László Attila: Az ember és a hangszere között nincs semmi akadály

Az interakció a jazz lényege – többek között ezt mondta az Origónak László Attila, a Jazz Szövetség korábbi elnöke. A Liszt Ferenc-díjas gitárművész arról is beszélt, hogy miért választotta a zenélést, noha építészmérnökként végzett. Ahogy arról is, hogy milyen volt 12 000 ember előtt színpadra lépni a világhírű IlaiyaRaajával.

Hiú ember?

Nem tartom magam annak, de az persze érdekel, hogy amit csinálok, az elég jó hatásfokkal átjön-e, és ilyen szempontból odafigyelek. Ez fontos.

László Attila Fotó: Koncz Márton

Azért kérdezem, mert amikor az interjúra készültem, és beírtam a nevét a keresőprogramba, az első jó néhány találat nem önt dobta ki. Ez zavarja?

Ilyen az élet. Volt egy tehetségkutató, és ott a névrokon táncdalénekes fiatalembert megismerték az emberek. Az internet egy érdekes dolog, az is, hogy mit ad ki, de az élethez ez is hozzátartozik.

Vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. Én teszem a dolgom a saját stílusomban.

Babos Gyula azt mondta nekem néhány napja, hogy a jazz úttörő, nem annyira populáris, mint más műfajok, de nagyon sokan építkeznek belőle. Ön is valami hasonló dolgot gondol?

Igen. A jazz kreatív, ritmusalapú zene. Ebben sok minden benne van, ami miatt vonzó tud lenni annak, aki a kreativitást szereti, és például azt a ritmusvilágot, ami a mai világhoz is nagyon hozzátartozik.

Lehet, hogy freudi elszólás volt, de az is lehet, hogy teljesen véletlen, de az előző kérdésemben az építkezés szót használtam, ami egy ideig nagyon fontos volt az ön életében.

Építészmérnökként végeztem 1977-ben, de már előtte is szívvel lélekkel zenéltem. Ez addig amatőr módon történt. Talán az 1977-es Ki mit tud? volt egy olyan fordulópont, ami után elgondolkodtam, hogy nekem a zenével kéne foglalkoznom.

Akkor úgy gondoltam, hogy adok magamnak három évet, hogy kipróbáljam, hogy ez az egész hogy működik. Akkor volt egy együttesünk, amivel sok felkérésünk volt, havi 10-15. Adódott a lehetőség, hogy ezzel intenzívebben foglalkozzunk.

Felvételiztem a jazz tanszékre, ami akkor hároméves volt. Közben elhívott Tomsits Rudolf a zenekarába, ami igazán profi együttes volt. Miután végeztem, elhívtak a Magyar Rádióba stúdiózenésznek. Csináltam a saját formációmat is, amit újjáalakítottam. A Kaszakő együttest, ami 1975 óta működött fafúvósokkal, '80-tól kimondottan jazzfelállással folytattuk tovább. Nagyon megindult a dolog, ami azóta is tart, és mindig új feladatok vannak.

Említette a Ki mit tud?-ot. Az egy mérföldkő volt az életében?

Egy olyan formációval játszottunk – fafúvósokkal felálló zenekarral –, ami különleges, új hangzást jelentett.

Azóta negyven év telt el, ez alatt nagyon sok izgalmas, más érdekes dolog történt.

Mérföldkőnek sok mindent tekinthetek, talán azt is. Fontos esemény volt az életemben, ami után reálisan fölmerült, hogy zenével fogok foglalkozni.

Fotó: Koncz Márton

Kathy Horváth Lajos azt mondta néhány napja, hogy ő a 70-es években nagyon jól keresett a zenéléssel. Önnek a dolog anyagi része fontos volt?

Nem motivált, viszont amikor a rádióhoz mentem stúdiózenészként dolgozni, az motivált, hogy nem akartam panaszkodó, megkeseredett zenész lenni. Én ott

megkerestem azt a pénzt, amiből kompromisszummentesen tudtam csinálni a saját dolgaimat a jazzben. Ez az összhang működött, és jó volt.

Akkoriban születtek a fiaim, és nekem fontos volt az anyagi biztonság.

Le tudta volna élni az életét nem zenészként? Egy munkahelyen dolgozni nyolctól négyig?

Én ezt nem bírtam volna.

Kell önnek a pörgés?

Van egy nagyon erős mondanivalóm, amit szeretnék közölni.

Nekem nem való az irodai munka. És még valami, ami nagyon fontos: a között, amit az építész megálmodik, és ami végül lesz belőle, nagy eltérések lehetnek. Az ember és a hangszere között nincs semmi akadály.

Ez egy nagyon komoly szempont volt.

Az alkotáshoz közel maradt. Idén másodszor kapta meg az Artisjustól az év könnyűzeneszerzői díját.

Ezt a díjat 1999-ben kaptam meg először. Akkor volt a Charlie Jazz zenekarnak egy komolyan felfelé ívelő időszaka, amelyben erősen benne voltam.

Most ebben az évben készítettem egy saját kompozíciókból álló big band lemezt Magic City címmel. Lehet, hogy ez is szempont volt a díjazásnál.

Érdekes hangzásban szólalnak meg ebben a felállásban a számaim. A zeneszerzői tevékenység is erősen hozzátartozik ahhoz, hogy zenész lettem. Talán számomra az volt a legerősebb motiváció, hogy a saját zenémet játsszam.

A zeneművészeti egyetem big bandjének vezetője, és két professzionális magyar big band, a Budapest Jazz Orchestra és a Modern Art Orchestra tagjainak is a jelentős része az ön tanítványai közül kerül ki. Ez a véletlen műve?

Erre nagyon büszke vagyok. Harminc éve tanítok a jazz tanszakon, és vezetem a Zeneakadémia big bandjét. Ez egy közösségi zenélés.

A big band a jazz nagyzenekara. 17-19 zenésszel állandó kapcsolatban kell lenni. Nagyon érdekes feladat, és mindig is szerettem. Adta magát, hogy most, 63 éves koromban készítsek egy olyan lemezt, amelynek a gerincét a big band megszólalása adja.

Jó, akkor másként teszem fel a kérdést. Ön igazi csapatjátékos? Szereti, ha sokan veszik körül?

Teljesen más egy big band, mint mondjuk egy trió. Olyan, mintha egy kosárlabdacsapatot hasonlítanánk össze egy futballcsapattal. Jó hangszereléssel nem megrémiszti a hallgatókat, hanem bevonzza őket, felemeli a közönséget. Ilyet nem lehet kisebb felállással létrehozni. Ugyanakkor

egy kisebb formációval azt a fajta intimitást, illetve oda-vissza reakciókat lehet előhívni, ami számomra szintén nagyon fontos, és ez az, amit én a jazz lényegének tartok.

Az interakció a jazz lényege.

Fotó: Koncz Márton

Néhány éve úgy harangozták be a koncertjüket Tátrai Tiborral és Babos Gyulával, hogy a három legnagyobb hazai gitáros áll egyszerre színpadra. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy biztosan nem lesz egyszerű három szólógitárosnak együtt játszani, nem a másik elé állni. Ezzel szemben a már említett interjúban Babos Gyula azt mondta, hogy pont ellenkezőleg történt minden.

Az igazság az, hogy mi több évtizede muzsikálunk.

Azt gondolom, hogy azon már túl vagyunk, hogy mindenáron magunkat toljuk előre. Az a csodálatos ebben a zenekarban, hogy itt mindenki hozza a saját egyéniségét. Engem személy szerint is nagyon szórakoztat, és örömmel tölt el figyelni azokat a reakciókat, gesztusokat, amiket egymás felé teszünk. Pont az, amikor az egyiknek valami beugrik, annak segítsünk.

Mondjuk egy kísérettel vagy egy ellenszólammal. Ezek olyan helyzeteket teremtenek, amelyek jóval értékesebbek, mint az, hogy ki-ki csak a sajátját mondja-mondja-mondja...

Azt mondja, hogy egy bizonyos korban az ember még nagyon meg akarja mutatni. Ezen önnek mint tanárnak dolgoznia kell, vagy tanácsot adni a tanítványainak?

Itt elsősorban nem is a korra, sokkal inkább a tapasztalatra kell gondolni. Aki hosszú ideje ennek a fajta zenének a frontvonalában koncertezik, az nagyon sok tapasztalatot összegyűjt.

Én az egóról azt gondolom, hogy az egy fontos dolog akkor, amikor valakinek mondanivalója van. Akár látványosan, akár csak érzékeltethetően.

Az nem feltétlenül jó, ha valaki bizonyos dolgokat csak egyszerűen interpretál. A jazz egy olyanfajta közösségi zenélés, amit a leginkább egy társas beszélgetéshez tudnék hasonlítani. Adott pillanatban kell tudni hátralépni, és hagyni a másikat megszólalni.

Ha egyszerre beszél mindenki, akkor azt nem lehet érteni. De erre nincs recept. Én tanítom is ezt. Nem szabad csak a saját hangszerre figyelni, az egészet kell hallani, és azon belül elhelyezni a sajátot.

Olykor viszont előre kell lépni, néha hátra, és hagyni a társakat játszani.

Rengeteg világsztárral koncertezett az elmúlt évtizedekben. Ki tudna ragadni egyet, akivel nagyon egy hullámhosszon voltak?

Igen, van ilyen, noha minden világsztár egészen különleges és egyedi. De,

ha egy embert kell mondani, akkor Tommy Campbellt emelném ki. Ő egy amerikai, kosaras méretű, két méter magas világhírű dobos, tele derűvel és pozitív hozzáállással. Ha egy dobos ilyen, az egy jazz-zenekart olyan módon „lök" előre, hogy az fantasztikus.

Teljesen integrálódott a zenekarunkba. Életre szóló élmény volt, nemcsak zenei téren, hanem abból a szempontból is, hogyan lehet gátlástalanul jelezni bizonyos érzelmeket, amelyek aztán doppingolnak mindenkit.

Azt gondoltam, IlaiyaRaaja nevét mondja majd, akivel sokszor játszott együtt, és akivel Indiában egy olyan koncertet adott, amelyen 12 000 ember volt.

Ha van lehetőség még egy nevet mondani, az mindenképpen az övé. Egy teljesen különleges, meseszerű alkalom volt az, ahogy meghívott, és ami történt zeneileg az alatt a három év alatt. Hallotta valamikor 2000 táján a zenémet, és ennek kapcsán meghívott Indiába felvételekre. Elképesztően nagyra tartják őt abban a hatalmas országban. Ő egy nyitott ember, akit a jazz nyelvezete is érdekel, és megkért, hogy tanítsam.

Abszurd volt, hogy engem innen Budapestről hívnak, hogy az egyik legnagyobb indiai zeneszerzőt tanítsam jazzharmonizációra, hangszerelési technikákra. De ez a szép az egészben. Amit tőlem tanult, be is építette akkortájt a zenéjébe, és az a dél-indai zene, amit játszik, rokon is kicsit ezzel, hiszen rendkívül ritmikus.

Nagyon érdekes fúzió volt, amit ott felvettünk. Az első filmzenéje, amiben közreműködtünk, nagy-nagy siker volt India-szerte, később volt olyan lemezfelvételünk is, amit 1 millió példányba, adott ki az ottani Sony.

Hol láthatjuk a közeljövőben?

Két koncertem is lesz. Az egyik a Magyar Jazz Napján, ahol az új big band lemezemnek a bemutatója lesz a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével. Oláh Kálmán és Szőke Nikoletta lesz még a zenekar mellett a szólista, aztán pedig az Érdi Jazz Fesztiválon a László Attila - Oláh Kálmán kvartettel játszunk majd, amelyben Lattmann Béla, Balázs Elemér és Lakatos Soso Sándor is szerepel. Charlie-val pedig most éppen a nyári koncertkörút zajlik.