Kylie nem néz vissza

Kylie Minogue négyéves (nagyrészt kényszerből fakadó) szünet után tér vissza új nagylemezzel, melyből azonban egyáltalán nem hallatszik ki az átélt nehéz időszak, hanem beáll az év bulizós elektropop-lemezei közé. Ezenkívül az ünnepek közeledtével már ritkuló kínálat lehetővé teszi, hogy szót ejtsünk olyan albumokról is, melyeket a megjelenésük idején nem állt módunkban ajánlani: Robert Plant és Alison Krauss duettalbuma "a szép és a szörnyeteg" receptre épül, a Raveonettes mélyebbre ássa magát a cipőbámulós zenekarok hagyatékába, a Black Lips pedig az év egyik legszórakoztatóbb rocklemezét tette le az asztalra.

Raveonettes: Lust, Lust, Lust

Várakozások: A 2001-ben alakult duó anno még az új-(garázs)rock forradalom dániai oldalhajtásaként bukkant fel, és egy évvel később, az első EP, a ragyogó Whip It On, illetve a "The ....s" keretbe foglalható zenekarok tetőzésének idején a Raveonettes már többé-kevésbé jól csengő underground névnek számított Európában és tengerentúlon egyaránt. Az ötvenes-hatvanas évek amerikai popkultúrájának esztétikájába, illetve a Jesus and Mary Chain láncfűrész-szerű gitárhangzásába alaposan belecsavarodott Sun Rose Wagner gitáros és a csinos, szőke Sharin Foo basszusgitáros kettőse a figyelemreméltó bemutatkozás után sem okozott csalódást, az első anyag koncepciózus, egynemű komorsága után a Raveonettes zajos popvíziója mind jobban kikristályosodott. A sistergő gitárokra és a nyersen kopogó dobgépekre komponált, a könnyűzene "hőskorát" (az Everly Brothers-féle countrys rockandroll-tól Phil Spectorig) idéző melódiáiknak és emlékezetes slágereiknek köszönhetően pedig az új-rockforradalom kimúlása után sem tűntek el a süllyesztőben.

Eredmény: A Lust, Lust, Lust már a Raveonettes harmadik nagylemeze; az áttörést meghozó, 2003-as Chain Gang of Love, és a kevésbé invenciózus, de a szintet hiba nélkül teljesítő, két évvel későbbi Pretty In Black után a zenekar nem sokat változtat a bevált formulán. Néhol szikár, máskor pedig szanaszét torzított, hipnotikus gitárok nagyjából a JAMC által kijelölt ösvényen, negyven-ötven évvel ezelőttről csent, ismerősnek tűnő, időtlen és ragadós dallamok a country, a rockabilly és a surf vonzáskörzetéből és két, távolságtartóan hűvös és elegáns énekhang, amelyek még mindig együtt szólnak a legjobban. Ami újdonság lehet az az, hogy a Raveonettes eddig talán még sohasem volt ennyire tömören shoegaze; a tempó ráérős, a megszólalás tömör és elsőre átláthatatlan, az erősítők minden eddiginél jobban zúgnak, a hangzásvilág pedig gyakorta azt rövid időszakot idézi, amikor még a My Bloody Valentine számított a brit rockzene legnagyobb reménységének. Minden áthallástól és könnyedén azonosítható előképtől függetlenül Lust, Lust, Lust kimondottan jól sikerült lemez, több remek dallal. A kriptaszagú nyitószám, a hiphopos alapú Aly Walk With Me mellett bámulhatjuk a cipőnket a Velvet Underground hagyatékkal szimpatikusan sáfárkodó Hallucinations-re vagy a végtelenül minimalista Expelled Fom Love-ra, aki pedig esetleg lendületesebb, rockosabb menetekre vágyik, annak ott a Ramones dalnak is beillő, bugyborékoló szörfgitárral megbolondított You Want The Candy vagy a rockabillys Blitzed, tehát szerencsére van miből válogatni.

Kiknek ajánlható: Akik a Raveonettest eddig a Love in a Trashcan vagy a Great Love Sound jellegű dalokkal kedvelték meg, első körben talán szúrósnak fogják érezni a lemezt, két hallgatás után azonban már garantáltan megszeretik.

Olyan, mint: Mikor két dán egy skót zenekar útmutatásai alapján tanulja meg, hogyan is kell amerikai popzenét játszani.

(SZSZCS)