Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
Miért pont Győr?
Greiner Éva osztálytársunk édesapja győri volt, tőle tudtuk meg: épül Győrben egy új színház. Vagyis a felbukkanásunk nem zavarná meg egy már bejáratott struktúra működését. Persze nem ment ilyen simán a dolog. Pozsgay Imre a támogatását a Táncművészek Szövetsége szakvéleményéhez kötötte, mely véleményben kimondatott: Győr iparváros, nincsenek tánchagyományai, nem tartják támogatásra méltónak az elképzelést. Ennek ellenére a fanatizmusunk, ha úgy tetszik, a közösség mindent elsöprő ereje végül mégis győzelemre vitte a terveinket.
Egyetlen rohammal, vagy lépésenként?
Több dolog is történt egyszerre. Volt egy terv – nem tőlünk származó -, amely szerint szükség lenne egy táncszínházi utazó társulatra. A szövetség szakvéleménye - amely nemcsak Győr ipari jellegét kifogásolta, hanem szóvá tette a mi ifjú korunkból fakadó tapasztalatlanságunkat, valamint Markó Iván vezetői tapasztalatlanságát – arra is kitért: a saját elképzeléseink megvalósíthatatlansága mellett arra pont alkalmasak lennénk, hogy utazótársulatként működjünk.
Vagyis: együtt maradhatnak, de mégis azt teszik, amit mások mondanak.
Ez a javaslat némileg fékezte a „rohamot". Az is nehezítette a helyzetet, hogy a főiskolai tradícióknak megfelelően abban az évben is ki akartak küldeni két végzőshallgatót Szentpétervárra vagy Moszkvába továbbképzős ösztöndíjasnak. Mégpedig Király Melindát és engem. Ami mindjárt két táncos kiesését jelentette volna a megálmodott győri együttesben. Így az együttes megalakulását a létszámhiány okán is érhették volna kifogások. Az első problémát - az utazótársulattá alakításunkat – a makacsságunk mosta el. Ahogy az is sokat számított, hogy a győri potentátok – köztük az induló színház igazgatójával, Cserhalmi Imrével – mellénk álltak. A Szovjetunióba történő „jutalomutazásunkból" fakadó problémát is a makacsságunkkal hárítottuk el. A Táncművészeti Főiskola általános igazgatóhelyettese, Kovács Györgyné – Éva néni, aki a Hidas Hedviget követő Kun Zsuzsa szakmai igazgató mellett az egyéb adminisztrációért felelt, és egyébként mindenki nagyon szerette – majdnem összeroppant, amikor Melindával bejelentettük: nem megyünk a Szovjetunióba. Éva néni azt mondta: ilyet nem lehet csinálni. Mi azt mondtuk, hogy lehet.
Miként vált egyértelművé: társulattá alakulva megkezdhetik a munkát Győrben?
Furcsa helyzet volt. A Táncművészeti Szövetség megalakulásunkat ellenző szakvéleményét a testület főtitkára írta alá, a szövetségnek ugyanakkor elnökségi tagja volt Lőrinc György is. Ő nagyon okos ember volt. Látva az elszántságunkat, meghívta Markó Ivánt – akit Béjart el is engedett -, hogy készítsen számunkra darabot az év végi koncertvizsgánkra. Lőrinc György azzal számolt: ha jól sikerül, akkor az felülírja a szövetségi véleményt azzal kapcsolatban, hogy Markó Iván vezetőként, koreográfusként a világhírneve ellenére sem bizonyított. Így született meg vizsgaelőadásként A nap szerettei, amely aztán több mint kétszáz előadást élt meg Győrben. De hogy így lesz, azt akkor még senki sem tudta. Még készült a darab, amikor a győri igazgató, Cserhalmi Imre – aki hallotta, hogy két táncost ki akarnak küldeni a Szovjetunióba a majdani társulatból – egyre sürgetőbben jelezte: szeretne garanciákat kapni az érkezésünkkel kapcsolatban. Márciusban konkrétan megmondta: alá kell írni a szerződést. A vonatkozó szabályok szerint mi azonban nem szerződhettünk, amíg nem kaptuk kezünkbe a diplomát. Cserhalmi erre elmagyarázta: neki státuszokat, lakásokat kell intéznie a városnál, ami felelőtlenség, ha mi közben bármikor meggondolhatjuk magunkat. Végül a Népköztársaság útján - a mai Andrássy úton – található Negró presszóban – Pilinszky János törzshelyén – egyesével aláírtuk a szerződést. Volt, aki szülői és ügyvédi kísérettel érkezett, de mind megfogadtuk: titokban tartjuk a dolgot.
Sikerült?
A másnap reggeli gyakorlatra beállított Éva néni, az általános igazgatóhelyettes, elnézést kért Lőrinc mestertől a zavarásért, majd közölte: Kiss János azonnal menjen be Kun Zsuzsa igazgatónő irodájába. Amikor beléptem, láttam, hogy az igazgatónő reszket az idegességtől. Azonnal rákérdezett: ugye nem igaz, hogy mi előző nap aláírtuk a győri szerződést? Mondtam, hogy bizony igaz. Kiderült, hogy nagy baj van. Biszku Béla felesége, Beringer Éva, a kultuszminisztérium főosztályvezetője továbbra is ellene van az együttes megalapításának, főként azért, mert nincsenek a legjobb viszonyban Pozsgay Imrével.
Ifjabbaknak: Biszku Bélát nevezték a puha diktatúra legkeményebb öklének, aki akkoriban – belügyminiszteri posztja után, mely posztjából a forradalom utáni idők megtorlásainak egyik irányítója volt – az MSZMP Központi Bizottságának volt a titkára. Elnézést a kitérőért. Tehát kiderült: baj van. Kun Zsuzsa mit lépett?
Azt mondta, azonnal fel kell hívnia Beringer Évát, majd elmondta: jelen helyzetben a szerződésünk semmire sem garancia. Én aztán elhagytam az irodáját, magára hagyva szegény Zsuzsát. Egy darabig biztosra vettük, hogy napokon belül a főiskoláról is kirúgnak minket. De mellettünk is komoly erők mozdulhattak meg, kímélve minket – húszévesek sem voltunk még - a fölösleges információktól. Elérkezett a koncertvizsga napja az Operaházban. A nap szerettein ott ült az akkori politikai elit nagy része és Győr városa is képviseltette magát. Legalább akkora siker volt, mint a november elsejei – halottak napján esett – győri főpróbán, majd a másnapi, társulatavató bemutatón.
Egy évvel később már a Milánói Scalában vendégeskedtek. Ma is megtalálható a neten az a felvétel, amelyen ön még diploma előtt interjút ad, és kifejti: azért akarnak együtt maradni, mert nincs kedvük részt venni a diploma utáni szokásos „lóvásárban", amely részben arról is szól, hogy miként tapossák le egymást a jobb szerződés reményében. Mit szólt az a pukkancsságában is szimpatikus fiúcska – akkori önmaga - ahhoz, hogy valóra vált a közös álom? Amely még annál is színesebb, mint remélték. Nem csupán a külföldi turnékra gondolok, de előadásaik jellemzője volt az erős, egyértelmű társadalomkritika, amely a prózai színházakban sem volt mindennapos.
A gulyáskommunizmus akkori szakaszában már a legerősebb öklök is puhulni kezdtek, az általunk színpadra vitt történetek nem váltottak ki retorziót. Rengeteget dolgoztunk, a közönség értette és szerette az előadásainkat. Külföldi turnéink kapcsán – melyeket eleinte elsősorban Markó Iván kapcsolatainak köszönhettünk – a mi együttesünk lett a „kelet csodája." Ami akkori önmagamat illeti: a milánói fellépésünkön jártam először nyugaton, hogy a társulatunkkal eltáncoljuk a Ljubimov rendezésében színre kerülő Borisz Godunov balettbetétjét. Hat hétig próbáltunk a Scalában a magaskultúra egyik nyugat-európai centrumában – elmondhatatlan, hogy mit éltem meg akkor.
Soha nem gondolt rá, hogy külhonban folytatja?
Több lehetőség is lett volna rá, de sosem éreztem késztetést. Mások persze olykor másként látták, és ők továbbléptek. Szabó Elemér 1985-ben Bécsbe ment, Király Melinda is ott folytatta, Ladányi Andrea Izraelben kezdett egyéni karrierbe.
Krámer György már 1984-ben távozott a társulattól, mert nem kapott elég koreográfusi lehetőséget a társulatvezetőtől. Néhány táncos korábban elmondta: távozásukban közrejátszott, hogy Markó Iván vezetése alatt rendkívüli, szinte végletesen erős volt a drill.
Több is volt annál. De őszintén mondom: én ilyet vártam. Esetemben az Ivánba vetett bizalom szinte hitbeli kérdés volt. Nagyon izgalmas és szép korszakot éltünk meg a vezetése alatt. Az ő kezdeményezésére jött létre a saját iskolánk, ahol nagyon fiatalon elkezdhettünk tanítani is. Az általános iskola után elindítottuk a művészeti középiskolát. Közben sorra születtek a jobbnál jobb előadások. Alkalmanként, persze, nagy fájdalmak közt zajlott az élet, hiszen iszonyúan „terheltek" voltunk.
Melyik volt a legnagyobb teher?
Mindig a lelki kérdések a legnehezebbek. Fiatalok voltunk, mi is szerettünk bulizni, vágytunk a lazább életre, de erős kontroll alatt voltunk – méghozzá elsősorban erős belső kontroll alatt. A rendszerváltás közeledtével pedig a bizonytalanság érzete is tapintható lett bizonyos helyzetekben; alkotó embereknél az is természetes – ahogy mind előrébb haladnak a korban -, hogy a saját kreatív energiáik kapcsán éreznek olykor kételyt. Változást jelentett a közösség életében az is, hogy a balerinákból anya lett, a táncosokból apa.
Az egyén mikroközössége szükségszerűen bizonyult erősebbnek a társulati egységnél?
Egyáltalán nem, simán lehet kezelni az ilyen mikroközösségek szükségszerű „megjelenését". Eleinte persze azt is meg kellett tanulni, hogy miként működtethető a társulat az addig nem tapasztalt helyzetekben.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
