Ezeket a filmeket ma már le sem engednék forgatni

Marlon Brando, Salvatore Corsitto, A Keresztapa (1972)
Vágólapra másolva!
Természetes, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, legyen szó filmről vagy társadalmi jelenségekről. De azt már csak az úgynevezett cancel culture, azaz az eltörlés kultúrájának képviselői – akik nem mellékesen ultraliberális szabadságharcosnak gondolják magukat, valójában csak a normalitást utálják – hirdetik, hogy be kell tiltani, el kell pusztítani az olyan régi műalkotásokat, szórakoztatóipari termékeket, amelyek sérthetik valamely kisebbség "érzékenységét". A filmeknél maradva, az utóbbi évek woke-hisztériája olyan klasszikusokat is örökre dobozba zárna, mint az Elfújta a szél, A majmok bolygója vagy A bárányok hallgatnak. Összeállításunkban olyan híres és kevésbé ismert filmek szerepelnek, amelyeket ma már nem is engednének leforgatni, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy annak idején moziba kerültek.
Vágólapra másolva!

Filmek a hetvenes évekből, amelyek ma már botrányosan szexistának számítanának

Ma már kötetek szólnak arról, mennyire szexista volt a kezdetektől Hollywood. Persze a korai évekkel szemben még viszonylag megbocsátóak ezek a tanulmányok, a hetvenes évek amerikai filmjeinek zömét, tehát a szórakoztatóipari filmeket illetően már kevésbé elnézőek, hiszen a szerzők véleménye szerint addigra már igazán felhagyhattak volna a rendezők a "nők tárgyiasításával". Ehelyett ez volt az az évtized, állítják ők, amikor a feministák által zászlóra tűzött nemi egyenlőség csak a szexet illetően jelent meg a filmekben.

De nézzünk néhány példát!

Szexista például (szerintük) a M*A*S*H, Robert Altman 1970-es filmje a Koreai háború idején egy mozgó katonai kórházban szolgálatot teljesítő katonaorvosokról, akik nem átallanak kikezdeni a nőkkel, egyiküket egyenesen "forró ajkaknak" becézik, sőt, egyszer a hangosbemondón "közvetítik" a társuk együttlétét, és van, akit azzal gyógyítanának ki a képzelt homoszexualitásából, hogy nőt szereznek neki... Micsoda rettenetes szexizmus!

Aztán ott van Woody Allen első igazán sikeres filmje, az Amit tudni akarsz a szexről... 1972-ből, ez a film eleve olyan kérdéseket feszeget, mint hogy használnak-e az afrodiziákumok, mi az a szodómia, miért képtelenek egyes nők az orgazmusra, homoszexuálisok-e a transzvesztiták, mi számít perverziónak, pontosak-e a szexológusok kutatási eredményei, illetve mi történik ejakuláció során. Mindez a normalitás szemszögéből, azaz az elhajlásokat humor tárgyává téve...

Amit tudni akarsz a szexről... (Gene Wilder) Forrás: United Artists

De ha már Woody Allen. Az 1979-ben bemutatott Manhattan című remekművét ma egészen biztosan nem készíthetné el. Nem csak azért, mert a bizonyítottan ártatlanul szexuális bűncselekménnyel vádolt idős rendezőt a metoo-hisztéria páriává tette az amerikai filmiparban, így képtelen lenne szerelmi vallomást intézni New Yorkhoz. Hanem azért, mert a filmbeli szerelmét a történetben és a forgatás idején a valóságban is 17 éves Mariel Hemingway alakította.

Persze a Csinos kislány (1978) ennél is merészebb volt. A francia Louis Malle filmjében az akkor 13 éves Brooke Shields gyerekprostituáltat alakított, ráadásul még meztelenül is mutatta a kamera. Ma már egyetlen stúdió sem engedné meg magának azt, amit akkor a Paramount – vagy a Columbia Pictures két évvel korábban, amikor Martin Scorsese remekművében, a Taxisofőrben az akkor 14 éves Jodie Foster alakított utcalányt.

De folytatható lenne a sor a legtöbb (nem csupán hetvenes évekbeli) James Bond-filmmel, ahogy sok feminista kritikus kikéri magának A Birodalom visszavág című Star Wars-film (1980) jelenetét, amelyben Harrison Ford "erőszakkal" megcsókolja Carrie Fishert, mondván, ezzel a csókjelenettel is arra buzdította Hollywood a fiatal férfiakat, hogy bátran erőszakoskodjanak a nőkkel.

Ennek megfelelően persze akkor a legtöbb korabeli western is szexista (főleg hogy már egy évtizeddel korábban, Sergio Leone örökérvényű vadnyugati filmjében is azt javasolják a hősnőnek, hogy fogadja elismerésként, ha a fenekére csap egy férfi), de a nőkkel kapcsolatos bánásmód, szexizmus okán többen kritizálják már az olyan, egykor az évtized remekműveiként vagy kiemelkedő szórakoztatóipari alkotásaként emlegetett filmeket, mint a Sampon, a Szombat esti láz vagy a Grease.

Állítólagos homofóbia Hollywoodban

Filmtörténeti tény, hogy az 1930-as évektől kezdve közel négy évtizedig az amerikai filmcenzúra nem engedélyezte az egyneműek párkapcsolatának megjelenítését. Azaz, ha szerepelt is homoszexuális karakter egy hollywoodi filmben, akkor nem lehetett normálisként elfogadtatni.

Aztán az 1970-es évektől egyre több film foglalkozott homoszexuálisokkal. De nem mindig és nem úgy, ahogy azt a mai LMBTQ-propaganda szeretné. Az olyan filmek, mint a Myra Breckinridge (1970), a Pillangó (1973), A Sakál napja (1973), a Madárijesztő (1973) vagy a Dutyi dili (1980) hol problémaként, hol romlottságként, hol humorforrásként jelenítik meg a homoszexualitást, de közösek abban, hogy az LMBTQ-propagandisták kikérik maguknak az ezekben látott ábrázolásmódot.

Hát még William Friedkin 1980-ban bemutatott Portyán című filmjét! Ebben, a megtörtént eseményeket felelevenítő filmben Al Pacino épül be a New York-i szadista-fetisiszta homoszexuális szubkultúrába.

A Gerard Walker tényregényéből készült film ellen már a forgatás idején hevesen tiltakoztak a homoszexuális szervezetek, arra hivatkozva, hogy a film egyoldalúan ábrázolja őket, előnytelen képet fest róluk, mert azt sugallja, hogy a meleg életformának az erkölcstelenség, a bűnözés és az erőszak szerves része. Az alkotók ezért aztán be is illesztettek egy felhívást a főcím elé:

Hiába, a mozik előtt melegtüntetések voltak, az amerikai kritikusok zöme is támadta Friedkin filmjét, ami egyébként kiváló film. És bár az elmúlt évtizedekben csillapodott a Portyánnal kapcsolatos hisztéria, a legtöbb, a homoszexuálisok ábrázolásával foglalkozó filmtörténész úgy hivatkozik Friedkin filmjére, mint a legfőbb bizonyítékra, hogy az AIDS előtti években Hollywood mennyire elutasítóan viszonyult a homoszexualitás témájához.

Portyán Forrás: AFP

De meg is lehet fordítani: a Portyán elleni erőteljes LMBTQ-tiltakozás megtanította Hollywoodot arra, hogy érdemes "melegbarát" filmeket készíteni. A nyolcvanas években ugyanis szembetűnően megváltozott a homoszexualitás ábrázolása és megítélése Hollywoodban. Ráadásul úgy tűnik, megéri egy színésznek meleg karaktert alakítani: 1985-től 2022-ig összesen 14 alkalommal nyert heteroszexuális színész Oscar-díjat meleg vagy transznemű karakter eljátszásáért. Azaz, mióta William Hurt először nyert ilyen szereppel A pókasszony csókjában, nagyjából minden harmadik évben kiosztanak egy hasonló díjat. És akkor nem szóltunk a legjobb film, legjobb rendezés és a további tucatnyi kategóriáról. Nem csoda, hogy az Oscar-díjaknál már követelmény a nemi kisebbség.

Ahogy az sem csoda, hogy már olyan filmekbe is belekötnek, mint A bárányok hallgatnak. Jonathan Demme 1991-es, 5 Oscar-díjat nyert thrillerével ma már az a baj (mármint az LMBTQ-propaganda szerint), hogy a filmbéli sorozatgyilkos, gyilkos, Jame Gumb – akit csak úgy emlegetnek, hogy Buffalo Bill – áldozatai bőréből akar magának új testet varrni: nővé akar válni. Azaz Buffalo Bill egy bomlott elméjű férfi, aki nő akar lenni. Egy transzszexuális.

És nyilván, persze, az LMBTQ-emberek számára sértő, hogy ilyen formában ábrázolják őket. Ráadásul szerintük ez is régi hollywoodi trend, amit Alfred Hitchcock kezdett a Psychoval (1960), aztán folytatta Brian De Palma a Gyilkossághoz öltözve (1980) című thrillerrel, majd Robert Hiltzik A halál angyala (1983) című horrorral. Aztán elérte a vígjátékokat is: az LMBTQ-emberek számára legalábbis rendkívül sértő, hogy az Ace Ventura: Állati nyomozó (1994) címszereplője, Jim Carrey undorral törli meg a száját, amikor rájön, hogy a nő, akit megcsókolt, valójában átoperált férfi.

Psycho Forrás: Collection Christophel via AFP/© Shamley Productions/Shamley Productions

Jonathan Demme élete végéig szabadkozott Buffalo Bill miatt. Egy olyan komédiát, mint az Ace Ventura pedig egészen biztosan nem engednének leforgatni.