Aki elbújt a Vörös grófnő elől

A Nemzet Művésze, Kossuth-díjas színésznő, kilencedik évadát tölti a Nemzeti Színház tagjaként. A színműirodalom legnagyobb szerepei mellett fesztiváldíjas filmalkotások sokaságában is főszerepet játszott. Sok műfajú művész, anyaszínházában egyebek közt Willy Loman feleségét, Lindát alakítja Az ügynök halála című Arthur Miller-drámában, a Játékszínben pedig Peter Quilter Mennyei hang! című vígjátékában pedig Florence Foster Jenkins, a világ legrosszabb énekesnőjének szerepét játssza. Bánsági Ildikó életének, pályafutásának meghatározó állomásait felidézve azt is elmeséli az Origónak, hogy egykor a fagyott sörön is szokás volt korcsolyázni, mesél oroszországi felmenőiről, hegesztői tapasztalatáról, konzervgyári feladatáról, arról, hogy miként szerződött a Vígszínházhoz, miközben az aranykorát élő kaposvári társulathoz készült. Ahogy azt is elárulja: egy-egy színészi feladata előtt mégis arra kéri a jóistent: adja meg azt a kicsike pluszt, kegyelmi pillanatot, ami segíthet összeforrni a szerepével.

Otthon mit szóltak a döntéséhez?

Amikor reggel elmondtam anyunak, mellém állt, nem lepődött meg. Később elmesélte: maga is színésznőnek készült. Benne is volt egy iskolai Csehov-előadásban, amely után azt mondták neki: nincs más útja, mint a színészet. Tanárai elküldték a papírjait az ottani színiiskolába, de az édesanyja visszahozatta azokat az öccsével. Azt mondta ugyanis, hogy az ő családjában nem lesz – anyám előbb így fordította – bohóc. Később kiderült, hogy nagymama valójában azt mondta: kurva. Döntésem után anyám azt is megírta a kintieknek: mégis lesz színész a családban.

Forrás: MTI/Zih Zsolt

Azért nem ment simán. Harmadik nekifutásra került be a főiskolára. Igaz, mindjárt felvették a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójába.

Az sem volt egyszerű menet. Miután lámpalázas főiskolai felvételim után kiestem a színművészeti második rostáján, mindjárt próbát tettem a Nemzeti stúdiójában is, ám vagy egy hétig még értesítést sem kaptam arról, mit szóltak hozzám. Akkor elmentem a Pinceszínházba. Ott kedves, felszabadult fiatalok fogadtak, csináltunk pár helyzetgyakorlatot. Jól éreztem magam, megbeszéltük, mostantól közéjük tartozom. Két nap múlva kaptam egy táviratot: menjek be a Nemzeti Színházba.

Kiderült, miért váratták?

Kiderült, hogy egy ügyelő – aki amúgy kisplasztikával foglalkozott – állt mellém. Megmondta a stúdió vezetőinek, hogy ő ugyan nem ért hozzá, de esetemben erősen érzi, hogy színpadra termettem, próbáljanak ki. Persze gyanús volt a dolog, otthon óvtak is: mit akarhat tőlem ez az ügyelő? Nem akart semmit, később nagy barátok lettünk. Csak előbb még az történt: két hónap után bejelentettem, hogy eljövök onnan, mert azt éreztem, sehogy sem jó, amit a stúdióban csinálok.

Miből gondolta?

Hámori Ildikó meg a többiek is mind olyan szépen mondtak verset, ami nekem sosem ment igazán. Őket biztatták, foglalkoztak velük. Én – az ügyelő patronáltja – csak ordibáltam versmondás címén, ami érthetően nem hozott dicséretet. Gondoltam, jobb lesz, ha elmegyek. A stúdiót vezető Bodnár Sándor azt mondta: jó, menjek el, de egyszer még meghallgatna. Este találkoztunk a házi színpadon, ahol megkértem: vers helyett hadd mondjak egy monológot. Rábólintott. Júlia méregmonológját adtam elő, amit már nagyon sokszor megmutattam a szomszédunknak, Dávid bácsinak, aki különben szabás-varrással foglalkozott. Az a monológ nekem megvolt, azzal nem érhetett kudarc.

Mit jelent pontosan, hogy megvolt?

Ma úgy mondanám, hogy agykontrollos módszerrel váltam eggyé a szöveggel. Félmondatnyit nem mentem tovább addig, amíg nem éreztem meg, hogy ott van már az idegpályámban. Miután a monológ végén bevettem a mérget a Nemzeti Színház házi színpadán, annak rendje és módja szerint meghaltam. Bodnár Sándor sokáig csak állt felettem. Aztán felsegített és megkérdezte: „Maga eddig miért nem csinált ilyesmit?” Mondtam, hogy azért nem, mert sosem kérték. Ezután megváltozott a helyzetem. Amikor statisztáltam, még olyan színészek is biztatóan mosolyogtak rám, mint például Rajz János.

De jött még egy kudarcos főiskolai kísérlet.

A főiskolán másodjára is kirostáltak a lámpalázammal, a Brecht-dalokkal és Andromakhé tragikus monológjával együtt. Utóbbi azzal kezdődik: „Kisfiam, itt hagyod rossz anyád, elmész meghalni te.” És kezdtem zokogni. Egy ilyen kimunkált gyászállapot még az élettől is elvette a bizottság kedvét.

Bánsági Ildikó Fotó: Mudra László - Origo

Harmadszorra mi hozott áttörést?

Felvettem a világoskék, kockás „pörgős” ruhámat, fehér margaréta gallérral. Kibontott hajamba szőke lófarkat kötöttem. Amikor pedig azt mondták, hogy akkor talán mondjam el az Andromakhét, azt feleltem: „Nem!” Kérdezték: „Tessék?!” Mondtam: „Nem szeretném elmondani.” Kezdett ébredezni a bizottság, amely a sokadik gyerek után érthetően bávatag volt. Valaki mondta: „Akkor mondja el La Fontaine egyik meséjét.” Közöltem: „Azt sem szeretném.” Megszállt valami dac, elöntött valami düh. Kérdezték, akkor mit szeretnék mondani. Mondtam, Irma monológját Az üvegcipő-ből. Rám hagyták. Helyben voltam, az a Dávid bácsis produkció volt. Utána megint kértek valamit. Mondtam, hogy nem. Megegyeztünk Dorine monológjában a Tartuffe-ből. Akkor már pezsgett az élet a bizottságban, úgyhogy addig nem kezdtem bele, amíg el nem hallgattak. Gondoltam: itt van az összes fővárosi színház igazgatója, csak megvárom, amíg mind rám figyel. Végül elcsendesültek, majd a monológ után kértek egy Brecht-dalt. Mondtam, hogy nem. Elkezdtem dalolni a Leányvásár-ból: „Nincsen több ily csoda/ Gazella-termet/ A sivatag Afrika/ Ölébe termett ez!” Dobáltam közben a kissé focistás lábaimat. Miközben mentem kifelé, éreztem: ha most nem vesznek fel, akkor soha.

Volt azért B terv?

Szubrettként voltam tárgyalásban a szegedi színházzal. Szépségpöttyöt is festettem, amikor találkoztam az ottani igazgatóval, hogy látszódjék rajtam az operett szubrettség – noha énekelni annyira nem tudtam.

A főiskolán Simon Zsuzsa osztályába került. Róla mi ugrik be elsőre?

Az utolsó forduló előtt mindenkit meghívott a lakására, akiről azt gondolta, hogy helye lehet az osztályában. Engem leültetett egy fotelba a lámpa alá, és arra kért, mondjak monológot. Ott történt meg először, hogy elvarázsolódtam, kizökkentem az időből. Kezdett kiáradni, kiszakadni belőlem a szöveg, mintha a lényem része lenne. Mélyebbről még annál is, ahová agykontrollostól, Dávid bácsistól eljuthatott. Amikor befejeztem, Zsuzsa néni csak nézett, nézett. De például Gáti Józsefet, a beszédtanárunkat kicsit tovább tartott lenyűgözni. Ő elsőre azzal küldött a színpadra: „Na, guruljon fel, baba!” Aztán nagyon megszeretett, ráadásul a kölyökháj is leszaladt rólam a húszas éveimben.

Az említett varázslat vagy transzállapot ma is működik?

Nevezzük kegyelmi pillanatnak. Befelé koncentrálok, aztán egyszer csak az történik, aminek színészileg történnie kell – de persze nincs rá garancia. És ha megtörténik, az sem mentesít a munka alól. A főiskolán eleinte eufóriában éltem, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kérték, mégis hiányzott, hogy a személyiségem része legyen az egész. Illetve csak esetileg történt meg. Aztán az egyik félévben Szinetár Miklós tartott órákat, és akkor átszakadt a gát, szárnyalni kezdtem. Simon Zsuzsa mindenkinek megmondta, milyen típus, ám amikor megkérdeztem, én milyen vagyok, azt felelte: te mindent fogsz játszani. Igaza lett. A groteszktől a tragédiáig mindent csinálhattam, filmen és színpadon is. Miközben mindig azt kértem a jóistentől, hogy adja meg azt a kicsike pluszt, amitől az adott színpadi vagy filmes jelenet valóban olyan lesz, amilyennek lennie kell. Hogy kiszakadjon belőlem a lényemmel összeforrott figura.

Diploma után, 1973-ban az angyalföldi József Attila Színházhoz szerződött, amelyet „körúti kollégák” hajlamosak a fővárosi másodvonalba sorolni.

Érdemes megnézni, kik játszottak ott, mondjuk, Gobbi Hildától kezdődően. Én a színházat alapító Fodor Imre igazgatása idején szerződtem oda, és boldog voltam, amikor Simon Zsuzsa tudatta a lehetőséget. A színház rendezője, Berényi Gábor figyelt fel rám egy főiskolai vizsgán, bár eredetileg mást akartak leszerződtetni. A József Attila sok műfajú színház volt, ahol mindent lehetett csinálni. Bár az is igaz, hogy amikor tehettem, lejártam az éppen aranykorát élő kaposvári teátrumba. A kelléktárban sírtam az előadások után, az irigységtől is. Csákányi Esztertől tudtam, hogy olyan próbákat tartanak, amelyeken nincsenek határok, el lehet menni a végletekig, bele lehet szakadni a kísérletezésbe, mielőtt megtalálják a legjobb megoldást.

Bánsági Ildikó Heckendorf Sarolta szerepében Rita Zimmer - Wolfgang Kohlhaase Hal négyesben című zenés bűnügyi komédiájának próbáján a Ferencvárosi Művelődési Központban Forrás: MTI/Kallos Bea

Ha jól értem: a József Attilában azért más volt a próbatechnológia.

Majdnem mindenhol más volt. De ezt a végletességet én azért megtapasztalhattam Fehér György filmrendezővel a III. Richárd televíziós változatának 1973-as felvételén. A címszerepet alakító Haumann Péterrel mindent bedobtunk, minden rosszat is kipróbáltunk, abból összeállt egy esszencia. Aztán bekapcsolt a kamera. A felvétel végén Fehér Gyuri odahívott a monitorjához, és azt mondta a képernyőre bökve: „Nézd csak, mutatok neked egy színésznőt!” Szóval az volt a vágyam, hogy átszerződjek Kaposvárra, tárgyaltunk is a dologról.

Mégis a Vígszínházhoz szerződött át.

Vígszínházi kolléga hívott meg édesanyámmal a Szent Johanná-ra. Még a kezdés előtt anyukám azt mondta: „Nézd csak, Várkonyi Zoltán neked integet a páholyából.” Néztem csak anyukámra: miért integetne nekem a Vígszínház igazgatója, aki, ha véletlenül összefutottam, hol Pirikének, hol Gizikének szólít, nem tudja a nevemet sem? De amikor felpillantottam a páholyra, láttam, hogy Várkonyi Zoltán tényleg integet. Felsiettem hozzá. Azzal fogadott: „Jó estét, Ildikó, maga jár igazi színházba?” Tőle ez kedvesen jópofa volt, mondtam rá valami vicceset, visszamentem a helyemre. Szünetben megint integetett az előcsarnokban, odamentem megint, azt kérdezte: „Maga miért nem a Vígszínház tagja?” Azt feleltem, hogy mert senki nem hívott, de különben meg Kaposvárral tárgyalok, oda fogok menni. Mire ő: „Ahogy gondolja, én azért várom magát.” Utólag tudtam meg, hogy Marton László ajánlott neki, miután látott a József Attila Színház egyik előadásában.

Várkonyi mondatai azonnal elhomályosították a kaposvári tervet?

Amikor a Szent Johanna harmadik felvonásában volt valami, ami nem tetszett, fohászkodni kezdtem: „Édes jó Istenem, adj erőt, hogy ne ide jöjjek, hanem menjek csak Kaposvárra!” Természetesen a Vígbe mentem. Nem tudom, miként alakul az életem, ha Kaposvárt választom. Zsámbéki Gáborék pár évvel később jöttek fel onnan a Nemzeti Színházba, majd megkapták a Katona József Színházat. Ha akkor másképpen döntök, lehet, végül én is ott landolok. Szerettem volna művészszínházi színésznő lenni. Szőke István, aki a velünk párhuzamos rendezőosztályba járt, és akkoriban Kaposvárott rendezett, mindig azzal zargatott: „Ne szórakozz itt, Budapesten, gyere már le hozzánk!”

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!