Szerelmi örvény

Szerelmei Botond pszichológus feljegyzéseiből:           

Ottrubay Bélát, az Angliába készülő szerelmest, az önmagának is füllentő arisztokratát jó hónapja nem láttam, amikor időpontot kért Kelemen Margit hajadon s arra hivatkozott, hogy ő az otthagyott menyasszony. Béla kirepült Angliába, mondta a telefonba, jól megy a sora. Jól, gondoltam magamban, de erre ne vegyünk mérget. Margitkának persze egyetlen szót sem a Bélájáról, hiszen én sem tudok róla valójában semmit.

Az emberek többsége, legalábbis akikkel én foglalkozom, mitomán. Ez csupán annyit jelent, hogy álmaikat gyakran tévesztik össze a valósággal, mítoszt kerekítenek a saját élettörténetükből, s azt addig sulykolják mániákusan, ameddig elhiszik.

A diagnózis nem olyan egyszerű, ahogyan első hallásra véljük. A valóságtól, a realitástól, a kudarcoktól félünk, szorongunk. Mindennek elűzésére kitaláljuk önmagunkat. Aki már támasztott kocsmapultot, tudja, hogy az első fröccs után mindenki nagyot nő, a második után a legjobb, aki lehet, a harmadik után rettenhetetlen hős.

Én megértem Bélát. Még jobban megértettem, amikor Margitka belépett. Ez a lány, ha fenyegetőzött is, nem lesz öngyilkos soha. Sudár termet, csillogóan fényes haj, a gravitációt legyőző, hegyesen emelkedő keblek, szépen formázott derék, izmos láb.

Megértem Bélát: ezért a lányért hazudni érdemes. Gyere haza Angliából, Béla! Anglia demokratikus osztálytársadalom. Ott te, Béla, klasszis nőnek a közelébe se kerülsz. A fejlett demokráciák egész történelmében még nem dugtak ingyen: ott csak akkor köszönnek vissza, ha már doktor címet viselsz, vagy a bankszámlád látszik az órád márkáján, vagy lovaglás közben ismerkedsz meg a birtokodon, vagy Aston-Martinnal furikázol. Béla! Hív a haza! A minőség!

A hangja is kellemes. Hol bujkált eddig? Miért nem ismerem én? Nem kellene most letépnem a ruháját, kiemelni kebleit a takarásból, s aztán tovább, az aranyló bőrén lejjebb és lejjebb.

A kamarából persze kizárnak, a praxisomat elvesztem, a gúnykacajok céltáblája leszek: Szerelmei Botond szerelmei. Ha-ha-ha.

„Miben segíthetek Margitka?” – kérdeztem szemlesütve, nehogy Margitka fénye megvakítson.

„Szeretem Bélát!” – sóhajtotta Margitka.

Ez a legjobb hír ma, gondoltam magamban. Lehet, hogy máris várandós, akár a Bélától, akár mástól, s a végén még az én nyakamba varrja a gyereket.

„A kapcsolatunkat én rontottam el.”

„Ne már, Margitka.”

Bennem már az ördög dolgozott.

„Nem volt elég jó vele az ágyban?”

Ezért utálják a pszichológusokat. Mert mindig a szexre lukadnak ki. És én, vagy: még én megerősítettem ezt az előítéletet.

„Doktor úr kérem, éppen erről van szó. Én nem tudom, hogy milyen vagyok az ágyban.”

Botond!- szólítottam meg a legbensőmet. Nehogy! Soha! Ne mutasd meg Margitkának, hogy a teste hangszer, amelyen ha mester játszik, égi fuvolaszó hangzik fel. Ha egy lépéssel tovább megyünk, zenekari szimfónia, kivált, ha a karmester én vagyok.

„Bélának hazudtam. Egy teljes élettörténetet. Azt, hogy egyetemre jártam – nem igaz. Azt, hogy megerőszakoltak – nem igaz. Nekem Béla volt az első. Nagyon igyekeztem bebizonyítani, hogy tapasztalt nő vagyok. Így estem be a hazugság vermébe.”

Szép. Béla hazugsága öntudatlan a tükrére lelt. Mega-füllentők, ha találkoznak. Most pedig, orvosi eskümhöz híven eldönthetem, mit sugalljak, tanácsoljak ennek az emberpárnak. Egymásnak teremtette őket a sors? Van, vagy lesz-e bennük annyi erő, hogy bevallják egyszer, őszintén a tévedéseiket? Vagy van-e a képzelt személyiségük mögött valami igazi, amiért élni, vagy egymásért meghalni érdemes?

A folytatásra itt szavazhat.