Aki kegyetlenül kikaparja a gyerekek szemét, ha nem alszanak

„Oly szövetből vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve." Shakespeare szavai ezek az álomról A viharból, és szinte hallom a felhorkanásokat, mert mégis, hogy jön egy zseni remekműve az egyébként visszataszító Netflix egyik sorozatához, még ha a főszereplője maga a Homokember, az álmok fejedelme. Most az egyszer talán jogosan, és nemcsak azért, mert az ötödik epizódban felbukkan a nagy brit drámaíró, hanem mert az alapjául szolgáló képregénysorozatnak két része is Shakespeare-feldolgozás: az egyik éppen A vihar. A másik pedig, mi más is lehetne, a Szentivánéji álom.

A Homokember megjelenése amúgy egyáltalán nem meglepő, a Marvel univerzuma már tele van nemcsak antik görög, hanem újabban egyiptomi istenekkel is, várható volt, hogy valamelyik gyártónak előbb-utóbb eszébe jut szétnézni az északi – skandináv, germán folklór legendái, vagy azok feldolgozásai között. Nyilván hamar rátaláltak a homokember-képregényekre. Neil Gaimen két másik írásából ugyanis már készült film, az egyik a Csillagpor, egy valóban elbűvölő mese, olyan óriási színészekkel, mint Robert De Niro, Michelle Pfeiffer, Claire Danes vagy Peter O'Toole.

A másik, a Coraline és a titkos ajtó című animációs filmet inspiráló horrormese viszont azért érdekes, mert a főszereplő kislányt ott is egy alternatív éjszakai világ akarja elragadni, ahol minden éppen olyan – csak eleinte kedvesebb és szórakoztatóbb –, mint a valóságban, kivéve, hogy az ott élő Anyának és Apának a szeme helyén egy-egy kabátgomb van. Coraline azáltal válna végleg az ő gyerekükké, ha engedné, hogy neki is gombokat varrjanak a szeme helyére. Ezt az élve csonkítással is felérő morbid ötletet talán éppen a képregény címszereplője ihlette.

Fotó a Homokember sorozatból Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

Merthogy a monda szerint a Homokember a gyerekek szemébe homokot szór, ami átrepíti őket az álomvilágba. Ez már önmagában is elég kellemetlen, amúgy az egész mítosz alapja talán az a praktikus megfigyelés, hogy az álmos embernek szúr a szeme, mintha por került volna bele. Andersen meséjében még egy kedves Álommanó gondoskodik színes képekkel a gyerekek álmáról, és ő jelenik meg Franz Schubert Der Sandmann című dalában is. Belőle lesz aztán a történet leghíresebb feldolgozásában riasztó rémalak. E.T.A. Hoffmann Homokembere a dajka elbeszélése szerint már nem jutalmaz, hanem büntet: ha egy gyerek nem akar aludni, homokot szór az arcába, amitől a szemei kipattannak a helyükről. A véres szemgolyókkal aztán ez a kannibál szörnyeteg a Holdon élő fiókáit eteti. Nem csoda, hogy a főszereplő Nathanael egész életében retteg tőle, az apja halálát okozó gonosz alkimistát a Homokemberrel azonosítja, és arról fantáziál, hogy elveszíti a szemét.

Hoffmann szürreális elemekkel és fordulatokkal teli műveire sokan hajlamosak legyinteni: ezek csak mesék, meglehet, felnőtteknek. De ha figyelmesebben olvassuk, a mesés kellékek mögött mindig egy beteg, meghasonlott lélek döbbenetes pontos és valósághű képét, szinte klinikai esetleírását találjuk. Az ördög bájitala című regény például a skizofrénia akkurátus ábrázolása jóval azelőtt, hogy ezt a fogalmat ismerték volna. Csakhogy egy író, kivált a romantika korában, nem orvosi szakkifejezésekkel, hanem szimbólumokkal fejezi ki magát. Hoffmann esetében az egyik legfontosabb szimbólum a szem, a lélek tükre – ha valakinek élettelen a tekintete, mint a Nathaenelt megbabonázó Olimpiának is, akkor nincs lelke, vagyis nem ember. Olimpia éppenséggel gép, egy másik Hoffmann-szereplőről viszont azért lehet tudni, hogy eladta a lelkét az ördögnek, mert nincs árnyéka.

A novella tehát jóval több, mint mese. Hoffmann amellett, hogy egymásba úsztatja a valódi és a fantáziavilágot, ezért az olvasónak kell eldöntenie, hogy Nathaenel elmebeteg, vagy valóban megtörténnek vele a rémségek, nagyon pontos, rezignált, de szellemes megállapításokat tesz az emberi természetről.

A Netflix modernizált Homokemberében van egy kevés a kedves Álommanóból, és jóval több a horrorfigurából, bár az ijesztő tulajdonságok egy részét Gaimen más szereplőkre ruházta. Megalkotta például a Korintoszi alakját, egy szökött rémálomból lett sorozatgyilkosét, aki kivájja áldozata szemeit, amúgy az ő szemgolyóit apró fogak helyettesítik, ezért állandóan fekete szemüveget visel. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Korintoszi teljes egészében a Homokember teremtménye, vagyis gonoszsága éppúgy az ő része, mint bármi más Álomországban.

Jobb híján fordítom így a sorozatbeli álombirodalom nevét, az eredeti Dreaming magyarul „álmodás" lenne – nem hangzik túl jól. Magát a Homokembert is egyszerűen Álomnak nevezik, ha éppen nem Felségnek vagy Nagyúrnak. Külsőre akár vámpír is lehetne; hófehér bőrével, sötét hajával és hosszú, fekete köpenyével kissé komor jelenség, ráadásul egy beszélő holló kíséri. De a leghatásosabb talán a hangja, meglepően mély és zengő, amellett mindig halkan beszél, mintha tényleg egy álomból szólna. Amúgy szabadon járkál az éber világban is, ez is lesz a veszte, mert egy mágus, aki a Halált akarja megidézni, tévedésből foglyul ejti, mintegy száz évre.

A tévedés megbocsátható, mivel Álom és Halál testvérek, ezzel kapcsolatosan megint lehetne citálni vagy ezer vers-, regény- és drámarészletet, kezdve Hamlet nagymonológjával, de inkább nem teszem. Amúgy van még jó pár testvér ebben a furcsa, az antik görög Pantheonhoz hasonlóan antropomorf családban, bár nem isteneknek hívják őket (magukat?) hanem Végteleneknek.

Fotó a Homokember sorozatból Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

A családtagok kiválasztásában ugyanakkor valami zagyva önkényesség vezette az írót, mert az emberi alakot öltő fogalmak egy része érzelem – Vágy, Kétségbeesés, Öröm –, más lelki vagy szellemi funkció – Álom –, míg néhány – Sors, Halál, Pusztítás – egyik sem. A válogatás döntő szempontja ugyanis az volt, hogy mindnek D-vel kezdődjön a neve, mármint az angol eredetiben, lásd Dream – Álom. A végeredmény némileg kaotikus, például miért éppen Vágy és Kétségbeesés ikertestvérek, utóbbi inkább Öröm ellenpontja lehetne. Még nagyobb baj, hogy hiányzik például az egyik legfontosabb érzelem, a Szeretet, gondolom, Vágynak kellene képviselnie, ami egyrészt értelmetlen, másrészt jókora, de jellemző félreértés forrása.

A testvérek egyébként éppen úgy utálják és bántják, vagy szeretik és támogatják egymást, mint az emberek, miközben rivalizálnak, hogy melyikük erősebb és fontosabb. A cselekményt előre lendítő bonyodalom lényege minden esetben az, hogy Álom bajba kerül, előbb a mágus és családja, majd Vágy mesterkedései miatt. Vannak látványos akciójelenetek, gyakori moralizálás lapos közhelyekkel az emberi természetről, sorsról és életről úgy általában, és néhány meglepően szellemes fordulat.

Átlagos, néha fájdalmasan bárgyú, néha viszont szinte élvezhető sorozat tehát a Homokember. De akkor mi benne az érdekes? Talán csak annyi, hogy alkalmat ad megkockáztatni két megállapítást a vizuális kultúra, és ezen keresztül a társadalom szellemi állapotáról.

Kezdve az utóbbival, Sigmund Freud éppen a Hoffmann-féle Homokember értelmezése kapcsán tett egy, a mostani korra hátborzongatóan illő megállapítást.

Az értekezésnek egyébként az a címe, hogy A kísérteties, de ez a fordítás egyáltalán nem találó. Az eredetileg használt szó, a Das Unheimliche, egyszerre jelent valami félelmetest és rejtélyest, de a szónak etimológiai értelemben semmi köze a kísértetekhez. A „heimlich" azt jeleni: lopva, titokban, míg a „Heim" önmagában az otthon. Ha mindezt átfordítjuk az ellentétébe az un- előtaggal, valami olyasmit kapunk, ami rejtett vagy rejtve történik, és az idegenség, a nem-otthonosság furcsa, szorongató érzését kelti. Valami nehezen azonosítható fenyegetésre utal, amelynek a forrása, hogy az ismert – az otthonos – váratlanul mint idegen – félelmetes – jelenik meg. Akár egy rémálomban.