Ötödik hadoszlopunk? Negyedik hatalmi águnk? avagy a közönségről

Ókovács szerint az opera - 220. levél

Édes Néném,

a hatalommegosztás kapcsán – nem kis cinizmussal, amely a realizmusnak valamiféle kiégett verziója volna – úgy tartják, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmi ágak mellé felsorakozik a negyedik, a média. (Anno a régi hírTV-ben éveken át műsort is készítettünk erről „Negyedik" címmel.) Kritizál, szemmel tart, őrkutya – és nemcsak beleszól, gyakran ki is kényszerít. Az meg a történelmi tanulmányokból tudható, a XX. századi élményeinkből, hogy időnként ötödik hadoszloppal is szembe kerül az ember: onnan érkezik a támadás, ahonnan nem várjuk. Szabadság, igazság, egyenlőség és egység pont elég védendő érték és hatalmas harci feladat ahhoz, hogy az ember a hátsó, a belső, az alattomos fúrást ne értékelje. Az vesse rám az első követ, aki a váratlan ÉS érthetetlen dolgokat szereti, keresi.

Néném, mégsem vádolni kívánom a közönségünket, pedig nekünk Ő a nagy mérce, a minden esti nagymintás felmérés – erről majd később. Dehogy vádolom: örülünk, hogy visszatértek, az újranyitás óta eltelt másfél hónapban már megvolt az első 25 ezer fizető nézőnk, több ezer épületlátogatóval rajtuk kívül is. Inkább onnan vizsgálnám most a hozzánk betérőket, ahogy reagálnak egy-egy előadásra. Az elmúlt két hétben erre igen szemléletes példák adódtak, hisz nálunk járt az operaélet mai legnagyobb bölénye, Placido Domingo, és egész hónapban itt lép fel egy saját csúcsán járó világsztár, Erwin Schrott. A két produkció, a Verdi-féle Simon Boccanegra és a Boito tollából való Mefistofele ráadásul egymás mellett ment, és mi váltotta őket? Sir Willard White főszereplésével a Porgy és Bess „jog(talanság)törő" sorozata, előttük pedig a Parsifal-premierünk sorakozott.

Placido Domingo a Simone Boccanegrában. Forrás: Placido Domingo / Facebook

Annyira érdekes, hogy reagál a mi közönségünk! Azt nem mondanám, hogy azonos típusú művek kerülnek elé, mert a Boccanegra mifelénk alig ismert opera, Boito egydarabos szerző, maga a talján Egressy Béni (a Gioconda, az Otello és a Falstaff, no meg épp a Boccanegra javított változatának szövegírójáról van szó!), a Porgy etno-opera (vagy mi a csoda), Wagner pedig még véletlenül se másként jelöli meg utolsó színpadi alkotásának műfaját: „színpadszentelő ünnepi játék".

A Parsifal közönsége egyrészt kitüntetésre érdemes módon türelmes. A mi előadásunk több mint 5 órán át tart, és a két szünetet ha két pillanat alatt díszítené át műszakunk (ami, persze, nettó lehetetlen), akkor is csaknem négy óra zenei anyag várja az áhítatos hallgatókat – akik tényleg áhítatosak (Kocsár Balázs főzeneigazgatónk igazán nem húzza az időt, viszonylag gyors, összefogott felvonásokat dirigál.) Mintha valóban elhinnék, hogy a Parsifal – hűen Gurnemanz bölcs sorához – maga a térré vált idő, hogy itt, nagypénteken és húsvétvasárnap a ruhatárban kell hagyni a telefont és a világot, s a megnyert időt Wagnerbe és a feltámadás történetébe merülve kell eltölteni. Nincs menekvés, nincs siettetés, a szerző épp annyi zenét adagolt a mély szövegsorok után, amely azok megemésztéséhez szükségeltetik. (Illetve, ha nem is minden operaopuszhoz, de éppenséggel a Parsifalhoz jól jöhet egy kis extra eléolvasás.) Ugyan kiírjuk, hogy Richard Wagner személyes kérése, hogy az első felvonást ne kövesse taps, valóságos tömegpszichológiai kísérlet, ahogy várjuk, mégis lesz-e? Aztán jön pár kósza tenyérpár, aztán jön több is, de érkezik a pisszegés, és a nézők tisztázzák magukkal a helyzetet. Wagner pedig végülis boldog lehet, hisz 140 éves kérés betartásáról van szó, hát kinek jut ma már ilyesmi figyelmesség osztályrészéül?

Drága Néném, mivel Ön is követte, pontosan tudja, hogy új Parsifalunk kortárs megfogalmazású színrevitel. Ehhez képest Ivan Stefanutti Simon Boccanegra-rendezése épp az OPERÁ-ba visszakerülésemkor keletkezett, még nem én kértem, de akkor ősszel kaptuk ezt a korhű produkciót. Nem sokat tudtuk játszani, tipikusan az Operaházba való darab, csaknem 5 esztendőn át lehetetlen volt, utoljára a 2013/14-es kettős bicentenárium során, a Verdi-Wagner szezonban láthatták, nyolc éve tehát. Sok évet késett benne Placido Domingo fellépése is: e címszerep kétségkívül a nagy tenor legjobb, legillőbb, legnagyobb hatású baritonalakítása. Szemben a Trubadúrral (Luna), Don Carlossal (Posa), Chénier-vel (Gerard) a Simoné igazi apaszerep, ráadásul a világ legnagyobb haldoklási jelenetével, amelyet különösen megdöbbentő egy magas korú művésztől ilyen élethű módon látni-hallani. A nyilvános főpróba kivétel nélkül magyar és jelentős árkedvezményt élvező közönsége még igen óvatos, tán sokan meg sem ismerték, vagy nem merték megismerni a 25 évvel a cselekmény elé helyezett prológus „fiatal" Boccanegráját – Domingo tényleg zavarba ejtő a sötét parókában, szinte futva érkezve... A vasárnapi teli ház (csilláron is lógnak, természetesen) már úgy ül be, hogy ünnepelni akar, és ezzel mindenkit megreptet. Domingo is szárnyal, és végre a magyar szólista kollégák is a megérdemelt vastapsot és lelkesedést kapják. A végén áll a nézőtér – más helyekkel szemben nálunk ez ritka, nem puffogtatják ezt a fokú szuperlatívuszt rajongóink, évente talán egyszer –, és megtörténik az, amit csak Gruberovánál láttam az itt elmúlt bő évtizedben: a már kiürült auditóriumban néhány (valószínűleg Bécsből átrándult) elszánt néző újra megpróbálja kinyittatni a függönyt.

És mivel pontosan tudják, hogy a bordó textil túloldalán ilyenkor még bőven ölelkezések mennek, az akció némi erősödés után sikerrel jár, s ekkor kabátos emberek perdülnek vissza a Lotz-secco alá. Mindenki boldog, de mind tudjuk, ez Domingo nélkül nem ment volna. A kérdés csak az: miért nem? Máskor talán nincs nívós előadásunk? Kiemelkedő címszereplőnk?

Választ a másnap sem ad. Kovalik Balázs leglátványosabb hazai rendezése megy, a hang- és látványorgiák Mefistofele-produkciója. Benne a címszerep Erwin Schrotté, aligha van ma nála magabiztosabb, pofátlanabb, ördögibb alakítója ennek a világon. Társai is helyt állnak, szól a zenekar, extra feladatokat teljesít az énekkar. Még Domingo is megnézi szabadnapján, és nyilvánosan beszél az előadás elképesztő minőségéről. Mégis: a három domingós este éjféli óraütése tömeget talál a Hajós utcai művészbejáró előtt, a Mefistofele-előadások után már egy órával korábban is tökéletesen kihalt a környék.

A művészeti igazgatónk, a Parsifalt is színpadra állító Almási-Tóth András 2018-as rendezése nagy vihart kavart: a Porgy és Bess a mai napig problémás abból a szempontból, hogy mi ugyan utaljuk a jogdíjat, de a kiadó nem hajlandó elfogadni, mert nem fekete szereposztást használunk. Hát eljött végre Sir Willard White, a jamaicai basszista, aki már 1983-ban, a fehérek (helyesebben: nem feketék) számára jött tiltás idején csóválta a fejét. Évekkel ezelőtt megígérte, most beváltotta: péntek estétől ő, a fekete csillag az idén is fehér Porgy-sorozatunk férfisztárja. (Sőt, pár nap múlva Kékszakállút is énekel színpadunkon, úgy bizony!) Van sikere, hogyne lenne, hisz nagyszerű, ahogy a kollégák is, most is. De 23 órakor már újra minden kihalt, és függöny elé sem hívtak senkit.

Nem böködni akarok, csak hangosan gondolkodom. Négy nagy operaprodukció (előtte is: Árnyék nélküli asszony, Hunyadi...), és mind a maga nemében különleges minőséget hordoz. Igazi tapsot, igazi hangulatot, igazi felhajtást mégis csak az egyik kap, az is egyetlen személyiség miatt. Mi ebből a tanulság? Nyilván az, hogy ma már alig vannak az operai sztyeppének ősbölényei – lám, White-ot se igazán ismeri erre senki. Talán már sztyeppe sincs, beépítették, át még átdigitalizálták. Viszont... halkan mondom, hogy ne fájjon. Attól még a minőség ugyanúgy ott van a színpadon, és érthetetlen, hogy sztár oldalán megtapsoltatik, nélküle pedig alig. Mert van taps, mindig nagy, hangos, magyarosan kilassuló, majd gyorsuló vastapssá alakuló, aztán széteső, ám ha a függöny összeér, azonnal vége is. Nem várja már meg a vastaps a vasat, a vasfüggönyt, amiről egyébként a nevét is kapta, pláne azt, hogy rajta a kisajtó megnyíljon, és újra kilépjenek azon egy hosszú este lelküket kiénekelt hősei. Mintha a taps csak a koreográfia része volna, ha vége, annak értelme is kihuny, nem fontos visszajelzés.

Pedig az. És nem amiatt, hogy taps híján a művész ne tudná pontosan, mennyit ért az aznapi teljesítménye. Mert pontosan tudja. Ugyanakkor a közönség jegyet vásárol, tehát előre is honorál, bizalmáról biztosít – ám ott van rögtön a taps, amely módot ad rá, hogy azonnal, ott melegében kifejezze: megérte-e? Minket meg az igenis érdekel, hogy mennyire tetszett nekik, és persze, abban bízunk, hogy nagyon, de ha – és most csak egyetlen nevet írok, őt is csak kivételesen – Brickner Szabolcs eddigi legjobb, frenetikus szerepében kisebb sikert arat majd Gabriele Adornóként akkor, ha nem Domingo énekli Boccanegra szólamát, akkor valami elállítódott az iránytűben.

Néném, segítsenek nekünk. Mutassa meg a közönség is – aki természetesen nem ötödik hadoszlop, hanem negyedik hatalmi ág nekünk –, hogy érti, pontosan érzi, hogy a sikerre különböző művek különböző produkcióinak különböző szereplői különböző okok miatt bár, de egyaránt és szintúgy érdemesek lehetnek. Mi folytatjuk az Önöknek szánt, nagyon erős nyitó tavaszt, és füleljük-vizslatjuk a tapsaikat, helyreáll-e a világ rendje az értékítéletekben is?

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022.ápr.29.