Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Somlay Artúr még 1942-ben játssza el Csortos Gyula korábbi szerepét, Causen tanácsost Hauptmann Naplemente előtt című művében. A kor meghatározó ítésze, Egyed Zoltán Somlay alakítása kapcsán egy cikkében a magyar színművészet garabonciás öreglegényének nevezi,
ki mintegy csalódásait, szenvedélyeit és fájdalmait – a pálya boldogító, de olykor gaz bánatát sírva el – egy rettenetes hörgésben felszakítva önti el megdöbbentő tehetségének rejtélyes földrengésével, minden melléállíthatatlan és vele össze nem hasonlítható.
Egyed Zoltán idézett írásában felszólítja az akkor még színészként egzisztáló Csortost:
Nézze meg utódját, Somlay Artúrt Causen tanácsos szerepében! Nem fogja megbánni!
Somlay ugyanakkor azt nyilatkozza egy lapban:
Amennyire örvendetes, hogy sajtó és közönség oly egyhangúlag fogadta ezt az alakításomat, hiányzik nekem egy mondat. Az a mondat, amely a kritikákból nekem hiányzik, s amit például én érzek, hogy ennek az egész darabnak egy mondatban való magyarázata lehetne, Hauptmann is ezért írta meg a darabot, hogy ezt közölhesse: mielőtt a géniusz kialszik, még egyszer gyereket akar! Ez a darab, a többi következmény. Én erre építettem fel az egész figurát, az egész embert, mert minél kiválóbb valaki, annál inkább eléri ez a vágy, azé a jövendő, még akkor is, ha valaki hetvenéves."
1943 tavaszán Somlay Artúr és leánya, a harminchét éves Júlia közösen adnak interjút. Kiderül, Júlia azt követően jelentkezett anno a Színiakadémiára, hogy édesapja megtiltotta, hogy feleségül menjen ahhoz a brazil fiúhoz, aki a lány egy párizsi utazása után kísérte haza Budapestre. Mindketten állítják, szemléletüktől idegen a protekció, amit Somlay Júlia elért, azt önerőből érte el. Az olvasó megtudja, hogy diplomázva három komolyabb színház is szerződést ajánlott Júliának, kisebb szerepeket ígérve, de ő inkább vidékre ment a nagyobb szerepek lehetősége miatt.
Ott van azóta is, de mindketten remélik: közös színpadra állhat egyszer szülő és gyermek.
/Sosem jön össze. Júlia 1950-től lesz a Madách Színház tagja, 1955-ben hal meg tragikus hirtelenséggel, amikor elüti egy trolibusz. Sz. Á./
A közös interjú idején Somlay Artúr hatvanéves. A következő évben elválik feleségétől. Egykori képek alapján csinos, fiatal leányt vesz nőül, Erzsébetet.
Somlay Artúr utolsó, háborús időkben eljátszott vígszínházi szerepe Throrton Wilder A mi kis városunk című darabjának Rendező karaktere 1944-ben.
Somlay a háború végóráiban nyilatkozza a szerepéről:
Nem szándékozom játszani, csak lenni akarok ott a színpadon, és vezetni az embereket az élet és a játék szerteágazó és összefonódó, különös és sejtelmes útjain. Szándék vagyok ott, a világot jelentő deszkákon. A színpad ezúttal valóban a világot jelenti. Jó szándék, amely egy emberséges élet felé tereli a világot. Semmi több. De nem is kevesebb.
A Vígszínház bombatalálatot kapott, az előadásokat akkoriban már a Rádiusz moziban tartják.
A premieren Ruttkai Éva alakítja a darab légiesen finom lányalakját, Emilyt.
1944. december 23-án Somlay Artúr felesége Frigyesi professzor klinikáján várja gyermekük megszületését. A hatvanegy éves színész a fokozódó harcok és felesége kérésére ellenére többször is meglátogatja a klinika óvóhelyén.
December 24-én reggelre megszületik a Somlay házaspár leánya, Emily. Somlay Artúr megindultan áll felesége klinikai ágya előtt, ám az asszony érzi: nincs rendben valami. Úgy tűnik, a férfi szédül.
Somlay Artúr még hazaér Ménesi úti lakásukhoz, de a kapuban összeesik. Újabb gyomorvérzés.
A szomszédok betámogatják az otthonába. Három nappal később Erzsébet – saját felelősségére – ugyancsak hazatér, az újszülöttel. Már tombol az ostrom, de az asszony elvergődik a közelben lakó orvosismerősükhöz, dr. Érczy Lászlóhoz. Érczy, ugyancsak orvos feleségével együtt megy át Somlayékhoz, a maguk életét is kockáztatva a pergőtűzben.
A színész már eszméletlen. Az orvos a maga vérét szívja fel egy fecskendőbe és injektálja a színész vénájába.
Amikor a harcok elcsendesülnek, Érczy doktor sítalpakat szerel egy fotelra, azon tolja be Somlay Artúrt a poliklinikára. Az emberek felismerik a színészt, kalapot emelve jelzik tiszteletüket.
Amikor a háború véget ér, Somlay Artúr Gobbi Hildával járja a vidéket. Műsoruk kellékeit kézikocsin tolják, gázsijuk olykor fél kiló zsír. A színésznő még a háború idején lett tagja annak a kommunista eszméket valló, főként ifjú színészekből álló csoportnak, amelyhez mások mellett Major Tamás és Várkonyi Zoltán is tartozott.
Gobbi Hilda eszméi Somlay Artúr számára idegenek, ő egy írásában metaforikusan Jézus visszatéréseként ünnepli a harcok elmúlását, a vágyott békekor eljövetelét.
Gobbi Hilda tettvágya, újjáépítő lelkesültsége azonban átragad rá. Az új rendszer kialakulása idején úgy tűnik majd: annak játékszabályait is hajlandó elfogadni.
1945 júniusában a Márkus Parkszínházban lép fel, ősszel Jácint atyát játssza a Vígszínházban Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékában.
1946 májusában az önmagát önhatalmúlag igazgatónak kinevezett Major Tamás hívására a Nemzeti Színház társulatához szerződik.
Somlay Artúr akkor már a Vígszínház örökös tagja, de művészi pályája elismeréseként a direkció javasolja, hogy a Nemzeti Színház Örökös Tagjainak testülete válassza be tagja közé Somlayt, aki korábban eltöltött már tíz évet a teátrumnál.
Ám a testület – tagjai között olyan, már visszavonult színészekkel, mint az 1944-ben nyugdíjazott vitéz Garamszeghy Sándor – elutasítja a kérést.
A Színház című lap akkor huszonhárom jeles színházművészt kérdez meg arról, hogy jogosnak tartanák-e, ha Somlay Artúr megkapná a Nemzeti Színház örökös tagja címet. A válaszolók – köztük Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Gobbi Hilda, Bárdos Artúr, Kiss Manyi, Mezei Mária, Jób Dániel, Marton Endre – egyöntetűen igennel felelnek, méltatva Somlay Artúr addigi színészi munkásságát.
1946 decemberében Keresztúry Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezi ki Somlay Artúrt a Nemzeti Színház örökös tagjává.
Két évvel később Kossuth-díjat kap, valamint tanári katedrát – már a Színiakadémián is tanított – az 1949-ben megszervezett Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Tagjai közé választja a főként kommunista elkötelezettségű tagokból álló, a kulturális ügyek felett diszponáló szakmai testület, a Művészeti Tanács.
Támogatói igyekeznek személyét a szakma egyik fő reprezentánsaként láttatni a szélesebb publikummal. Somlay Artúr nem áll ellen a szándéknak.
Akkoriban írja egy beszédtervezetében:
Nem szeretnék még egyszer emeletes szemétdombok között, szétfreccsent márványszobrok tövében, férgek, bogarak között, bűzben összeesni, zokogni, és nézni a jégtáblákat, amelyek, mint a megfagyott bánat, úsznak a halott, hajótlan Dunán (...) Nem, nem akarok újra halálba menetelő milliókat látni sem fegyveresen, sem fegyvertelenül. Nem akarom a háborút! A békét akarom! Építeni akarom a világot, és nem lerombolni. Nem, nem, nem akarom a gyűlöletet! A szeretetet akarom.
Egyéb szakmai fórumok mellett elnökként szólal fel az 1950-es Színházi Konferencián. Beszéde elején megteszi a tiszteletkört Sztálin és Rákosi elismerő megemlítésével.
A beszéd fő témája azonban – a kötelező önkritika korszakában nyilvánvaló metafora – a művészeti kritika gyakori öncélúsága. Somlay Artúr előadásában még a vonalasabb hallgatóságot is megkacagtató iróniával.
Somlay főiskolai tanárként figyelmes és precíz pedagógus, igaz, akit kedvel, azzal olykor a gorombaságig az, akikben nem sokat lát, azokkal szemben visszafogott udvariasság jellemzi.
Óráit a Nemzeti Színház próbatermében tartja, a főiskolára nem jár be.
Az intézmény akkori, egymást váltó pártkáder vezetőivel szemben – Hont Ferenc 1948-1949, Simon Zsuzsa 1950-től – fenntartásai vannak.
A Nemzeti Színházban 1947-ben játssza el Jegor szerepét – kritikák szerint szinte szétfeszítve a színpadot, Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek című darabjában.
1948-ban dús öltözetű, fehér szakállú Lear király; fenségességéből azonban – egykori recenziók szerint – az ember méltósága érződött, nem a koronás főé.
1949-ben a hatszoros Sztálin-díjas Konsztantyin Szimonov Idegen árnyék című darabjában Trubnyikov professzort osztják rá: a hős korszakalkotó, a pestis legyőzésére szolgáló felfedezését az amerikai imperialisták meg akarják szerezni, hogy abból biológiai fegyvert gyártsanak. A tudományos tapasztalatcsere címén Amerikába csalt professzor nem veszi észre, hogy mi készül, mert – vonatkozó, egykori elemzés szerint – „nem veszi észre az ellenséget önmagában."
Somlay Artúr – egykori, „virágnyelvű" kritikák alapján – bizonyította: sematikus propagandafigurát is képes nézhetővé alakítani.
Somlay Artúr két évvel a háború után, 1947-ben játssza el a Valahol Európában című filmben Simon Péter karmestert. A különös, erős egyéniségű, egyben költői karaktert, aki a türelmével, szeretetével, zenéjével szelídíti meg a háború végóráiban bandába verődő éhes, kallódó gyerekeket.
Somlay művészi és emberi hitele teszi karmesterét filmszínészi pályája legjelentősebb alakításává.
/Radványi Géza filmjéből az 1947. december végi bemutató előtt Rajk László belügyminiszter utasítására kivágtak néhány részt. 1948 augusztusában a velencei fesztiválon vetítették volna a művet, ám Radványival az utolsó pillanatban visszavonatták a hivatalos versenyből. A Valahol Európában világsikert aratott, de Magyarországon hosszú ideig nem játszották. Radványi a filmjét ért itthoni támadások és a politikai események miatt választotta végül az emigrációt. Sz. Á./
1947 nyarán Somlay Artúr a Lear bemutatójára készül. Ismerősöknél nyaral kétéves kislányával és feleségével. A kompon szólítja meg egy újságíró, akit másnap – tőle szokatlan módon – meginvitál magukhoz.
Ott elmeséli, hogy legfőbb öröme apró leánya, Emily, aki éppen a strandon van az édesanyjával. A színész nem ment velük, mert – ezt is megvallja – éppen beteg, láza is van, olykor borral gargalizál az orvosa tanácsára. Azt mondja, összességében optimistán tekint a jövőbe. A zsurnaliszta kedvéért történetbe is foglalja optimizmusa lényegét.
Nemrégiben el kellett mennem valami művészeti ankétra. Sokan voltak, még egy tornatanár is. Az ankét borúlátó hangulatban zajlott le, főleg azért, mert rengeteget beszéltek, igen unalmas dolgokat. Lehunytam a szememet, mert fárasztott a sok beszéd. „Elaludt" – súgta mellettem Ortutay miniszter, mire én szememet továbbra is lehunyva tartottam, de megszólaltam: „Nem alszik, csak unatkozik!" A sok pesszimista beszédet meguntam, hirtelen felálltam, és ezt mondtam: Uraim! A magam részéről kijelenthetem, hogy nem vagyok pesszimista! Optimista vagyok! Úgy is az lesz a vége, hogy lyukat fúrnak két felől a földbe, beleteszik az atombombákat és felrobbantják az egészet.'' Az ankét résztvevőinek álmélkodása közben elhagytam a termet... Az utcán a csodálkozó tekintetű tornatanárra gondoltam, és elnevettem magamat.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
