Orbán János Dénes: Ne hagyjuk, hogy a baloldali újidiotizmus leigázzon bennünket!
Orbán János Dénes
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A kiváló költő és irodalomszervező, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetője, Orbán János Dénes Kossuth-díjas lett. Az Origónak adott interjúban szót ejt a klasszikus értékekről, a művészet szerepéről, és arról is, mi a baj a közösségi médiával és a liberális újidiotizmussal.
Harminc éve publikálsz, és foglalkozol oktatással és irodalomszervezéssel – ráadásul mindhárom területen mintha az a kettős elhatározás hajtana, hogy egyszerre őrizd a magyar irodalom tekintélyét, miközben szókimondó, harcias fellépéssel a tradíciókat felülíró, tekintélyeket megfricskázó és az elitizmus kasztrendszereit leromboló művészi szabadság mellett foglalsz állást. Egy fiatal költő számára természetesen nincs ebben a kettős akaratban semmiféle ellentmondás – ezt már az első köteteddel, a magyar líra hagyományaival szeretve-szemtelenül szellemeskedő Hümériádával bizonyítottad –, de ma, az irodalmi állóvizet egyébként jelentősen felkavaró állami íróakadémia vezetőjeként és Kossuth-díjas művészként miként lehet egyensúlyban tartani a klasszikusok tekintélyének megőrzését és a szellemi lázadás attitűdjét?
Miért zárná ki a kettő egymást? A klasszikusaink zöme nem számított lázadónak a maga korában? Petőfi, Ady, József Attila?
A magyar költészet eleve lázadással indult, a latinul alkotó, de magyar szellemiségű Janus Pannonius micsoda alternatív fenegyerek volt!
És ő aztán lázadt, nemcsak a költészetben, hanem a politikában is: szinte letaszította trónjáról Mátyás királyt. A díj névadója, Kossuth Lajos nem volt egy lázadó fenegyerek, világraszóló álmokkal?
Ráadásul ebben a feje tetejére állt világban most már az számít lázadónak, aki kitart a klasszikus értékek mellett. Petőfi Sándort a bolsevikok előszeretettel használták föl ideológiájuk legitimálásához. A kortárs liberálbolsevikok viszont már rég szétszedték és kiközösítették volna a patriotizmusa és a szexizmusa miatt.
Az irodalmi színrelépésed óta sok elismerést kaptál. Ezek között mit jelent számodra a Kossuth-díj?
Ó, hát csak úgy csöndeskén, klasszikusan azt, hogy fölértem a csúcsra. Nem fogok sem szerénykedni, sem valami alternatív maszlagot megfogalmazni: nagyon, de nagyon örülök, és megtisztelve érzem magamat.
Orbán János Dénes
József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, szerkesztő.
1973. július 4-én született a romániai Brassóban.
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsészkarának magyar-angol szakán diplomázott 1995-ben, bölcsésztanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen és Bécsben egészítette ki. 1996 és 1998 között a BBTE-n óraadó tanárként oktatott és irodalomszervezéssel foglalkozott.
1994 és 1998 között a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. 1994-ben megalapította az Előretolt Helyőrség alkotói műhelyt, amely 1995-ben az azonos nevű folyóirattal és irodalmi könyvsorozattal jelentkezett. A folyóiratot 2000-ig, a könyvsorozatot 2014-ig szerkesztette, számos fiatal írónak adva bemutatkozási lehetőséget. 1995 és 2014 között a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, 1998 és 2014 között igazgatója volt. 2003 és 2008 között az Irodalmi Jelen folyóirat szerkesztőjeként, 2006 és 2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökeként működött.
A 2015-ben alapított budapesti Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetője.
1992 óta publikál, 1995 óta jelennek meg önálló kötetei. Egyedi stílusú, formailag és nyelvileg egyaránt bravúros költeményei, prózái és drámái az irodalmi hagyománnyal folytatott termékeny párbeszédnek is tekinthetők.
A rendkívül személyes, gyakran önvallomás-értékű Vajda Albert ismét csütörtököt mond című prózádban úgy fogalmazol, hogy miként fiatalkorodban, úgy ma is hiszel az irodalom világmegváltó erejében, annak ellenére, hogy végül nem az irodalom hozzád hasonló kortárs papjai változtatták meg a világot, hanem egy bizonyos internetes kék kereskedelmi oldal, amely „úgy összehozott bennünket, hogy ennél távolabb még sosem voltunk egymástól". Tényleg ennyire rossz lenne a helyzet? Valóban elvesztette a művészet a társadalomszervező erejét – s hogyan nyerhetné vissza?
A művészet egy része nem veszítette el a társadalomszervező erejét, de egy másik része sajnos egyenesen szétzilálja azt.
Nálunk is súlyos a helyzet, hiszen a baloldali művészetben fontosabb az ideológia az esztétikumnál, de Nyugaton már katasztrofális. Gondoljunk a genderőrületre, a woke-ra, a politikai korrektség elburjánzására.
Mennyire szürreális például a Dead White Dudes, azaz a Halott Fehér Csávók jelensége, ami alatt az értendő, hogy a szélsőbaloldali diákok megtagadják a nyugati kultúra fehér bőrű elméit, Arisztotelésztől Shakespeare-ig, és elnyomott civilizációk nagyságaival akarják behelyettesíteni őket. Ha léteznek olyan elmék, ha nem, mert például az ausztrál őslakosok között, hogy úgy mondjam, roppant ritkák voltak a filozófusok meg a drámaírók... Hogyan normalizálódhatnak a dolgok? Hát úgy,
ha nem hagyjuk, hogy ez az újidiotizmus leigázzon bennünket. Ha bátran szembeszállunk ezzel az agresszív csőcselékkel.
Máskülönben: nagyon sok kortárs író osztja meg a művészet köntösébe bújtatott gondolatait a közösségi médiában, olykor ezekből egy kötetnyi is összeáll. Létezhet-e a kávéházi irodalom mintájára például social media irodalom, olyan, amelynek végeredménye adott esetben értéket is hordoz magában?
Elmondjam az őszinte véleményemet? Magasról szarok a social mediára. Réges-rég kiszálltam belőle. Hogy is van az a mondás, hogy amióta van a Facebook, nem csak a családod tudja, hogy hülye vagy?
A közösségi médiában bármilyen baromságot közzé lehet tenni, a haverok pedig belájkolják, hogy te majd visszalájkold őket. Nincs tehát minőségi és kritikai szűrő, egy bullshit az egész, ha már angol kifejezéseket használunk. Egy vakvágány. Ámde aki azt hiszi, hogy megy valamire vele, hajrá. Én ebből kimaradok, éppen ezért nekem nem lájkolóim vannak, hanem olvasóim. A social media pedig el fog tűnni az emberiség életéből, mert ellentétes az emberi természettel, pszichikailag rendkívül káros, ezért a civilizáció immunrendszere ki fogja lökni magából.
Ha nem is feltétlenül a középpontban áll, de lírádban jelentős szerepet játszik a szerelem – és az erotika. Számos alkalommal, így például egy éve, a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalód alkalmával ugyanakkor arról beszéltél, hogy a mai fiatalok már nem, vagy csak alig mernek szerelmes, erotikus verset írni. Tabu lenne ma az egykor örök téma? És ha igen, szerinted miért?
De, feltétlenül az van a középpontban, én elsősorban szerelmes poéta vagyok, ez a fő témám. Ki is kezdtek már szexizmusért, ugyanis az újidióták szerint, ha versben esdekelsz a múzsa kegyeiért, akkor szexuális tárggyá degradálod őt.
Manapság tilos dicsérni egy hölgy idomainak szépségét, szemének huncut csillogását, de még az értelmét is, hiszen abba is bele tudnak kötni: na mi van, rácsodálkozol, hogy egy nő is lehet értelmes? Maholnap be fogják tiltani a központozást is, mert a vesszőt fallikus szimbólumnak minősítik, a kettőspontot a herékhez hasonlítják, a felkiáltójelet vagy a kérdőjelet... ki sem merem mondani.
Mekkora ribillió törne ki, ha például Janus Pannonius kortárs ifjú poéta lenne, és közzétenné a Facebook-oldalán az Optat coitum puellae [Egy leánnyal szeretne lefeküdni] című epigrammáját. Szétszednék. Bizonyos körökből örökre kiközösítenék. Fiataljaink épp a közösségi média miatt ki vannak téve a meglincselésnek, és hát milyen a fiatal – főképp a mai –, nagyobb benne a megfelelési kényszer, mint a lázadás vágya. Inkább elkerüli a konfliktusokat. Rosszul teszi, épp az ellenkezőjét kellene tennie.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetőjeként hogy látod: milyen műveket olvasnak ma azok a fiatalok, akik irodalmi babérokra törnek?
Mi ajánlunk nekik egy komoly és átfogó listát, amit szerintünk mindenkinek ismernie kell. Aztán az oktatók személyre szabott olvasmánylistát is összeállítanak a diákjaiknak. Aki komolyan veszi a tanulmányait, és meg akarja tartani az ösztöndíját, az el is olvassa ezeket.
Aztán meg ki-ki a maga ízlése és szakterülete szerint, ahányan vannak, annyifélét. Nem akarjuk őket annál tovább befolyásolni, hiszen nem egyenarcú irodalmi utánpótlást szeretnénk, hanem sokszínűt. Van olyan tanítványunk, aki már latinul is versel, így értelemszerűen a klasszikus irodalom megszállott híve, és olyan is, aki fantasy-írónak készül, és több nyelven falja a fantasy-irodalmat.
2015 őszén jött létre a Kárpát-medencei Tehetséggondozó és annak első, szépirodalmi projektje, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Hogyan értékeled a működés eddigi, alig nyolc évét?
Fölöttébb elégedett vagyok az eredménnyel, és végtelenül sajnálom, hogy beütött a pandémia, majd a háború okozta gazdasági válság, mert így sajnos válságbüdzsén működünk már harmadik éve, és több, mint száz – igen, több, mint száz – könyvet nem sikerült még kinyomtatnunk, és csak az íróakadémiai tagok egynegyedéről sikerült portréfilmet készíttetnünk.
De 117 könyvet már publikáltunk,
20 portréfilmet már vetített a köztelevízió. És több száz díjat bekaszáltunk. Komoly eredmények vannak tehát, és mindent megteszünk, hogy még több kézzelfogható dologgal: könyvvel, filmmel, rendezvénnyel gyarapítsuk az „elszámolásunkat" adófizető olvasóink felé.
Tekintetbe véve azt is, hogy számos fiatal írót segített az Íróakadémia az első kötet megjelenéséhez is – beszélhetünk-e egy új, egy Helyőrség-generáció színrelépéséről?
Bizony. Legfiatalabb tollforgatóink legjelesebbjei szinte mind az Íróakadémia tanítványai. Teleírják az irodalmi sajtót, az oktatási igazgatónk jelentése szerint már meghaladtuk a másfél ezer folyóirat-publikációt. 29 debütkötet jelent meg, és ha nem üt be a válság, már szinte félszáznál tartanánk. Reméljük, egy éven belül utolérjük magunkat. Félszáz fiatal író az bizony már nem is generáció, hanem egy hadsereg.
A KMTG úgy indult, hogy idővel több művészeti projektet szeretne indítani, az irodalom felől nyitni a társművészetek felé. Hol tart most ez a folyamat?
Igen, az volt a terv, hogy ha sikeres a projekt, akkor erre a mintára zenei, képzőművészeti, előadóművészeti, sőt innovációs projektet is indítunk. Azaz egyfajta fiatal művészeti akadémia leszünk. A zenei projekt finanszírozására már elő volt készítve a kormányhatározat, ám ekkor beütött a pandémia. Részt veszünk ugyan a Musicum Laude és a Symphonia Hungarica tehetséggondozó zenei projektekben, de az Íróakadémiához hasonlatos nagyszabású programokra csak akkor lesz lehetőség, ha a válság elmúlik.
Az irodalomszervezés mellett mennyi idő jut az írásra? Min dolgozol most?
Jut. Szerencsére szívós vagyok, ráadásul már szinte egy évtizede nagyon egészségtudatosan élek, sportolok is, és általában négy és fél óra alvás elég ahhoz, hogy kipihenjem magam, így ha kell, akár 16-18 órát is tudok dolgozni egy nap.
Most éppen alkotás utáni fázisban vagyok, a minap fejeztem be az évezred első operettjét. Bizony, több mint 60 éve nem írt senki operettet. Hanem az idén 100 éves a Budapesti Operettszínház, és engem kértek föl a jubileumi operett megírására. Ki nem hagytam volna egy ilyen pompás, izgalmas munkát, remek móka operettet írni, bár sokkal nehezebb, mint gondolnánk, ugyanis szigorú műfaji szabályok határolják be a lehetőségeket. Egy kis szünet után újabb színpadi műnek fogok neki, arról azonban még nem kívánok nyilatkozni, de jó kis meglepetés lesz.
Orbán János Dénes: A poéta posztja a lét üzenőfalára
Akármit írok, magányom szava ott vana posztmodernben
– és eme modern posztban,
melyben megosztom bűnöm, mit elkövettem:
nem voltam boldog.
Nem lehet ismeretlen.
Bár másodlagos. Nem ez a fő keresztem.
A lényeg az, hogy akkor is följegyezzem!
Kiposztoljam, hogy nem ez volt az álmom,
kísérteni egy kéklő
kereskedelmi szájton,
tudván, az emlék mindhiába robban:
nem élünk már, csupán telefonokban.