A Limp Bizkit tönkretette a nyaramat

Az idei Szigetnek vége, a Nagyszínpad utolsó, minimálisan értékelhető produkciójának a Limp Bizkit fellépése számított, az End Showként bereklámozott, tizenkilenc éves, egyslágeres hülyegyerek djzéséről inkább nem veszünk tudomást.

Hát ez aztán Fotó: Kozma Zsuzsi

Fred Durst, a Limp Bizkit frontembere mindenféle formaság nélkül sétált fel a színpadra úgy tíz perc késéssel, hogy egy rövid tengés-lengés után végre belekezdjenek a koncertbe. Az rögtön feltűnő volt, hogy milyen szépen kicsípte magát a szigetes koncertjükre. Fehér bézból sapkában, fehér ingben és könnyű jóganadrágban jelent meg. Abszolút megértjük persze, mivel már napok óta Magyarországon voltak, nyilván tisztában lehetett vele, hogy milyen őrjítő kánikula tombol, a pimpmetálos heréknek pedig kell a szabadság ilyenkor.

Egy-két szám mehetett csak le, amikor kezdett valami szörnyen gyanússá válni a koncerttel kapcsolatban. Nem állítanánk egyértelműen, hogy minden playback volt a fellépésben, de a végéig sem múlt az érzés, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

Mint amikor az ember akció előtt álló ellenőrök két-három fős csoportját pillanatja meg a buszon. Ott állnak és valószerűtlen az, hogy ők beszélgetnek egymással, valószerűtlen magabiztossággal állnak ott, még valahogy a ruhájuk sem stimmel, aztán tessék.

Ökölcsapás a levegőnek Fotó: Kozma Zsuzsi

Hát így voltunk mi is például Fred Durst éneklésével. Az még elfogadható indok lenne, hogy csúszott az ének a kivetítő képéhez képest, de azt nehezebben értettük, hogy miért tartja el magától a mikrofont, amikor a legnagyobbat kéne ordítania, miért fordulathat elő az, hogy nincs egyetlen lélegzetvételnyi egyenetlenség, szabálytanság sem az énekes részekben. Az általunk sokat emlegetett Florence Welsh is tökéletesen énekelt pedig fel-alá rohangált, pörgött a színpadon, mégis több élet volt benne, mint a teljes Limp Bizkit koncertben.

Az együttesről egyébként is üvöltött, hogy a megúszásra játszik.

Ha az lett volna az egyetlen gond, hogy túlzásba viszik az előre felvett alapok nyomatását, lehet, hogy észre se vettük volna, viszont ezen a koncerten akadt idő bőven, hogy az ember kedvére bámészkodhasson. Majdnem minden szám hangszeres átvezetőrészét hosszú percekre sikerült ugyanis elnyújtaniuk. Csak a három perces Nookie-ból csináltak egy kétszer olyan hosszú dalt úgy, hogy igazából semmi nem történt. Durst időnként úgy is mutatta be Borlandot, mintha legalább a híres lassúkezű állna mellette.

Wes Borland, mi lett veled Fotó: Kozma Zsuzsi

Ha ezen túl is lendültünk volna, még mindig ott volt, hogy valamiért úgy érezték, hogy három számonként be kell tenniük valami feldolgozást: megszólalt itt egy Metallica-téma, behúzták egy remix erejéig a Faith No More-t is, DMX Party Upját pedig elejétől a végéig lenyomták, amíg Durst visszasétált a közönségpacsizásból a színpadra. A koncert egyik utolsó számaként eljátszották a Killing in the Name-t a Rage Against the Machine-tól, ami limp bizkitesen lelassítva ritka vontatottá vált. A végére pedig megint betették a Stayin' Alive-ot.

De oké, hülye az, aki valamilyen zenei élményt vár egy Limp Bizkit-koncerttől, hiszen nyilván a show, meg a düh, meg az áradó gyűlölet az, amit elviszi a hátán az egészet és felpörgeti az embereket. A Limp Bizkitnek úgy sikerült megoldania ezt az öregedő keményarcok játszanak keménynek szánt zenét dolgot, hogy nem csináltak inkább semmit.

Fred Durst ugyan néha merészen megöklözte a levegőt, de elmaradt a kacsatánca, az őrülten kemény részeket sem összekuporodva ordította, az idő nagy részében csak állt, és a horizontot fürkészte.

Most már tudjátok Fotó: Kozma Zsuzsi

Az még hagyján volt, hogy Fred Durst lecserélte a háromnegyedes farmernadrágját, és úgy nézett ki, mintha Dopemnant keverték volna össze az elvonóról éppen kilépő George Michaellel, az idő nála is keményebben bánt Wes Borlanddal. Szegény Borland kihízta az extrém szerkóit, ezért kénytelen volt köntösbe bújni, és egy bohóc arcfestését választani, ami még így sem takarta azt a termetes tokát, amit egy-két év alatt összezabált.

Ha a hallottaktól még nem is ugrott össze valakinek a gyomra, a színpadképtől tuti összefacsarodott a szíve.

Ezek után persze nem is csoda, hogy egyetlen emlék sem ugrott be a kilencvenes évek végéről, a kétezres évek elejéről. Pedig ha valami értelme még lett volna ennek a koncertnek, valami, ami egy kicsit menthette volna, hogy az ember őket hallva-látva legalább egy kicsit visszagondoljon, hogy ő maga milyen idiótán festett a lógó farmerekbe - már ha hordott persze ilyet.

Erős a késztetés, hogy a fesztivál legszarabb koncertjének nevezzem, de akkor már tényleg nem tudom, hogy a Kings of Leonra később hogyan hivatkozzam.