Gyerekkatonák hozzák a világvégét: The Haxan Cloak és BNNT

Kongói gyerekketonák zúznak fekete csuklyában, majd szépen építkezve, csodás monokróm eksztázisban ér véget világ. The Haxan Cloak és a BNNT az Unsoundon.  

A kongói felkelők vezére, Thomas Lubanga gyerekeket toboroz. Ez a varsói BNNT noiserock duó számának a címe, itt meghallgatható, van neki egy olyan is, hogy "Robbantás a grozniji futballstadionban" meg még egyebek (érdemes összevetni Vatican Shadow szerzeményeinek a címével). A BNNT szerda este az Unsound központi helyszínén, a Visztula-parti Manggha felső részén lépett fel, ahol a cserepes növényeket lécekből tákolt sátorváz védte, feltehetőleg azért, hogy a fekete csuklyában tomboló félmeztelen két tag kárt ne tegyen szegényekben.

A BNNT dobbal és egy házilag összerakott rakétagitárral lépett fel (plusz csörgők és pedálok), félórát játszott: tektonikus, rituális tempóban, szanaszét torzított riffekkel és drone-okkal. A dobos szétverte a saját szerkóját, vagy ha nem, akkor az egyik kezével direkt rásegített, hogy dülöngéljen egy kicsivel jobban; a gitáros körbe-körbe rohangált, térdelt, elesett, csörgőzött, földhöz vágta a hangszert, körbetáncolta, hasonlók. A közönség türelmesen nézte őket, ülő helyzetben. Jó koncert volt egyébként, épp annyira hosszú, hogy kompakt műsor legyen, a zene hipnotikus, agresszív és repetitív.

A showlemek azért jóval túl lettek pörgetve a kelleténél, ami azért szúrt szemet, mert a zene korántsem volt olyan hangos és lehengerlő, hogy elvigye önmagában az egészet. A fiúk lányismerőse a fellépés után szép, limitált könyvecskét árult, benne kongói gyerekkatonákkal, fekete csuklyás géppisztolyos figurákkal, egy hétinches lemezzel és az egész nagylemezt tartalmazó letöltőkóddal. Elég drága volt, de jó sokan vettek belőle - kiváncsi vagyok, hány százalékuk csalódik majd otthon, amikor meghallgatja. B

Az estét a lenti részben Bobby Krlic, azaz The Haxan Cloak koncertje folytatta, az ő zenéje is erősen épít a vizuális asszociációkra, ám nála a két sík egymást hatványozza, és tulajdonképpen az ő zenéje enélkül is lehengerlő tud lenni - azért persze nem árt, ha vetítenek mögé fekete-fehér ezoterikus képeket, zuhogó havat, lángoló kutat, jeleneteket a Sztalkerból.

Haxan Cloak a korábbi (egy-két éves) drone/noise cuccaihoz képest egyre több és letisztultabb elektronikát használ, élőben egy samplerrel és egy mixerrel játszik, egy kis asztalka előtt áll, alig mozog vagy néz fel, fokozatosan építkezik. Szintén tektonikus, ám néha tűréshatárig lassított ütemekkel, atmoszférákkal, lassan kibontakozó és erősödő zajokkal, dallamtöredékekkel, beloopolt elektroakusztikus hangszerekkel. Az ő rituáléja nem cirkusz, hanem behúzza és hipnotizálja a hallgatót, ráadásul nagyon plasztikusan szól az egész. A képek erre csak rásegítenek: a témák ott is lassan változnak, de inkább a végtelenbe ismétlődnek. A Sztalker homokdűnéi még elcsépeltnek is hathatnának, ha nem lenne ténylegesen hátborzongató a bögrét gondolattal mozgató kisfiú replikázott, rekonstruált és újragondolt csúcspontja a Haxan Cloak-féle világvégének. Épp azon a ponton a leghangosabb a zene is. A