, amilyenné lett. Utána olvasva annak, ami Ledererről tudható, világosan kiderül: nem ő volt a világtörténelem legpozitívabb figurája. Nem volt helyes fickó, meglehetősen zord habitus, szűk szavú, ugyanakkor aktív éveiben – mielőtt beleunt, belefáradt a hivatásába – rendkívül céltudatos. Tizenöt éves kora óta szolgált a Császári és Királyi Hadseregben, harmincöt éves korában már ezredesként állt egy dragonyosezred élén. Az 1809-ben Napóleon ellen vívott háborúban már vezérőrnagyként szolgált, s kitüntette magát az asperni győztes és a wagrami vesztes csatában egyaránt. Az 1813–1815 közötti háborúkban is kitűnő tisztnek bizonyult, 1814-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét, 1815-ben az orosz Anna-rendet. 1828-ban Itáliában szolgált hadosztályparancsnokként, s itteni szolgálataiért titkos tanácsossá nevezték ki, megkapta a Vaskorona-rendet. 1830-ban léptették elő lovassági tábornokká, ezután előbb Galíciában, majd Magyarországon volt főhadparancsnok. 1840-ben megkapta a magyar honosságot is. Csakhogy 1848 márciusában már a 79. évében járt. Profánul fogalmazva: elege volt már a melóból. Nem csak gondolja, ki is mondja az egyik kísérő tisztjének: „ Csak ezt a tavaszt ússzuk meg, aztán nyugdíjba megyek." Miután Bécsbe szökött, kérte a nyugalmaztatását és 1848 júniusában nyugdíjazták is. Ám nem sokkal élte túl a szabadságharcot 1849. szeptember 10-én halt meg a Bécs melletti Hütteldorfban.

Dicső múltja ellenére, a saját történelmünk szempontjából negatív figura. Meg tudta azért szeretni, vagy arra azért nem volt szükség ahhoz, hogy megformálja alakját a filmvászon számára?

Fiatalon nagyon sok úgynevezett negatív szerepet játszhattam el. Azok voltak az igaziak, mert bonyolultabbak ez elvileg feddhetetlen hősöknél. Másrészt nem szeretem a pozitív-negatív kategorizálást. A színész minden esetben egy másik embert formál meg, annak összetettségében. Aki hajlik a gonoszságra, annak is lehetnek kételyei, a hős is lehet esendő. A személyiség igazságát kell megkeresni, nem az a dolgom, hogy ítélkezzem: jó ember volt, vagy rossz. Lederer igazsága ott van az élettörténetében, pályafutásában. Több volt annál, mint amilyennek egy adott politikai – ma már történelmi – helyzetben megmutatkozott.

Beszéljünk erről a helyzetről, pontosabban arról: milyen üzenete lehet jelen világunkban egy 1848-at felidéző filmnek?

Ha csupán a felszínt nézzük, akkor is azt látjuk, hogy 1848, 1956, 1968 – a prágai tavasz, a francia diáklázadások ideje – esetében a diákság, az ifjúság volt a kezdeményező. Vagyis egy mind elviselhetetlenebbé váló társadalmi helyzetben, mert a fiatalságnak a legkisebb a tűrőképessége. A Most vagy soha! című film megmutatja, hogy milyen körülmények között méltányolható, mikor lehet szimpatikus a fiatalok lázadása. Lehetőséget ad, az összehasonlításra. Illetve a gondolkodásra egy olyan közegben, amelyben a digitalizáció, az irdatlan információ áradat megszüntetik a késztetést arra, hogy az emberek józan fejjel, elfogulatlanul mérlegeljék az őket körülvevő világot.

Lukács Sándor Kossuth-díjas magyar színész Fotó: Csudai Sándor - Origo

A Most vagy soha! kijózaníthatja azokat, akik jelen körülményeink között akarnak a "láncaiktól" – ha vannak, ha nincsenek – szabadulni?

Ahogy említettem: segíthet gondolkodni. Megesik, hogy a fiatalság egy kicsit elkényeztetődik, és már az sem tetszik neki, hogy nem elég hideg a fagylalt, miközben annak rendben van a hőfoka.

Még mozikba sem került a film, de baloldalról már kritizálták, például a producerek személye ellen fogalmazták meg kifogásukat. Könnyen ment a játék ilyen „háttér zajban"?

Amikor forgattunk, akkor még nem hallatszódott a neszezés, még nem jelentek meg az averziókat megfogalmazó cikkek. Azóta olvastam egy-két dolgot, amelyekre az a megfelelő válasz, ha elég jó, elég erős a film.

Az ön szerepvállalása ez esetben azért is hangsúlyos, mert egyik utolsó képviselője annak a színészgenerációnak, amely egyszerre tudta olyan eleganciával egyben alázattal gyakorolni a hivatását, amely a tisztelet mellett a szeretet érzését is kiváltotta a közönség legszélesebb rétegeiből. Az ifjabb korosztályok tagjai között is nagyszerű művészeket találni, de ők sok szempontból nehezített pályán gyakorolják a szakmát. Őket olykor a hivatáson túli hatások is befolyásolják, a közönség pedig az azokra adott reflexióik alapján is ítélkezik róluk. Lehet persze, hogy ön másként látja mindezt.

Nekem is kijutott a nehezített pályaszakaszból. Ám a hivatásom nagy részét még akkor gyakorolhattam, amikor egyetlen televíziós csatornát nézett az ország, amely csatorna ontotta magából a kortárs és klasszikus művek televíziós változatait. Történelmi, társadalmi témák sokaságát. Az akkori ifjúság szinte tananyagként használhatta ezeket. Az akkori ifjú rendezők – például Hajdufy Miklós, Málnay Levente, Nemere László – szívügyüknek tartották a történelmi televíziós játékok elkészítését. Hasonló volt a helyzet a filmgyártásban. Várkonyi Zoltán, első igazgatóm a Vígszínházban, olyan filmalkotásokat jegyzett, mint például a Kőszívű ember fiai, a Fekete gyémántok, az Egy magyar nábob – amelyek egyébként szintén nem fillérekből készültek. Aztán megritkultak, egy időben el is tűntek azoknak a műveknek a filmes, televíziós változatai, amelyek segíthetnek megőrizni, a jelen számára is szem ellőtt tartani a tradicionális értékeinket. Miközben az olvasás is mind szűkebb körben tekinthető hétköznapi gyakorlatnak. Lényegében a kultúra egésze került nehezített pályára. A színésznek ugyanakkor minden körülmények között az a dolga, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!