Aki kegyetlenül kikaparja a gyerekek szemét, ha nem alszanak

„Oly szövetből vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve." Shakespeare szavai ezek az álomról A viharból, és szinte hallom a felhorkanásokat, mert mégis, hogy jön egy zseni remekműve az egyébként visszataszító Netflix egyik sorozatához, még ha a főszereplője maga a Homokember, az álmok fejedelme. Most az egyszer talán jogosan, és nemcsak azért, mert az ötödik epizódban felbukkan a nagy brit drámaíró, hanem mert az alapjául szolgáló képregénysorozatnak két része is Shakespeare-feldolgozás: az egyik éppen A vihar. A másik pedig, mi más is lehetne, a Szentivánéji álom.

Freud ennek az átváltozásnak a hatását vizsgálja a Homokemberben, és megjegyzi, hogy a fantáziavilág felerősödő jelenléte a társadalom és az egyén esetében is egy korai, infantilis stádium, vagy az oda való visszatérés – regresszió – jellemzője. Egy gyerektől például természetes, hogy a képzelete által teremtett lényeket és történéseket éppen olyan létezőnek tekinti, mint a testvéreit, vagy mondjuk egy látogatást a nagyszüleinél. Az egyedfejlődés stádiumaival párhuzamosan megkülönböztetik a közösségek korszakait is, amikor az ős-, illetve ókori társadalmak felelnek meg a gyerekkornak. Ez így összefoglalva nyilván leegyszerűsítés, és szó nincs értékítéletről, a romantika korának művészei és tudósai már Freud és Jung előtt előtt rehabilitálták az ősi, mitikus gondolkodást (és a művészetet is) mint a tudás egy másik formáját. Az azonban mégiscsak tény, hogy a mai társadalom tagjai, akik számára a Netflix vagy az HBO a sorozatait készíti, nem hisznek tömegesen az unikornisok vagy szellemek létezésében, vagy abban, hogy bizonyos szavak egymás utáni kántálásával vihart lehet támasztani, sőt megidézni a pokol valamelyik démonát. Hát illetve...

Meglehet, nem hiszi és nem gondolja komolyan, de ha végignézzük éppen ezeknek a szolgáltatóknak a kínálatát, az eredmény döbbenetes. És most nem arról van szól, hogy egy (egyébként gyerekeknek készült) Harry Potter- vagy Alkonyat-saga sikerének sodrában miért ne készülne számtalan hasonló témájú „utángyártott" könyv és film. Persze, hogy készül, mindenki ki akarja használni az éppen aktuális divathullámot, és ha vámpírok, hát vámpírok. De miért is aratott ilyen őrült sikert a gondolat, hogy élőhalott vérszívók és farkasemberek élnek közöttünk, tehát nem a múltban, vagy egy időn kívüli mesevilágban, hanem a huszonegyedik században? Ahogy Hoffmann-nál egy közönséges házalóból vagy egy gonosz ügyvédből lesz egyik pillanatról a másikra ördögi mesefigura, és egy egyetemi oktatóról derül ki, hogy emberi automatát készített, itt is a leghétköznapibb szituációkban bukkan fel az irracionális. A mai vámpírok nem koporsóban alszanak egy romos várkastély dohos pincéjében, nem égnek porrá a napfényben és nem denevérköpönyeget hordanak, hanem farmert, iskolába vagy dolgozni járnak, okostelefont használnak és tőzsdéznek. Olyanok, mint bárki más, eltekintve attól, hogy halhatatlanok és szinte megsemmisíthetetlenek, nem öregszenek és feltűnően szépek, valamint általában még valami paranormális képességük is van, például gondolatolvasás vagy jövőbe látás. Színtiszta vágyteljesítés az egész, mondhatnánk.

Fotó a Homokember sorozatból Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

Nem is ezzel van a baj, mint ahogy Freud sem azt állította, hogy a mesék kizárólag gyerekszobába való ostobaságok. A lényeg a mennyiség. Bődületesen nagy az új filmek és sorozatok között a mitikus vagy mesebeli lények, vagy mágikus képességekkel rendelkező emberek történeteinek aránya. És korántsem a 12 év alatti korosztálynak készülnek. A vámpíroknak lassan bealkonyul, de a 11 éve futó Trónok harcának éppen most indult el a folytatása, és a cím – Sárkányok háza – még egyértelműbben utal a tartalomra és a teljes elszakadásra a valóságtól.

Ezen kívül, az HBO címeit találomra felsorolva, ott volt/van a Sötétség kora és a Sötétség öröksége, Az úr sötét anyagai, A boszorkányok elveszett könyve, Az időutazó felesége és a The Nevers (misztikus képességű nők a viktoriánus Angliában). A Netflix kínálatában pedig a Homokember mellett többek között a The Witcher, az Alchemy of Souls, az Outlander – az idegen (itt egy nő az időutazó), a Stranger Things (A sötétség öröksége pandantja) elégítik ki a nézők mese iránti vágyát, amely azonban pillanatnyilag kielégíthetetlennek tűnik.

Az okokat nyilván hosszan kellene elemezni, de talán nem tévedés kijelenteni, hogy az irracionális iránti megnövekedett vágy a válság jele. A menekülés a gyerekkorba maga az Aranykor utáni nosztalgia. Meglehet, gyerekként az ember fél a gonosz Homokembertől – de legalább tudja, hogy mitől fél. Valahányszor meginog a fejlődésbe vetett hit (holnap biztosan jobb lesz, mint ma), az embereken úrrá lesz a menekülési vágy. A talajvesztettség érzésénél bármi jobb, és most éppen megint kicsúszik a talaj az ész mindenhatóságában, a fejlődésben (ahogy Kundera hívta a szélsőbaloldali jóságoskodásra: a Nagy Menetelésben), és a saját felsőbbrendűségében csalódó nyugati társadalom tagjai alól.

A bizonytalanságot egyre erősítő tényezők több mint egy évtizede halmozódnak. Ne is menjünk vissza 2008-ig, amikor tömegek veszítették el a tetőt a fejük felől. Hagyjuk egyelőre a migránsválságot vagy a liberális véleményterrort, amelyek a tágabb értelemben vett kultúránkat veszélyeztetik, előbbi hosszú távon biztosan, utóbbi a cancel culture erőszakosságával belülről és most azonnal, „végképp eltörölve" (akár a Nagy Testvér orwelli világában) teszi tönkre nemcsak az évezredes nyugati kulturális örökséget, hanem magát az életmódunkat. A koronavírus pedig tömegek életét elvéve leplezte le, hogy mennyire törékeny a személyes biztonságunk.

Maradjunk most a legfrissebb tapasztalatnál: elhúzódó háború Európában, hidegháború az egész világon és az őrült szankciók miatt a hideg mint egész konkrét fenyegetés: a privát űrutazók, sok G-s meg K-s okoseszközök fejlesztői és használói azon aggódhatnak és aggódnak is, hogy mit csináljanak, ha nem lesz mivel fűteni. 21. századi politikusok azt számolgathatják, hány ember fagy meg várhatóan néhány hónap múlva. Ezekről olvasni a zsebünkből előhúzott telefonon nem kevésbé irracionális, mint rettegni a Homokembertől. Nem szomszédos galaxisokba repülünk éppen, hanem vissza többszáz, vagy akár ezer évet (mert az elmúlt száz év fejlődése inkább a korábbi ezredekével mérhető hatásában), és a központi fan-coil hűtő-fűtő rendszeres penthouse-lakásokban élők hirtelen irigyelni kezdik azokat, akiknél nem virtuális, hanem valódi fatüzelésű kandalló vagy kályha áll a szobában.

A hétköznap valóságába betör a lehetetlen, és hirtelen elvész az otthon(osság érzése). Valószínűleg ez a legrémisztőbb tapasztalat egy ember életében: mintha felébredve azt látná, hogy a rémálma folytatódik. És ha az ébrenlét világa elviselhetetlenné válik, logikus lépés az álmokba menekülni.

Fotó a Homokember sorozatból Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

Amely álmokat azonban a Netflix persze nemcsak szórakoztatásra használja, hanem a kötelező propaganda terjesztésére is. Ha az egyik napról a másikra mindent átíró – és egyes műveket, tényeket és embereket a valóságból kiíró – cancel culture kapcsán Orwellt említettem, most egy másik antiutópia, a Szép új világ juthat az ember eszébe arról, amit csinálnak. Aldous Huxley kaszttársadalmának „rendje" nem(csak) a terroron, hanem egyfajta programozáson nyugszik. A kizárólag mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott, és többségében szándékosan, genetikailag elkorcsosított (anti-Taigetos) emberek agyát álmukban átmossák, így még a legnyomorultabbak is tökéletesen elégedettek a sorsukkal. Nem, nem gondolom komolyan, hogy ez adta a Netflix sorozatíróinak ötletét, hogy ha már amúgy is az álmok világába visszük őket, mossuk is át kissé a nézők agyát. Nem volt rá szükségük, hiszen az „érzékenyítés" – megint egy orwelli módszer, valami végtelenül erőszakosat egy ellenkező értelmű néven nevezni – kötelező. És amilyen mennyiségben itt a kötelező, liberális genderpropagandát erőltetik, az...nem, nem példátlan, inkább már megszokott.

Megint Shakespeare-re utalva: ha ez a sorozat a valóság tükre lenne, akkor ma három párból kettő azonos neműek kapcsolata lenne, és ennek megfelelően az emberek kétharmada homo- vagy biszexuális. Ez nyilvánvalóan még a legliberálisabb amerikai nagyvárosokban sincsen így.

Ráadásul a kevés heteroszexuális kapcsolatról általában már az elején kiderül, hogy működésképtelenek, hazugságokkal vagy terrorral tartják úgy-ahogy életben. A már említett mágus, aki Álmot csapdába ejti, egy erőszakos, gazdag férfi, aki a saját fiát sem szereti, amikor pedig egy fiatal nő, aki nyilván a pénzéért lett a szeretője, teherbe esik tőle, abortuszra akarja kényszeríteni.

Az első évad második felében viszont a bonyodalmakat már egy fiatal lány okozza, bár nem szándékosan. A szülei gyerekkorában elváltak, az öccsét pedig az apa kvázi túszul ejtette, hogy a volt feleségének fájdalmat okozzon. A kisfiú később nevelőszülőkhöz kerül, a férj nemcsak a fiút terrorizálja lelkileg és fizikailag, hanem a saját rettegő feleségét is.

Prostitúció, hazugság, gyűlölet, terror és kínzás: ilyen a Homokember szerint egy kapcsolat férfi és nő között. Az egyetlen ellenpélda egy Lyta nevű szereplő házassága lenne – ő egyébként a nevét a Szentivánéji álom Hyppolitájáról kapta – csakhogy színre lépésekor a férj már halott, ezért kizárólag a nő álmában tudnak együtt élni. Igaz, sikerrel, Lyta álmában teherbe esik, majd gyerekét megszüli a valódi világban. Egyértelmű az üzenet: az ideális heteroszexuális kapcsolat csak álom. Ezek után nem is csodálkozik a néző, hogy Lyta, megszülve kisfiát, legjobb barátnőjével készül felnevelni. (És még örülhetünk, hogy egyáltalán kell férfi a gyereknemzéshez. Julia Ducournau Arany Pálma-nyertes filmjében, a Titánban a főszereplő, aki, bár okkal, de nő létére férfinak hazudja magát, egy autótól esik teherbe.)