Örül, hogy a fia olyan pályát választott, ahol puszta érdekek alapján nem lehet csak úgy valakit eltakarítani

Kökényessy Ágnest gyakran kérdezik szinkronfeladatairól, hiszen a legnagyobb külföldi sztároknak adja a hangját, a legmagasabb színészi minőségben. Az Origónak adott interjújában ugyanakkor elmondja, hogy számára a színház a legfontosabb. Tavaly a nézők szavazatai alapján nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban bemutatott Arthur Miller-darab, a Pillantás a hídról című előadásának Beatricéjeként, amely kitüntetésre legalább annyira büszke, mint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjére. Ám véli: nem a díjak számától függ, hogy képes-e hitelesen átadni a tanítványainak mindazt, amit szakmailag és emberileg értékesnek tart. Ez ügyben számtalan pozitív visszajelzés bizonyítja, hogy színészpedagógusként is jó úton jár. A színésznő beszél családjáról is, balettművész férjéről, illetve balettművésznek készülő fiukról, aki reményei szerint olyan pályán kezdheti majd a hivatását, amelyről (ellentétben a színészettel) nehezebb szubjektív ítéletek, különböző érdekek szerint letolni az arra érdemes, de a helyezkedésre kedvet nem érző tehetségeket.

Kisgyerekként felfogta, hogy mindaz, amit az a japán alagsori színes, szélesvásznú világ szimbolizál, az csak akkor lehetne a hétköznapjai része, ha egy merészet lépve hazát váltana?

Fura érzés volt rácsodálkozni a valóság egy izgalmasabb dimenziójára. Azt azért már korábban is felfogtam, hogy az itthoni hétköznapok egyszínűebbek annál, mint ahogy például a színpadon történnek a dolgok. Ahol ugyancsak minden színes és szélesvásznú, ahogy a filmeken is. Ellentétben az édesanyám, illetve a körülöttünk élők életével. De azt is láttam, hogy az édesanyám, ha csak kisebb feladatokban is, de a hivatása kapcsán át tud „sétálni" egy izgalmasabb közegbe. Nem jutott eszembe, hogy hazát váltsak, de az már kisgyerekként megfogalmazódott bennem: a szürkeségből a színpad jelenthet kiutat, ahol számtalan élet megtapasztalható. Amikor próbálom elmesélni a tanítványaimnak, hogy milyen világ volt itt a hetvenes, nyolcvanas években, látom a szemükben: képtelenek felfogni, hogy olyan elemi dolgok is tiltva voltak, mint az ember kedve szerinti utazás bármely országba. Színész akartam lenni, mert a színész a szerepeit megélve állandóan úton lehet.

Magabiztosan abszolválta a Színművészeti Főiskola felvételijét, Szirtes Tamás osztályába került, olyan osztálytársak közé, mint Balogh András, Györgyi Anna, Horváth Lajos Ottó, ifj. Fillár István, Kautzky Armand, Kelemen József, Kozák Ágnes, László Zsolt, Schnell Ádám. Osztályfőnökétől, illetve az egyéb tanerőktől sokat lehetett tanulni?

Még néhány osztálytársamtól is lehetett tanulni. Voltak közöttük, akik eltöltöttek némi időt a Nemzeti Színház stúdiójában, amelyet Bodnár Sándor vezetett, és kiváló műhely volt. Oda járt korábban Schnell Ádám, Horváth Lajos Ottó, Kautzky Armand, Balogh András, Kelemen József. Szirtes Tamás pedig kiváló Shakespeare-szakértő, s annak kapcsán nagyon sokat képes átadni a hallgatóinak. Attól függetlenül, hogy volt osztályfőnökünk alkalmazza-e ezt a tudását a színpadon. Erős, melós osztály voltunk, nagyon sokat dolgoztunk.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Szirtes Tamás mellett kit érdemes még említeni a tanárai közül?

Például az édesapját, Sztankay Istvánt, aki művészi beszédet tanított. Vagy Kállai Ferencet, aki Szirtes Tamás mellett ugyancsak a mesterséget tanította.

Halottam már olyat: apám lényegében önmagát tanította, szerette visszalátni saját színészi megoldásait.

Óriási egyéniségek voltak Kállai Ferenccel együtt, akik a puszta személyiségükkel is sokat adtak nekünk.

1989-ben diplomázott, a Madách Színházhoz szerződött, ahol első feladata a Bernarda Alba Háza Adélája volt. Későbbi szerepei közül melyeket tartja a legfontosabbaknak?

Például Pozsgai Zsolt Szeretlek színház című darabjának Bárány Katicája. Elsősorban a drámai feladatokhoz vonzódtam, más kérdés, hogy miként is alakult ott a színészi sorsom. Nem tudnám hosszan sorolni a madáchos korszakomból az olyan feladatokat, amelyek erős nyomot hagytak bennem.

Korabeli újságcikkek is tanúsítják: pályára kerülése idején külső adottságaival, színészileg is szuggesztív színpadi jelenlétével erős hatást gyakorolt a korszak színházkedvelő honpolgáraira. Mi volt a gond?

Azt gondolom, hogy több szerepet kellett volna játszanom, nagyobbakat, szélesebb palettáról. De ez nem ilyen egyszerű. Nem egy olyan feladat volt, amelyről azt gondoltam: nekem kellett volna megkapnom. Aztán megnéztem a darab bemutatóját, és akkor hálát adtam az Égnek, hogy nem rám osztották. Viszont beugróként okoztam kellemes meglepetéseket magamnak is, másoknak is.

Ha jól sejtem: a helyezkedés idegen a habitusától.

Jól sejti.

Amit az egykori Madách Színház kapcsán felidéz, az jelzi a teátrum belső viszonyainak sajátosságait is. Csaknem tíz évig mégis tagja maradt a teátrumnak.

A mai napig fellépek a Madách Színházban, tíz év után annyi történt, hogy a színészeknek meg kelett tanulniuk kitölteniük a számlakönyvet. Ma már közhely, de erősen megváltozott a színészek helyzete, megbecsülése a hősi időkhöz képest. Az új jogviszonyunk azonban azzal is járt, hogy kinyíltak előttünk az egyéb lehetőségek. Így kaptam szerepeket egyebek között a budaörsi Latinovits Színháznál, a Játékszínnél, a Hadart Művészeti Társulásnál, az Aranytíz Színháznál, a Spinoza Színháznál, a Zenthe Ferenc Színháznál, 2012-től pedig az Újszínháznál.

Számlaképes korszakának melyek a legfontosabb szerepei?

Számomra nem a konkrét szerepek a legfontosabbak, hanem a színházi jelenlét. A szinkron, a rádiós, televíziós lehetőségek csak némi szakmai, anyagi pluszt jelentettek. A színházi, színpadi munka mindennél előrébb való volt.

Miért a múlt idő?

Amióta megszületett a gyermekem, ő lett a legfontosabb. Ami azzal is járt, hogy jobb színésznő lettem. Ahogy a színház veszített a fontosságából, úgy váltam lazábbá, könnyedebbé a játékban. Amiben persze annak is része van, hogy bármekkora szívvel és szeretettel neveli is az ember a gyerekét, világrajövetele után az olyan helyzeteket éli meg szabadságnak, amelyekben átmenetileg megfeledkezhet a szülői felelősségéről.

Már említet tizennyolc éves fia, Cserháti Gergely, ma már a Táncművészeti Egyetem balett szakos hallgatója. Édesapja, Cserháti Miklós balettművész. Önök hogyan találkoztak a férjével?

Elöljáróban, az érdekesség kedvéért: harmadikos gimnazista voltam, amikor bemutatták a Madách Színházban a Macskák című musicalt. Elvégeztem a másodévet a Színművészetin, amikor bekerültem a darabba. Huszonhét évig vettem részt az előadásban, amelynek egy olaszországi turnéja kapcsán találkoztam a férjemmel, aki beállóként került a Macskákba, mert a színház saját tánckarának itthon kellett tartania a frontot.

Molnár Gyöngyi (b), Gallusz Nikolett (b2) és Kökényessy Ági (b3) Lengelingéla szerepében, Fábián Anita (j4), Détár Enikő (j3), Ladinek Judit (j2) és Kisfaludy Zsófia (j) Bombalurina szerepében a T. S. Eliot és Andrew Lloyd Webber Macskák című musicaljének magyarországi bemutatásának 30. évfordulóján tartott előadáson a Madách Színházban 2013. március 25-én. Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A színészi hivatás emocionális vonatkozásai kapcsán szokták mondani: vannak férfi színésznők és női színésznők. A táncvilág működését illetően viszont úgy is lehet fogalmazni: még a balerináknak is rendelkezniük kell egy ketrecharcos edzettségével, fizikailag éppen úgy, mint emocionálisan. Ami a férjét illeti: ez a hivatásával járó erő is vonzotta benne?

Nem lehet szétszálazni a dolgot, mert mindenekelőtt nagyon sokat, és nagyon szerteágazóan beszélgettünk, mielőtt bármi is kialakult közöttünk. Ugyanakkor az biztos, hogy a táncosok életében folyamatosan jelen van az általam a Rádió Gyermekkórusában megtapasztalt metódushoz hasonló dresszúra. Olyan dolgokról is tudtunk beszélgetni, amelyben mindkettőnk számára közvetlen élmény jelentette a kapcsolódási pontot. A tánc fegyelemre nevel, ahogy a kóruslét is azt tette. Azt azonban a fiamnál is látom, hogy a táncosok fájdalomtűrő képessége olyan szinten van, ami egyrészt lenyűgöző, másrészt sosem vágynék ilyen szintre eljutni.

A műfaj minden keménysége ellenére, sokan még ma is elcsodálkoznak, ha egy fiú balettozni kezd. Fiát megóvta a csodálkozással járó megjegyzések hatásaitól, hogy az édesapja is táncos?

Akadtak csodálkozók, de ezzel nem szabad foglalkozni. Gergő különben nem nagyon látta az édesapját táncolni, mert születésekor már harmincöt évesek voltunk, s mire alaposabban ráláthatott volna az apukája művészi hivatására, addigra a férjem már más területen dolgozott.

Hol?

Egy nagy biztosítótársaságnál lett kárszakértő.

Könnyen ált át művészi pályáról a civil vonalra?

Kihívás volt számára a váltás. De új szakmájában is fontos a pontosság, a precizitás. Én egyébként nem hiszek abban, hogy mindenkinek adatik annyi tehetség, hogy azt valamiben látványosan ki tudja bontakoztatni. Miközben azt tapasztalom, hogy aki valamiben tehetséges, az szinte mindenben az. A férjemnek így sok öröme van a jelenlegi munkájában is.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!