Ott volt a saját temetésén

Bawie egyik utolsó klipjében, szemei letakarva

Vannak olyan művészek, akik műalkotássá formálták az életüket. És vannak olyanok, akik a halállal próbálták meg ugyanezt. Ez utóbbi persze lehetetlen: valakinek a halála soha sem lehet műalkotás. Ami viszont lehetséges: félelem nélkül, nevetve a szeme közé nézni. Beemelni a halált az élő, organikus, folyton alakuló és értelmezésre késztető művészetbe. Kiterjeszteni a halálra az élet köreit: nem titkolni, nem tabusítani, hanem megosztani ezt a tapasztalatot, univerzális nyelven. 

Mindegy, milyen művészeti ágról van szó, a halál mindig központi témája volt a művészetnek. Olyan mindenkit érintő téma ez, mint mondjuk a szerelem, ma mégis egy csomó társadalmi tabu nehezíti, hogy beszéljünk róla. Vannak azonban művészek, akik ezzel nem törődve még akkor is nyelvet öltenek a halálra, amikor az már éppen magához öleli őket: ilyen eseteket gyűjtöttünk össze David Bowie-tól Halász Péteren át Andy Kaufmanig.

Bowie egyik utolsó klipjében, szemei letakarva Forrás: Origo / YouTube

A csillag végleg kihuny

David Bowie tizennyolc hónapig harcolt a májrákkal, hogy aztán utolsó, Blackstar című lemezét pont a születésnapján jelentesse meg. Két nappal későbbi halála sokkolta a világot. Azért is, mert utólag mindenki úgy érezte, Bowie szürreális, titokzatos klipjei, az egész album

valójában már a búcsúzás része volt, csak senki nem vette észre.

És akkor hirtelen összeállt a kép: az enigmatikus dalszövegek, a két rejtvényszerű videoklip egyik másodpercről a másikra átértelmeződtek, az egymásba fonódó motívumok értelmet nyertek: a gyémánttal díszített halálfej, a látását elveszített művész, a kórházi ágyban haldokló (vagy feltámadó?) Lázár.

Bowie halálos betegsége és végül halála ezzel olyan körülménnyé vált, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni a lemez értelmezéséhez. Hiszen az egész lemez a halálról, a búcsúzásról, a visszatekintésről és számadásról szól, minden az elmúlásra utal. Ahhoz hogy ez működjön, Bowie-nak titokban kellett tartania a betegségét másfél éven át – hagyta, hogy a művészete beszéljen helyette.

David Bowie (@davidbowie) által közzétett fénykép, 2016. Jan 7., 22:20 PST

Így lett a Blackstar és Bowie halála együtt egy nagy művész utolsó gigantikus művészeti projektje. Nem abban az értelemben, hogy ez leértékelné vagy kiárusítaná David Bowie mint hús-vér ember halálát. Inkább arról van szó, hogy a lemez befogadója, ha odafigyel, elkerülhetetlenül megtud valamit a halálról – talán a saját haláláról is.

Ott volt a saját temetésén

A lakásszínházával világhírűvé lett avantgárd színházi rendező Bowie-hoz hasonlóan szintén halálos májrákkal küszködött, de Halász Péter enigmák helyett a halál eseményének megmutatására épített. Halász életműve lezárásaként és búcsúzásképpen megrendezte a saját felravatalozását mint előadást a Műcsarnokban 2006-ban.

Halász Péter a ravatalon Forrás: MTI/Beliczay László

Az ötlet elsőre morbidnak tűnhet, de miért ne lehetne a halál, egy ilyen szükségszerűen magánjellegű esemény színházi előadás tárgya, ha azt a halálos beteg úgy szeretné? A performanszon Halász meg is indokolta döntését:

Tizennyolc orvos diagnózisa szerint végzetes a betegségem. Sőt, van egy menetrend is, hogy ez progresszív, és majdnem dátumra pontosan lehet látni a végét.

„Gondoltam, ha már rendelkezem egy ilyen betegséggel, akkor kezdjünk vele valamit. Nem sok ember láthatja a saját temetését. Ez gondolom, izgalmas lehet másoknak is, látom egész sokan összejöttünk” – mondta, majd bemászott a koporsóba, egyes beszámolók szerint pont úgy, mintha egy gumimatracra kapaszkodna fel.

Mi ez, ha nem végső győzelem a halál felett?

Az ember, aki ott volt a saját temetésén Forrás: MTI/Beliczay László

A barátok búcsúzása és halotti beszédei után Halász kiszólt a koporsóból: „a hamvasztás kényelmesebb”. És valóban, a művész egy hónappal később New Yorkban elhunyt, testét szándéka szerint felravatalozás helyett elhamvasztották.

Csak a kék

A filmtörténet egyik legkülönlegesebb filmje egy halálos beteg művész költői szembenézése az elmúlással. A főleg a Caravaggio című életrajzi filmjéről ismert brit Derek Jarman nyolc évig küzdött az AIDS-szel, ami végül annyira legyengítette a szervezetét, hogy

fokozatosan elvesztette a látását, majd belehalt a szövődményekbe.

Jarman kék ingben Forrás: Wikipedia Creative Commons / Gorup de Besamez

Utolsó filmjének címe Kék, és ennek megfelelően a teljes játékidő alatt mozdulatlan kék színt látunk, közben Jarman az élet és halál kérdésein meditál, mesél az életéről. A különleges kísérleti film egy kivételesen érzékeny képzőművész lírai, személyes búcsúja a látástól, a színektől, az élettől, a barátaitól, a művészettől, vagyis ettől a világtól.

Jarman látóteréből akkoriban már egyre nagyobb foltokat követelt magának a kékes derengés, így a film olyan hatást kelt, mintha a nézőt bezárták volna valakinek az elméjébe: egy, a halál közelségében élő művész elméjébe.

A film plakátja. Ez a szín látható a teljes játékidő alatt Forrás: Origo

Jarman az élet végső kérdéseihez jut el meditációi során: mit látunk vakon? Mit tudunk az öntudat kihunyása után?

Több-e az ember, mint az érzékeinek összessége?

Válaszok nincsenek, főleg nem megnyugtatóak. Habár Jarman tökéletes, földön túli nyugodtsággal vonja le a következtetéseket a film végén: „A nevünket elfelejtik idővel. A munkánkra senki sem emlékszik majd. Az életünk úgy múlik el, mint egy felhő nyomai.”

A művész a film bemutatása után négy hónappal halt meg.

Túl a klinikai halálon

Nádas Péter 2001-ben megjelent Saját halál című könyvében egészen máshogy közelít a halálhoz. Míg a vizuális művész Jarman a látás elvesztésével érzékelteti a halál fojtogató közelségét, Nádas prózája kérlelhetetlen precizitással, szenvtelen távolságtartással ír le egy konkrét eseményt, saját 1993-ban történt szívinfarktusát és klinikai halálát.

Nádas tárgyilagosan, már-már ridegen, érzelmek nélkül írja le a halálközeli élményt, de ugyanezen a

kíméletlen nyelven ad számot valamiféle spirituális vagy transzcendens tapasztalatról is.

Nádas Péter Gombosszegen 2009-ben Forrás: MTI/Kollányi Péter

„A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. És a nőknek valószínűleg a szülés. Bátrabb nők elmondják, hogy szülés közben összecsúszik öröm és fájdalom, amitől kozmikusan nagy erotikus kaland lesz belőle.

Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba” – áll a könyvben.

Visszajön a halálból, és elvisz sütizni

Az egyik legérdekesebb eset Andy Kaufman amerikai komikusé: neki a tényleges halála vált egy furcsa színjátékká, legalábbis sokak szemében. Kaufman – akinek életét az Ember a Holdon című Milos Forman-film dolgozta fel – csak első blikkre volt egyszerű komikus: indokoltabb olyan performanszművésznek tekinteni, aki a műsoraiban és a műsorokon kívül, az életben is különböző szerepeket, karaktereket játszott el.

Kaufman folyton megvezette a közönséget, majd egy ponton felfedte az átverést. Ő maga sem komikusnak tekintette magát, inkább az volt a célja, hogy a közönsége annyira ne vegye komolyan, amit lát, és ne vegye komolyan saját magát sem. Folyton felülírta a közönség elvárását – amikor vicceket vártak tőle, akkor felolvasott A nagy Gatsby-ből –, és minden tettével azt sugallta, hogy a világ csak egy illúzió. Egyébként napi három órát jógázott, és sokat meditált.

Kaufman gyakorlatilag soha nem mondott igazat, vagy ha igen, azt már senki nem hitte el neki.

De pont ez volt a célja.

Úgyhogy, amikor egy ritka tüdőbetegséggel diagnosztizálták a nyolcvanas évek közepén, legközelebbi barátai is azt hitték, hogy színjátékról van szó. Ez azért sem meglepő, mert több forrás szerint Kaufman tényleg tervezgette, hogy eljátssza a saját halálát.

Aztán amikor tényleg meghalt, azonnal elkezdett terjedni a legenda, hogy Kaufman megrendezte a halálát, azóta Új-Mexikóban él, és vár a tökéletes pillanatra, hogy felfedje magát. Ilyesmit többször állított egyik közeli barátja és munkatársa is, Bob Zmuda, például az Andy Kaufman: Az igazság, végre című könyvében.

Kaufman életét az Ember a Holdon című film dolgozta fel Forrás: AFP/Ho

Azért is volt ez hihető, mert Kaufman performanszainak gyakran része volt a halál, gyakran rájátszott a közönség félelmeire és frusztrációira, csak éppen az est, vagy a hét, vagy az év végén mindig jött egy olyan feloldozás, ami mindenkit boldogsággal töltött el: például Kaufman egy show-ja után

a teljes közönségét buszokra rakta, és elvitte süteményezni.

Ebben a feloldásban reménykednek sokan még most is, a művész halála után több mint harminc évvel. Hogy egyszer csak feltűnik, és mindenkit elvisz süteményezni. Ezzel az összeesküvés-elmélettel tulajdonképpen életben is tartják Kaufmant – mármint Kaufmant, a legendát.