Ryan Gosling pontosan tudja, miért van értelme a Holdra lépni

Ryan Gosling Az első ember-ben

Az első ember-t könnyen el lehetne bagatellizálni egy Oscar-díjak reményében elkészült, sokadik sablonos életrajzi filmként, de Neil Armstrong és a Holdra szállás ennél sokkal jobb hollywoodi feldolgozást kapott. Damien Chazelle Oscar-díjas rendező (Whiplash, Kaliforniai álom) munkája esszenicális moziélmény, a filmművészet erősségeinek csúcsra járatása, és egyben személyes film az egyik legizgalmasabb kortárs fiatal hollywoodi rendezőtől.

Bár láthatóan hús-vér ember, akit mélyen megráz egy-egy tragédia, végig hidegvérű, megfontolt, szenvtelen. Olyan, mint egy robot, mindig ura a helyzetnek, éppen ezért gondolja mindenki úgy a NASA-nál, hogy őt kell küldeni parancsnoknak az expedícióra. (És pont ezért nem fog Oscart nyerni érte Ryan Gosling, mert nem igazán van mit játszania, végig visszafogott, zárkózott pókerarc.) Bár ellentétben például Buzz Aldrin (Corey Stoll) pszichopata beütésű karrieristájával, ő végig emberséges, mégsem valamiféle pozitív energia motiválja. Mint korábbi filmjeiben, Chazelle most is azt mutatja be, hogy a nagy teljesítmény mögött fájdalom van. Armstrong is az emberi teljesítőképesség határait feszegeti, halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot. Amellett tehetséges is: nem akarja annyira a rivaldafényt, az egyéni sikert és elismerést, mint Aldrin karaktere, mégis megkapja.

Elnézve a filmet, nem véletlen, hogy pont ezek Chazelle visszatérő témái. Nem csak akkor tudja, miről beszél, amikor zenészekről készít filmet, de akkor is, amikor pionírokról, akik nagyot alkottak a szakmájukban. Ő is ilyen: korunk egyik legizgalmasabb fiatal hollywoodi rendezője. Méltóan Armstrong Hold-missziójához, Az első ember hollywoodi mércével is nagyon ambiciózus mozi. Nem csupán a megvalósítás hibátlanul profi, de a film tele van szokatlanul intenzív, klausztrofób és feszült jelenetekkel, amikor például Armstrong karaktere egy pilótafülkében navigál, teszteket teljesít vagy már az űrkabinban áll helyt (ha nem ez a film kap Oscar-díjat a hangért, az rablás). Az első ember IMAX-mozira van kitalálva, ahol a szék is beleremeg egy-egy ilyen jelenetbe. A mozimágia akkor jár a csúcsra, amikor végül megérkezünk a Holdra: a látvány nem sokban marad el a 2001: Űrodüsszeia vizuális világától (amiről itt írtunk az 50 éves jubileum kapcsán), ez a film ráadásul pont a hatvanas évek Amerikájában játszódik, amikor Kubrick mesterműve forgott, így aztán az éráról is sokat megtudhatunk belőle, amiben a nagy előd készült.

A filmben szokatlanul sok a nézőpont-beállítás, ilyenkor a közönség Armstrong szemeivel látja az űrutazást. És pont erre megy ki a játék: hogy "az első emberrel" azonosulva éljük át a Hold-missziót. Ha látványfilm is Az első ember, annak kimondottan okos és öntudatos: sokatmondó a jelenet, amiben megkérdezik Armstrongot (az állásinterjún), hogy miért tartja fontosnak az űrkutatást. Azt mondja, így talán olyasmit láthatunk meg a világunkból, amit már régen látnunk kellett volna. És pont ezért nagy moziélmény Az első ember: kiszakít minket a mindennapi életünkből, és az űrből, majd a Holdról mutatja meg a Földet, rávilágítva környezetünkre egy olyan nézőpontból, amit nagyon ritkán látunk, legfeljebb más űrutazós filmekben, amilyen mondjuk a 2001: Űrodüsszeia vagy a Gravitáció. És pont erre van kitalálva a filmművészet: olyat mutatni, amilyen máskülönben nem látunk, emberen túli nézőpontból megmutatni a világot, és más életekbe engedni bepillantást.