Pereljük egymást, gyerekek!

Szép dolog az is, mikor egyik zenekar a másikat perli amiatt, mert úgy vélik, hogy lenyúlták az egyik dalukat. A legszebb mégis az, mikor egy zenekaron belül megy a huzavona, hogy az adott szerzemény melyik tagnak a tollából származik. A napokban zárult le a Procol Harum tagjai közötti per, s a megszületett döntés akár precedens értékű is lehet. Az alábbi írásban összegyűjtöttünk néhány esetet, amikor a tagok egymás ellen fordultak a szerzői jogok miatt.

A Procol Harum esete természetesen nem példa nélküli a poptörténelemben. Azoknál a zenekaroknál lehet elsősorban a jogdíjvita probléma, ahol nem az egész zenekar van feltüntetve egy-egy szám szerzőjeként. Ez elvileg nem fordulhat elő többek között az R.E.M.-nél, a Coldplaynél, a Pulpnál és a Placebónál, hiszen ezeknél a zenekaroknál minden egyes dalban minden egyes tagot feltüntetik szerzőként. Ami persze nem jelenti azt, hogy jó 30 év múlva nem állhat elő majd az egyik vagy másik tag, hogy valójában nem is az egész zenekar, hanem az ő szerzeményük.

Ha ezeket a szabályokat nem fektették le előre egy-egy együttesben, akkor előfordulhat, hogy az egykori legjobb barátok ádáz ellenségekké válnak bizonyos dalok szerzői jogainak megállapítása miatt. Az egyik legismertebb jogi csatározás a Beach Boys zenekar tagjait érintette. Pontosabban Mike Love perelte be unokatestvérét, Brian Wilsont, azzal az indokkal, hogy társszerzői címet követeljen magának jó néhány Beach Boys-dalban. Állítása szerint többek között a California Girls-ben, vagy az I Know There's an Answer-ben (és a zenekar sok más híres számában) működött közre társszerzőként. Love-nak végül 13 millió dollár kártérítést ítélt a bíróság. Későbbi interjúiban hangoztatta, hogy a dalok szövegeinek nagy részét ő írta, noha a valószínűbb az, hogy csak egy-két sorral járult hozzá a dalokhoz.

Az már csak a hab volt a tortán, hogy 2005 novemberében Love újfent beperelte Wilsont, mert az egyik brit újsághoz ingyenes CD-melléklet jelent meg hárommillió példányban. Az ingyenes korong Wilson szólólemezének, a SMiLE-nak a reklámozását szolgálta, ám szerepelt rajta öt közös szerzeményük is. Love állítása szerint a Good Vibrations és a SMiLE a Beach Boys nevének engedély nélküli felhasználásával jelent meg, és ezért neki újfent több millió dollárnyi kártérítés jár.

Egy évvel később aztán, a Pet Sounds album negyvenéves jubileumán Wilson és Love a fotósok előtt barátságosan hátba veregették egymást, és megerősítették, hogy elásták a csatabárdot. Sőt, Love nyilvánosan méltatta Wilsont "hihetetlen képességeiért, aminek köszönhetően ilyen csodálatos életünk lehetetett".

A nyolcvanas évek legendás angol együttesének, a Smithsnek a tagjai is összerúgták a port több évvel a feloszlásuk után. Pontosabban a dobos, Mike Joyce perelte be a szerzőpárost, Morrissey-t és Johnny Marrt 1996-ban, az okok pedig hasonlóak voltak, mint a korábban tárgyalt esetekben. A dobos egyszerűen kevesellte, hogy a szerzői jogokból mindössze 10 százalék illeti őt, s ő úgy vélte, mivel a zenekar négytagú volt, így az összes bevétel 25 százaléka jár neki, hiszen ugyanúgy részt vett a dalok írásában, mint Morrissey.

A döntés végül őt igazolta: Joyce megnyerte a pert, mellyel súlyos milliókat szakított ki Moz és Marr zsebéből, s gyakorlatilag ezzel azt is elérte, hogy még a reménye se maradjon meg annak, hogy valaha összeálljon a Smiths. A zenekar egykori énekese - aki azóta szólóban is sikeressé vált - kijelentette, hogy soha többé nem fog egy színpadra állni Joyce-szal.

A nyolcvanas évek egyik angol divatzenekarának, a Spandau Balletnek a zenészei is összerúgták a port akkor, amikor már az együttes szekere végképp elakadt. Az öttagú együttes három tagja összefogott a zenekarvezető, Gary Kemp ellen. Az okok hasonlóak voltak, mint a Smiths esetében: az egykori zenekartagok több jogdíjat követeltek, mondván ők is ugyanolyan mértékben részt vettek a dalszerzésben.

A pert végül elbukták, ám valószínűleg komoly anyagi gondjaik lehettek, mert azt találták ki a kilencvenes évek közepén, hogy megpróbálnak még egy bőrt lehúzni a Spandau Balletről - a frontember, Gary Kemp nélkül. Mivel egy újabb bírósági döntés értelmében nem vehették fel a zenekaruk eredeti nevét sem, így kénytelenek voltak "Hadley, Norman and Keeble, ex-Spandau Ballet" néven turnézni. El lehet képzelni, micsoda pénzeket zsebeltek be a turné alkalmával.

Végül említsük meg még a Wailers basszusgitárosának, Aston Barrettnek az ügyét. A zenész arra az 1974-es szerződésre hivatkozva nyújtotta be igényét 60 millió dollárra, melyet az Island Records kiadóval kötött a Wailers. Állítása szerint néhány számot akkoriban együtt írt Bob Marley-val. A zenész 1969-től játszott az együttesben egészen 1981-ig, amikor Bob Marley 36 éves korában meghalt.

Barrett keresetében arra hivatkozott, hogy Bob Marley annak idején egyenlő részesedést ígért a zenekar összes tagjának a sikeres eladásokat produkáló nagylemezekből befolyó jogdíjakból. Marley özvegye, Rita azonban azt mondta a bíróságon, hogy Aston Barrett és dobos testvére, az 1986-ban meggyilkolt Carly csak amolyan "háttérzenésznek" számítottak annak ellenére, hogy valóban szerepük volt a Wailers egyedi hangzásának kialakításában. A bíróság végül elutasította a keresetet.