Már nem tizenöt-húsz évre, hanem a holnapra, a következő tavaszra gondol

Vágólapra másolva!

A Kossuth-díjas színész negyvenhét éve tagja a Vígszínháznak. A hetvenkettedik évében járó Lukács Sándornak – saját értékelése ez – pályája legmeghatározóbb előadása egy vidéki produkció, egy 1974-ben Gyulán színre vitt darab volt. Mindemellett anyaszínházában is főszerepek sorát játszotta, és ott is akad olyan előadás, amely megidézi benne a gyulai produkció különleges élményét. Most Veszprémben is játszik, a Tartuffe egyik főszerepét. A rendező egykori igazgatója, Marton László, aki másfél évvel szexuális zaklatási botránya után rendezett ismét. Lukács Sándor az Origónak adott interjújában beszél még vígszínházi ragaszkodásának okairól, Darvas Ivánhoz, Latinovits Zoltánhoz kapcsolódó emlékeiről, a színészi hivatás titkairól, az apaszerepről, negyven éven is túljutott házasságáról, és persze életének más meghatározó epizódjairól is. Sztankay Ádám interjúja.

Sztankay Ádám

Vágólapra másolva!

Gáspár Sándor Szombathy Gyula Veszprémi Petőfi Színház Tartuffe Vígszínház Lukács Sándor Marton László Várkonyi Zoltán (rendező)Oberfrank Pál

Mesélte egyszer, hogy utolsó éves főiskolás volt, amikor a Madárkák című film 1971-es forgatásán megismerte az ott scriptesként dolgozó majdani feleségét. Majd évekkel később, egy újabb, véletlen találkozás után meghittebb viszonyba kerültek, és 1976-ban házasságot kötöttek, ami máig is tart. Mindez visszafogott, csendes hétköznapokat sejtet – ami legalábbis szokatlan egy fiatal, roppant jóképű vígszínházi színész esetében, akit ráadásul televíziós szerepekkel is elárasztottak.

Főiskolásként, pályám első egy-két évében fantasztikus legénykorom volt. Kern Andrással, Tahi Tóth Lászlóval jártunk csapatban, olyan nem volt, hogy előadás után hazamentünk volna. A Fészek Művészklubban kezdtünk, flippereztünk, kártyáztunk. Tudtuk, mikor van szünete a táncoslányoknak a Moulin Rouge-ban, akkor átmentünk a szemközti Rátkai Klubba. Külön jó volt, hogy a klubot vezető Blumi bácsi – aki amúgy az MTK-nak volt az intézője – adott nekünk ingyen szendvicset, ha nagyon éhesek voltunk. Igaz, piát sosem. Csak aztán, ahogy a két másik barátom is, társra találtam. Egyszer csak azt vettem észre: otthon a legjobb.

Miből vette észre?

Számtalan dolgot említhetnék, de mondok egy nagyon egyszerűt. Természetesen édesanyámnak is nagy szerepe van abban, hogy egy sok szempontból torzult világban is gyönyörűséges gyermekkort élhettem meg. Mindemellett az is tény: édesanyám nem volt egy konyhaművész. A feleségem ellenben olyan ételeket is megszerettetett velem, amelyekről korábban azt gondoltam: puszta létezésük is szörnyű félreértés. Ilyenek például a főzelékek, amelyek kapcsán Mari bebizonyította, hogy legyen szó bár tökről, borsóról, zöldbabról – főzelékké lényegülve is remek dolgok. Mari ízt adott az életnek.

1972 óta tagja a Vígszínháznak. Most tart negyedik igazgatójánál. Jellemezhetőek gazdag fantáziájú szakácsokként?

A Vígszínházat hagyományosan a szalondarabok otthonának tartják, pedig mindig is szélesebb volt a kínálat. Várkonyi Zoltán, majd a későbbi direktorok is rendszeresen meghívták vendégrendezni a progresszívabb színházcsinálókat. Dolgozhattam Harag Györggyel, Ruszt Józseffel, Szikora Jánossal, Babarczy Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Jurij Ljubimovval. Horvai István csupán hat évig állt a színház élén, ő maga is úgy érezte: inkább rendező, mint színházvezető. Őt követte Marton László harminc évig tartó vezetése, amely alatt újabb fontos szakmai találkozásokat is elkönyvelhettem. Ilyen volt például Zsótér Sándor rendezésében Esterházy Péter Búcsúszimfóniá-ja. Zsótér akkor rendezett először a Vígszínházban. Már ifjan nagyon öntörvényű volt, de rendkívül érzékeny is. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha önmagammal beszélgetnék.

Az jó érzés?

Normális esetben az ember önmagával a legőszintébb. A színészetnek pedig az őszinteség a lényege. Zsótérnál egy kósza gesztus sem lehetett hamis. Minden olyasmit kitisztított a játékunkból, ami csupán technikai kapaszkodóként szolgált volna.

A legfajsúlyosabb színészeknek akkor is megvannak a maguk legyalulhatatlan ismertetőjegyei, amikor játékuk mentes a technikai kapaszkodóktól. Paradoxon?

Akkor van baj, amikor egyes színészeknél előre lehet tudni, mikor vesznek levegőt, alkalmaznak egy általuk kedvelt gesztust. A színház halála az unalom. A színészi alkaton múlik, miként feledteti valaki legyalulhatatlan karakterjegyeit. Latinovits Zoltán például minden szerepét önmagára húzta, minden alakításában Latinovits Zoltán volt. De közben mély átéléssel hozta a figurát – önmaga energiáinak végletes felszabadításával, ami többnyire katarzishoz vezette a nézőt. Más módszer Agárdy Gáboré, aki nem a maga személyiségéhez alakította a szerepeit, hanem beléjük bújt, mindig kicsit másnak mutatva magát. A maszkokat is szerette, a külső átalakulást. Van, aki magához idomítja a szerepeket, más elbújik mögöttük. És van még számos lehetőség. Én szeretem átgondoltan felépíteni az adott karaktert. Nagy szerencsém, hogy fiatalon alig játszottam szépfiút, inkább negatív figurákat osztottak rám. Ahogyan az is nagy iskola volt, hogy a már említettek mellett olyan színészek közelében kezdhettem a pályát, mint Darvas Iván, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar. Négy évtized alatt talán azért sem próbáltak máshová csábítani, mert tudták, jól érzem magam itt. A Vígszínháznak intézményként sem voltak elunható korszakai.

Kezdőként Darvas Ivánnal került közös öltözőbe. Az miként történt?

A nők iskolájá-t próbáltuk 1973-ban Marton László rendezésében. Halász Jutka volt az ifjú leány, Darvas Iván az őt felnevelő, idősödő Arnolphe úr, én Horace, a csábító. Mindenki nagyon jó passzban volt, Iván magánéletében is inspiratív szituációban: akkoriban esett szerelembe későbbi gyermekeinek édesanyjával. Egyik nap azt mondta nekem: „Úgyis állandóan végszavazunk egymásnak, gyere, öltözzünk együtt.” Ez nagy kitüntetést jelentett. Tíz évig osztoztunk aztán a földszint 104-esen, s persze sok mindenről szót is váltottunk ott.

Említette egyszer: önt még Latinovits Zoltán is kedvelte, pedig ő nem volt könnyű természet.

Ám közben empatikus és érzékeny. Nagyon szerette az édesanyját, különlegesen meghitt kapcsolat fűzte hozzá. Én a sajátomat harmadéves koromban vesztettem el, csupán ötvenhárom éves volt. Akkor pont Zolival dolgoztam egy rádiójátékban – ő főszerepben, én pármondatos feladatban –, és kérdezte egy szünetben, miért lógatom az orrom. Elmondtam, mire elhívott este a Múzeum Kávéházba. Órákon át beszélgetett velem, sokat segített abban, hogy az a fiatal srác, aki akkor voltam, elviselje azt a rettenetes hiátust. A beszélgetés emléke máig erősen él bennem. Az a pillanat is, amikor Zoli halálával szembesültem. A Fészek Művészklubba épp megérkeztünk Kern Andrissal, mentünk a zöld szőnyeggel borított lépcső felé, amelynek tetején egyszer csak felbukkant Ruttkai Éva. Feldúlva rohant felénk. Akkor értesítették a szörnyű balesetről, mondta nekünk is, mi történt. Súlyos, teátrális helyzet volt. Azt csak az idő segíthetett feldogozni. Aznap este annyit tehettünk, hogy Kernnel férfiasan berúgtunk.

Igazgatói között még nem esett szó a jelenlegiről, Eszenyi Enikőről.

Enikővel A diktátor-ban dolgoztam legutóbb, öröm, hogy sikerrel fut az előadás.

Jelenleg Veszprémben próbálja Orgon szerepét a Tartuffe-ben. A rendező a metoo-botrány után visszatérő Marton László.

Nem akarok a tegnapi történésekbe mélyebben belemenni, de úgy érzem: amit Marton László kapott és elviselt, az nincs arányban a "bűnével". Egyébként naponta tapasztalom, mennyire szeretik a volt tanítványai, például Vecsei H. Miklós vagy ifj. Vidnyánszky Attila, akik próbát nézni is lejöttek a veszprémi színházba. A Tartuffe-öt alakító Gáspár Sándor, a Pernelle asszonyt megformáló Zsurzs Kati, a Törvényszolgát játszó Szombathy Gyula, a Cléante-ot játszó Oberfrank Pál, az Elmirát alakító Kerekes Viktória, illetve a darab minden résztvevője nevében mondhatom: rendkívül értékes és színvonalas próbafolyamat résztvevői vagyunk.

Orgon szerepét kedveli?

Nem véletlen, hogy a darab megszületése után, az első színrevitel alkalmával Moliére, aki színész is volt, Orgon szerepét osztotta magára. Orgon művelt, jómódú polgárember. Ellentétben Tartuffe-fel, akiről Dobosi László azt írja francia irodalomtörténetében: „Tartuffe egy trágyaszagú ember.” Az intellektuális Orgont mégis lenyűgözi a másik mímelt puritánsága, hite, látszólag egyszerű és céltudatos létezése. Őrület, mennyi mindenen kell Orgonnak túljutnia, hogy újra a valóságot kezdje látni. Hajszálon múlik a dolog: ha Tartuffe képes lenne féken tartani férfiúi vágyait, sosem bukna le, Orgon pedig földönfutóvá válna.

A Magyar Művészeti Akadémián megtartott székfoglalójában erős hangsúlyt kaptak Székely János Caligula helytartója című drámájának megidézett részletei. Ön 1978-ban játszotta el a Harag György rendezte darabban Petronius szerepét a Gyulai Várszínházban, s rendre az akkori előadást említi pályafutása legmeghatározóbb állomásának. Ez ügyben változatlan a helyzet?

A Vígszínházban a Michal Dočekal rendezésében bemutatott Mester és Margarita Wolandja lett pár éve hasonló élmény. De pályámra valóban a Caligula helytartója volt a legnagyobb hatással. A Művészeti Akadémián megtartott székfoglalóban is azt jártam körül, miként formálták színházi gondolkodásomat a mű tézisei, Harag György instrukciói, vagy a Barakiást alakító Őze Lajos személyisége, jelenléte. Nem véletlen, hogy maga a mű is nagy karriert futott be. Folyamatosan játsszák mindenfelé. Nemrég került fel a Nemzeti Színház műsorára is, abban a Szász János rendezte előadásban Trill Zsolt játssza Petroniust, Barakiást pedig Horváth Lajos Ottó.

Akadémiai székfoglalójában arról is beszélt, hogy a színészi lét egyben újabb dimenziót jelent, amely dimenzióban a színész olyan helyzetekbe kerülhet, olyan világokba juthat el, amelyekről a hétköznapi életben legfeljebb csak álmodozni szoktak. Civilek számára megismerhetetlen dimenziók közt létezve jó apja tudott lenni Máté fiának?

Születése napján Ruttkai Éva tuszkolt be az autójába, hogy legalább rápillantsak a kórházban a délelőtti és esti előadás között. Ez sokat elárul a későbbiekről. A gyermeknevelés hétköznapi, gyakorlati részében Marié volt a főszerep. De ha volt időm, akkor igyekeztem intenzíven részt venni Máté életében. Voltak vidám, egyben komoly, férfias játékaink.

Például?

Egy időben a Kék golyó utcában laktunk, és olykor elrejtettem a még bozótos foghíjakkal tarkított Goldmark Károly utcában Máté hatalmas plüssmackóját – aztán medvevadászatra indultunk a XII. kerület kies vidékén. Jártunk a vidámparkban, az állatkertben is. Jókat dumáltunk, bolondoztunk – ha nem volt éppen egyéb feladatom színházban, szinkronban, rádióban, televízióban.

Fiát sosem vonzotta a színészet?

Pályaválasztása szempontjából meghatározó volt, hogy tizenhat éves korában – a legérzékenyebb kamaszkorban – Los Angeles-i barátaink meghívták magukhoz, így Amerikában végezte a harmadik gimnáziumot. Már itthon érettségizett, aztán az IBS üzleti főiskolán szerzett diplomát. Egy ideig modellként is dolgozott, reklámfilmekben forgatott. Annak kapcsán el is hívták egy sorozat castingjára. Nevetve hívott később: ott jött rá, hogy kicsit sem vonzza a dolog, mert nem tudna kiemelkedő lenni. Ugyanakkor rendkívül befogadó, szereti a színházat, filmeket, szépirodalmat. Amúgy pedig ma már inkább üzleti feladatokkal foglalkozik – és idén tölti be a negyvenet.

Híres színészek gyermekei gyakran kapnak kéretlen sajnálkozást: nem lehet könnyű a művészóriás árnyékában cseperedni, élni.

Ami marhaság, talán irigységen alapuló előítélet. Vannak persze negatív példák is, amikor az önmagától bódult művész elfelejt visszaváltozni emberré. De szerintem az önök otthonába sem a Sztankay művész úr tért haza, hanem a papa. Vagy apu?

Meg papesz, olykor papedli. Utóbbin volt, hogy nevetett, máskor megsértődött. Vigasztaltam, hízelegtem, felvidult – tudja, színész volt. Esetükben van már unoka?

Még nincs, de ebbe nem lehet beleszólni. Remélem lesz, mielőtt a hamut is mamunak mondom.

Említette, hogy nem érzi a korát. Nem is zavarják a vonatkozó számok?

Amikor azt hallom a tévében, hogy egy tervezett hidat, útszakaszt, gyárat, akármit majd tizenöt-húsz év múlva fognak átadni, kikapcsolom a készüléket. A holnapra szeretek gondolni. A következő tavaszra, nyárra.