Pécsi Sándor, a politikai rendszerekre fittyet hányó színész

Márciusban lesz születésének kilencvenhatodik évfordulója. Negyvenhat éve nincs az élők között. Ötven évének felét tölthette a színészi pályán, és az is elég volt ahhoz, hogy bekerüljön a legnagyobb színházművészek közé. Még úgy is, hogy fővárosi karrierjét olyan korszakban kezdte, amelynek urai a maguk bornírt elképzelései szerint igyekeztek minél sematikusabbá tenni, a saját világlátásukhoz igazítani a kultúrát, azon belül a színházművészetet. Pécsi Sándor azonban játékával még gyatrán megírt szerepeket is képes volt művészi szintre emelni. Méltó feladataiban pedig rendre színház- és filmtörténeti teljesítményt nyújtott.

Amikor legyűrte önmagát

Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjának Madách színházi színrevitele az 1960-as évad legkiemelkedőbb színházi eseménye volt.

Még az ötvenes évekből maradt lógva a kérdés:

tekinthető-e feltétlen igazságnak, amit a törvény állít az emberről, vagy az a fontosabb, amilyennek mások ismerik?

Ádám Ottó a magyar társadalomra vonatkoztatható tézisdarabnak tekintete Arthur Miller művét.

Pécsi Sándor, Miller: Pillantás a hídról. Pécsi Sándor Vass Évával és Tolnay Klárival - Madách Színház 1960 Forrás: Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

A New York dokkmunkásai között játszódó lélektani-társadalmi drámának főhőse, Eddie Carbone szerelemféltésből jelenti fel feleségének illegálisan Amerikában dolgozó olasz unokatestvéreit a bevándorlási hivatalban. Egyikük ugyanis beleszeretett Eddie unokahúgába, Catherine-be, akiért Eddie is rajong. A sajátos szerelmi szál mellett tovább bonyolítja a helyzetet: a munkások nem szokták törvény elé vetni a közéjük tartozókat. Nem jogi státuszuk, hanem emberi minőségük alapján ítélik meg őket.

Eddie Carbonét – aki Ádám Ottó rendezésében némiképpen a magyar néplélek szimbolikus figurája volt – külhoni előadásokban „csúnya-erős-férfias" típusok játszották.

A Madách Színházban – amely már Both Béla igazgatása alatt kapott lehetőséget az amerikai darab bemutatására – nem volt ilyen alkat.

Ádám Ottónak jutott eszébe: a piknikus, komikusnak-kedélyesnek tartott Pécsi Sándorra osztja a szerepet. Mert tudta róla, amit tudott.

Döntését általános felhördülés kíséri. A rendező nem törődik vele, pedig eleinte úgy tűnik: Pécsi Sándort megroppantja a szerep. A lehetőség, hogy előhívhatja magából az ősmacsót.

A próbák során Pécsi Sándor sokáig nyugtalan volt, egész teste vibrált, apró rezdülésekkel állandó mozgásban tartotta magát. Miközben Ádám Ottó úgy képzelte: Eddie Cabone a darab nagy részében nyugodt, lassan mozduló, nehézkes ember, hogy azzal is ellenpontozza a szituációt, amelyben majd megállíthatatlanul megindul és kiütközik belőle minden visszafojtott indulat, frusztráció.

Volt próba, amely során Ádám Ottó felment a színpadra, ráült Pécsi Sándor nyughatatlan lábaira. Átfogta térdét, magához ölelte térdkalácsát, és úgy instruálta:

Sanyi, most mondd a szöveget!

Volt, amikor Pécsi lába kitört a szorításból, de megértette, mi az „irány."

Pécsi Sándor, Miller: Pillantás a hídról: Tolnay Klárival - Madách Színház 1960 Forrás: Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

Idővel össze is állt a szerep. Majd Pécsi Sándor a bemutató előtt megrettent.

A főpróbán Pécsi Eddie-je végigőrjöngte a jeleneteket, odalett Carbone hűvös nyugalma.

Ádám Ottó újabb kétórás próbát tartott a Madách házi színpadán. Este felhívta Pécsit, hosszan beszélgettek.

A másnapi premier után írta Dalos László a Film Színház Muzsikában:

Pécsi Sándor remekmívű alakításában a figura halk szavú emberi tisztasága fogja meg először az embert. Kezdetben alig vannak gesztusai, hangjában majdnem semmi moduláció: lassú lépésű fáradt ember. El sem hinnénk neki, hogy föl fog izzani, majd lángra lobban. Ez a szobornyugalmú férfi? S a csoda ott bomlik ki előttünk. Gyorsabbak lesznek a mondatok, a taglejtés megszaporodik, a hang felcsattan – és ha keresnénk is, hasztalan, nem találnánk a tegnapi, vagy tegnapelőtti Pécsi Sándort. Ugyanaz a művész és mégsem az. Eddie Carbone, akin betelik a törvény, aki eszelősen követeli, vívná vissza a becsületét. Az eszköztelenségnek az a foka, amelyet alakításában csodálunk, csak azé a művészé lehet, aki minden eszközének birtokában van. A többletnek is, amely csak a nagy egyéniségek sajátja.

Pécsi Sándor utóbb úgy fogalmazott:

Eddie Carbone volt életem egyik legnagyobb győzelme. Hogy miért? Mert önmagamat sikerült legyűrnöm, a magam manírjaitól sikerült megszabadulnom.

S köszönte rendezője, Ádám Ottó segítségét.

Magándolgok

Pécsi Sándor 1949-ben házasodott össze egy civil leánnyal, bizonyos Helénnel.

Találkozásuk körülményeiről nyilvánosan sosem beszéltek.

Annyi tény: az asszony élete végéig biztosította a színész számára az otthon nyugalmát. Kezdetben hetedik kerületi, egyszobás Madách Imre utcai lakásban laktak. A korán jött Kossuth-díjak aztán tágították a privát élet tereit. Előbb az Újpest rakpartra költöztek, majd rózsadombi kertes házba, a Cserje utcába.

Pécsi Sándor Otthonában Forrás: Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

Pécsi Sándort még az újpesti időkbe fogta el a gyűjtőszenvedély, az antik iránti vonzódás. A dolog önművelésre is sarkallta, bújta a szakkönyveket, történelmi munkákat. Vidéki forgatások szüneteiben is szeretett „handléskodni", bekopogtatva a környékbeli házakba, mustrálva a tárgyakat, fürkészve azok birtokosait, vizslatva karakterüket. De nem csak a vidéket járta.

Angliából, Németországból, Görögországból, Egyiptomból, Mongóliából is hozott „kincseket".

Olykor nejével utazott, máskor nélküle.
A rózsadombi háznak szobái, kertje is megteltek a gyűjtemények darabjaival.
A belső helyiségekben köcsögök, kancsók tucatjai, régi kulcsok, darálók, keresztek és kupák, kolompok sokasága gyűlt. A könyvespolcon latin Biblia az 1600-as évekből, Voltaire 1821-es eredeti kéziratos fordítása, 1841-es ábécéskönyv, sok egyéb.

A kertben oszloptöredékek, szarkofágok, sírkövek, és az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor egyik ökle.

Az 1960-as évek elején a házaspár hazatérve, kocsijukból kiszállva azt látta, hogy házuk kertjének kerítésén át egy törékeny alak ugrik a járdára. Helén felkiáltott:

Betörő!

Férje somolygott:

Csak egy kis rajongó.

Az akkor tizenhét éves Frank Zsuzsanna pár nappal korábban várta meg rajongott színészét a színház művészbejárója előtt, s kérte, adjon valamiféle tanácsot, mert maga is a pályára készül. A színész a kocsijába invitálta, kérdezte, merre lakik, majd útközben a természetességet hangsúlyozta, aztán elmondta a leánynak Petőfitől a Füstbe ment tervet.

Majd kitette Zsuzsannát a lány otthonánál, és elhajtott.

Amikor aztán a színész háza előtt újra összetalálkoztak, a bakfis bevallotta: kíváncsi lett Pécsi híres gyűjteményének kerti darabjaira.
A színész bemutatta a lányt Helénnek.

Az asszony kezet nyújtott, mosolygott.

Frank Zsuzsanna évekkel később, már a színi pályára kerülve – Pécsi Sándor otthonának lokalizációja alapján – szakmai névként vette fel a Cserje vezetéknevet. (Irataiban, apja iránti szeretetből azért Frank maradt.)
Cserje Zsuzsa színész-rendező már Pécsi életében gyűjtője lett a színész relikviáinak. Volt, amit Pécsi juttatott el hozzá, volt, amit kollégáktól kapott. Idővel aztán árveréseken jutott hozzá a hagyaték darabjaihoz.

Pécsi Sándor, Sellő a pecsétgyűrűn - Salgó nyomozó Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

Közte és a művész között plátói volt csupán a kapcsolat. Két említett találkozásuk után egyszer volt még privát kontaktusuk: a visszereivel bajlódó művészt látogatta meg otthonában, és beszélgettek kicsit. Közben Helén kínálta a kávét.
Ezzel együtt – gondoljunk csak a tátrai kalandra – Pécsi Sándort nem csupán a tárgyi szépségek vonzották.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!