A kommunista filmcenzorok leggyűlöltebb filmje

Negyven évvel ezelőtt mutatták be az egyik legszebb, egyúttal legnyomasztóbb háborús filmet. Michael Cimino második rendezése, A szarvasvadász egy évvel később tarolt az Oscar-gálán: öt díj, köztük a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb mellékszereplő elismerése. A díjátadón azonban kisebb botrány is volt. Jane Fonda, a legfontosabb kategóriákban szintén jelölt, három Oscarral jutalmazott másik poszt-Vietnám-film, a hagyományosan hollywoodi, didaktikus-baloldali Hazatérés főszereplőnője, amikor átvette a legjobb színésznőnek járó szobrot Hal Ashby filmjében nyújtott alakításáért, kritikusan beszélt Cimino filmjéről. Lerasszistázta. A korábban épp a vietnámi háború elleni tiltakozási akcióiért a „Hanoi Jane" gúnynevet megkapó (kommunista) színésznő feltehetően a korábbi szovjet tiltakozás miatt cirkuszolt. Ugyanis, még az áprilisi Oscar-ceremónia előtt pár héttel A szarvasvadász-t (versenyen kívül) levetítették a Berlini Filmfesztiválon is, ezt pedig a szovjet delegáció kifejezetten nehezményezte, mert szerintük a film „Vietnám hős népét" egyoldalúan rossz színben, szadista gyilkosokként tüntette fel. Tiltakozásképp nem csupán versenyfilmjeiket vonták vissza a Berlináléról, de zsűritagostul- újságíróstul-mindenestül fogták magukat, és hazamentek (Románia kivételével a fesztiválra meghívott összes szocialista ország delegációja így tett). Hazug és álságos politikai hisztéria volt. Mindenesetre, ettől a pillanattól kezdve ez a nagy, humanista alkotás, A szarvasvadász a kommunista országok cenzorai legjobban gyűlölt filmjévé vált.

A film lezáró fejezetében a háború oroszrulett-metaforája sokkolóan jelenik meg újra, arra emlékeztetve a nézőt, hogy a trauma után szinte lehetetlen visszatérni a korábbi életbe. Cimino lírai eposzában ugyanakkor ez nem Nick tébolyában, hanem bajtársak közül a legmacsóbb, látszatra leginkább életképes Michael visszatérés-történetén keresztül rajzolódik ki.

A szarvasvadász (Robert De Niro) Forrás: AFP

Életben marad, de szinte mindent és mindenkit elveszít, ami és aki korábban fontos volt számára. Nincs már vadászat, csak kegyetlen gyilkosság – a címben is megjelenő másik szimbólum, a korábban nemes rítus átalakulása is a hiányt, a veszteséget jelzi. A patriotizmus lecsendesül, képtelen magát ünnepeltetni az, aki hazafias kötelezettségének teljesítése közben leszámolt korábbi életével. A film végén elénekelt God Bless America egyszerre hangzik ironikusan és telítődik pátosszal: ennyi maradt, a remény, hogy sikerül visszailleszkedni és a szürke mindennapokban túlélni a háború emlékét.

A szarvasvadász (Christopher Walken) Forrás: AFP

A szarvasvadász egyetemes érvényű, humanista megállapításokat tesz a háborús traumáról, de nem emiatt állta ki az idő próbáját. Cimino aprólékos stílusa, színészeinek emlékezetes remeklése, Zsigmond Vilmos Oscar-jelölt fényképezése és Stanley Myers melankolikus, mára halhatatlanná vált címzenéje azok számára is emlékezetessé tették a filmet, akiket egyébként hidegen hagy Vietnam és a háborúk természete.

A filmben minimum fél tucat színész remekel, a method acting dicsőségére. Savage, De Niro és Walken (kiváltképp utóbbi kettő) oroszrulett-jelenetei ma már a filmes színjátszás iskolapéldáinak számítanak. Meryl Streep számára Cimino filmje hozta el a nagy áttörést, finom érzékenységgel hozza be a férfiak világába a női ellenpólust. Streep akkori élettársa, a mindig zseniális John Cazale nem érte meg a bemutatót, A szarvasvadász volt a hattyúdala: a súlyos rákbeteg színész úgy alakított óriásit, hogy tudta, hamarosan meghal (a producerek ki is akarták tenni a filmből, de egy egész stáb állt volna fel, ha ez megtörténik).

John Savage és Zsigmond Vilmos A szarvasvadász forgatásán Forrás: AFP

Zsigmond Vilmos érdeme pedig nem kevés: A szarvasvadász az egyik, ha nem a legszebben fotografált háborús film. Ha kell lírai, ha kell zsigerig hatolóan realista, ha kell, a tájképfestészet eszközével mutatja meg a lenyűgöző-brutális világot. Kameramozgása is, akár egy festőé, egy-egy svenkje mintha az olajat a vászonra felvivő művész kezét követné. Mindezt úgy, hogy a világhírű magyar operatőrnek a forgatáson gyakorta a részleteken sokáig gondolkodó Cimino hirtelen jött ötleteit kellett megvalósítania. Kettejük együttműködését ezért a jazzmuzsikusok improvizációjához hasonlította.

Negyven év távlatából is: A szarvasvadász csontig hatolóan friss látomás. Sötét, kegyetlen, sokkoló és hideg, akár a halántékhoz szorított revolver csöve. Igazi remekmű.