Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Tükröt kell mutatni
Második gyermeke születése után öt évvel, 1980-ban Kozák András interjút ad a Hétfői Hírek egyik júliusi lapszámában. Apropót ad a beszélgetéshez, hogy egyrészt akkor mutatják be a Thyl Ulenspiegel című „komédiás játékot" a színész címszereplésével Kazimir Károly rendezésében a Körszínházban. Másrészt a következő ősszel tizenötödik évadját kezdi meg a Tháliában.
Az újságíró megemlíti, hogy Kozák András a Thália Színház vezető színészeként sorolhatatlan mennyiségű főszerepet játszott már el, s rákérdez, ki tudna-e egy olyat emelni, amelyet különösen fontosnak tart.
Kozák András Pyle szerepét említi az 1973-ban bemutatott A csendes amerikai című előadásból,
amelyet Ungvári Tamás dramatizált Graham Green regényéből, s amelyet Kazimir Károly rendezett. Választását nem indokolja, az újságíró nem kérdez rá.
A csendes amerikai bemutatója idején, tehát 1973-ban, hat Tháliában töltött évad után, Kozák András a Színház című folyóiratban adott hosszabb interjút,
amelyben kifejtette színészi ars poeticáját, s arról is szólt, miért elégedett a társulatával.
Előbbi kapcsán elmondja, hogy ösztönös, átélő színésznek érzi magát, aki a darab olvasása közben egyszerűen ráérez a karakterre.
Már első olvasás után ugyanannyit ismerek a szerepemből, mint majd a bemutatón, csak nem tudom és nem is akarom kifejezni, mert a befejezettség, a késztermék tudata lemerevítene a próbák idején. Akkor már jobb ez a látszólag dekoncentrált, lődörgő állapot, amelyben dolgozni szoktam.
Azt is kifejti, miben látja a különbséget az ösztönös, a szerepet lényegében a saját egyéniségükhöz igazító, illetve a sok felkészülés után a szerep bőrébe belebújó színészek között.
Szerintem a jó színész a saját egyéniségét mindig benne hagyja az alakításban. Tudattalanul, de benne hagyja. Nem lehet tisztán eljátszani egy másik embert, ilyen nincs. A figura bőrébe nem lehet belebújni, a szerepet nem lehet úgy láttatni, ahogy az le van írva. Eleve rossz, ha egy színész semmi mást nem akar megmutatni, mint ami írva áll. Tükröt kell tartani, de nem tiszta tükröt. Vagy homorút, vagy domborút, de mindenféleképpen kell valami torzulásnak lennie. Lehet, hogy ez az egyéniség nyoma.
Az interjú egy másik passzusában így fogalmaz:
Én végtelenül lelkiismeretes vagyok. Minden esetlegességtől irtózom, szeretem az egyértelmű helyzeteket és válaszokat, a zavartalan rendet. Olyannyira, hogy ha például a műszak elront valamit előadás közben, azt megpróbálom kijavítani, nehogy a közönség észrevegye. Pedig egyszerű lenne úgy gondolkodni, hogy nekem semmi közöm ahhoz, ha valaki nem tudja betolni azt a bizonyos kelléket a megfelelő időben a színpadra. És mert naponta történnek ilyen esetek, valószínű, hogy idővel rámegy a gyomrom, ahogy Latinovits idegrendszerét is megviselték hasonló dolgok. Csak én csöndben fogok maradni. (...) Egyszerűen ilyen vagyok.
Eszköztelenül
A Thália Színház kapcsán a következőket mondja:
Az a tény, hogy a Tháliába kerültem, nem jelenti azt, hogy csak olyan színész vagyok, amilyennek ott láthat a közönség. Ha én történetesen a Madáchba vagy a Nemzetibe kerültem volna, valószínű, hogy az ottani stílusba is bele tudtam volna illeszkedni, ha egy picit hozzátöröm magam. Elképzelhető, hogy ez belőlem, akiről azt szokták mondani, hogy eszköze az eszköztelenség, egészen pozitív dolgokat tudott volna kihozni. Annyi bizonyos, hogy erőfeszítésre késztetett volna például a Nemzeti színházi tagság. Mindenféleképpen valamitől valami felé kellett volna indulnom, birtokomba kellett volna vennem bizonyos eszközöket. (...) A Thália már majdnem altatóan kényelmes ebből a szempontból. Soha nem kívánták tőlem, hogy másképp játsszam, mint kezdettől fogva. Tehát eszköztelen maradtam. De mit jelent az, hogy eszköztelen, és mi ennek az ellentéte? Az eszköztelenséget ma pozitívan értékelik, s így mindaz rossz lenne, ami más kategóriába tartozik? Azt hiszem, ezek a kérdések tőlem függetlenül is léteznek, és meglehetősen tisztázatlanok.
Ami a társulatát, máshol látott tapasztalatait illeti, arról a következőket mondja:
Nálunk kiváló csapatjáték van. Az egyetlen színház, ahol nem veszekszik senki. Nincsenek klikkek vagy pártok. Azt hiszem, nálunk a hozzám hasonlóan gondolkodó emberek jöttek össze, akik rendben, nyugodtan akarják végezni a dolgukat, és belátták, hogy az adott helyzeteket elfogadni is lehet, nemcsak megkérdőjelezni. Mert a kérdőjelekre válaszolni is kell. Ha a színész meg tudná mondani, hogy ha nem így, akkor hogyan, s nem kezdene el dadogni, nem csak azt hajtogatná, hogy az instrukció, amit kapott, marhaság; ha nem ez lenne a legértelmesebb válasza, akkor jogosan élhetne kifogásaival. De a színészek szeretnek minden ellen ágálni és tiltakozni, s kikérik maguknak, hogy a rendező jobban tud valamit, mint ők. Kérkednek azzal, hogyan tudnak egyik figurából a másikba bújni, istenítik azt a tulajdonságukat, hogy mindig mások és mások tudnak lenni, ugyanakkor a magánéletben olyan lehetetlen magatartást képviselnek, hogy legfeljebb eltörni lehet a gerincüket, hajlítani nem. Kiállnak olyan dolgok mellett, amelyekről fogalmuk sincs. A színészeknek legalább hetven százaléka ebben a kórban szenved.
Az ártatlanság
Kazimir Károly népművelő színházát támogatólag fogadja a szakma, de néhány év után
megszaporodnak a színház működésével kapcsolatos ironikus megjegyzések.
Tény, a Kalevala finnországi és honi sikere ellenére az eposzokra épülő előadások színrevitele nem igazán eredményez kritikai és közönségsikert, akadnak egyéb kudarcos kísérletek is a kísérletező kedvű direktor kínálatában.
A Népszava – és más lapok recenzensei is – úgy látják például, hogy A csendes amerikait nem sikerül tökéletesen dramatizálni.
Az előadás azonban több mint négyszázszor kerül a nézők elé, telt házak előtt.
A Népszava fanyalgó ítészének egyéb észrevételeit pedig Kozák András fent idézett gondolatai tükrében is érdemes újra olvasni. A kritikus hangsúlyozza, hogy az előadásnak negyvenhat szereplője van, de csak két alakítást tart érdemesnek részletesebb elemzésre. Az első Drahota Andreáé, akinek egyebek között a játékintelligenciáját dicséri. A másik kiemelt Kozák András, akiről a következőket írja:
Kozák Andrást (Pyle, a „csendes amerikai") hasonló elismeréssel említhetem. Alighanem megfogta Graham Greene egy keserű mondata, amely erre az alakra és életvitelére vonatkozik: „az ártatlanság az elmebaj egy neme''. Ennél az alakításnál is meghatározó volt azonban az arányérzék: ez a „csendes amerikai" nem úgy ártatlan, nem úgy elmebajos, hogy ne volna felelős a tetteiért. Pusztulása nem egyszerűen egy egyénnek, hanem egy elképzelésnek a halála.
Kozák András és Kazimir Károly kapcsolata legalábbis ambivalens volt. A direktor több nyilvános megszólalásában is legjobb barátjaként aposztrofálta színháza vezető színészét. Kozák András egy interjújában újságírói kérdésre válaszolva cáfolta igazgatója állítását. Drahota Andrea az eset kapcsán az Origónak elmondta: Kazimir Károly könnyekkel fogadta Kozák András cáfolatát. A színésznő megkérdezte a férjét, miért mondta, amit mondott. A színész nem emlékezett rá, hogy cáfolta Kazimir állítását, de hozzátette:
ha ezt mondta, azért mondta, mert így igaz.
Megszólalásaiban alighanem éppen úgy érvényesült az ösztönösen megfogalmazott igazság, ahogy az alakításaiban is.
A lenyűgözött kőműves
Kozák András A csendes amerikai című előadás kapcsán adott interjújában mondta a következőket:
Nekem rettentő erőfeszítés a színészet. Szokták írni, hogy van bennem valami belső tűz. Férfiasan elárulom, hogy erről szó sincs. Nagyon lassú reflexű ember vagyok a magánéletben. Nehezen kapcsolok, lassan váltok, lelassult az életmozgásom. A színházon, a szakmán kívül nem marad energiám semmire. Elképzelhetetlen, hogy eljárjak a klubokba, vagy baráti köröm legyen, akikkel rendszeresen találkozom. Egyáltalán: lehet, hogy kevés az energiám, bár emlékszem, volt olyan kéthetes időszak, amikor nem feküdtem le.
Drahota Andrea az Origónak mondta el: ahogy minden házasságban, úgy az ő alapvetően harmonikus kapcsolatukban is akadtak nézeteltérések. Ugyanakkor férje habitusát szemléltetve idézte fel azt az epizódot, amelyben
Kozák András úgy oldott fel egy házastársi konfliktust, hogy válasz helyett belealudt a vitába.
Kozák András rengeteg munkája között azért talált módot a kikapcsolódásra. Egy időben maga is festeni kezdett, valamint szívesen vett részt az otthonváltásokkal járó lakásfelújítások, házépítések tervezési, kivitelezési munkálataiban. Építészeti szenvedélye akkor támadt fel, amikor a család nyaralónak való telket vásárolt Visegrádon. Az építkezés nagy része Fizli úrra maradt, de az elismert kőművesmester nagy megdöbbenéssel nyugtázta, hogy
megbízója tökéletesen megcsinálta a dombos szakaszon zajló építkezés egyik legkomplikáltabb kihívását, a terasz szintezését.
A színész kedvvel vett rész a rózsadombi ház felújításában is, amikor családjával az Alkotmány utcából egy Keselyű utcai, lelakott villába költöztek.
Utolsó otthonát, a budajenői házat pedig teljes egészében maga tervezte.
Ott lett szomszédja egykori veje – hamarosan szó esik rokoni kapcsolatukról –, Madaras József, illetve egy másik telekkapcsolat révén Berecz János, a kommunista diktatúra egyik főideológusa, az MSZMP külügyi osztályvezetője, egy időben a Népszabadság főszerkesztője, majd 1985-től az MSZMP Központi Bizottságának ideológiai és propaganda ügyekkel foglalkozó titkára. Amúgy Madaras József egyik legjobb barátja.
Nincs még vége,a folytatáshoz lapozzon!
