Arany Pálmák nyomában

Hatvanegy éves a cannes-i filmfesztivál. A nyugdíjas kor küszöbén azonban nyoma sincs a fáradtságnak vagy a múltba révedésnek - szerdától újra ontja magából a jobbnál jobb filmeket a francia tengerpart mozis Mekkája. Folyamatos helyszíni tudósításunk megkezdése előtt itt az ideje egy kis megemlékezésnek; ha mind a 61 évet nem is tudjuk egyszerre áttekinteni, az utolsó két évtized sikerei, díjazottjai, botrányai és bukásai egy csokorba szedve garantáltan becsempészik a Riviéra csillogását a dolgozószobába.

2003 - "A szopás éve"

Sosem mossa már le magáról a 2003-as év a "minden idők legrosszabb versenyprogramja" ítéletet (hacsak nem lesz egy rosszabb), pedig itt volt a török Messze, Eastwood Titokzatos folyó-ja, a Dogville, a Tiresia, a Barbárok a kapuknál és a Swimming Pool is. Mégis mindenkinek Vincent Gallo balsorsú egotripje, a The Brown Bunny ugrik be ebből az évadból, abból is leginkább egy bizonyos felláció-jelenet, amit a puritánok szégyentelenségnek, sokan mások pedig öncélúnak minősítettek. Gallo és Chloe Sevigny karrierje is beletört ebbe az aktusba, a filmet pedig azok is abcúgolják, akik nem is látták. A vörös szőnyeg sztárja a művészi autonómiáját sokadszorra bizonyító Nicole Kidman, aki Björkkel ellentétben (aki 3 éve szinte szóba sem állt már rendezőjével) kézen fogva vonult be Lars Von Trierrel a premierre, majd a sajtótájékoztatón elkötelezte magát a Dogville folytatásainak főszerepére is (mint tudjuk hiába). Figyelemreméltó együttműködésük azonban díjazatlan maradt és érthetetlen módon Gus Van Sant pocsék Elefánt-ja nyerte a két legfontosabb díjat (bár őt annyira imádják Cannes-ban, hogy tavaly még egy mondvacsinált külön fődíjjal is megajándékozták a hasonlóan csapnivaló Paranoid Park-ért), jó eséllyel pályázva a "minden idők legrosszabb Arany Pálmása" címre is.

Arany Pálma: Elefánt (Gus Van Sant)

A legnagyobb dobás: Barbárok a kapuknál (Denys Arcand)

+ + +

2004 - "A politika éve"

Cannes kedvenc gyerneke harmadszorra is visszatért, hogy "mennybe menjen" a Riviérán, és a zsűrielnökség mellé még a Kill Bill második részét is elhozta bónusznak. Lejátszott ügynek tűnt, hogy Tarantino imádja Wong Kar-wai-t (annak idején a Chungking expressz-t ő futtatta be az USA-ban), aki még nem nyert Arany Pálmát, most pedig hozza a Szerelemre hangolva grandiózus kvázi-folytatását, a 2046-ot, így hát, nosza, oda neki a fődíjat! Hiba csak ott csúszott az egyenletbe, hogy a sajátos munkatempóban pepecselő Hong Kong-i mester alig lett kész a filmmel, hivatalos bemutatója csúszott is egy napot és egy teljesen más változat került bemutatásra, mint amit végül a mozikban láttunk. Időközben Hollywood is beerősített és Jennifer Anistonostól, Orlando Bloomostól ott feszített a Trója Brad Pitt-je, a Shrek második része pedig versenyprogramban indult. A Coen-testvérek (Bérgyilkos az albérlőm) és Kusturica (Az élet egy csoda) leggyengébb filmjeikkel érkeztek, a latin mozi viszont Gael Garcia Bernal személyében új nemzetközi sztárt katapultált az élvonalba (a nyitófilm Rossz nevelés és a versenyben indult A motoros naplója főszereplője). A város legforróbb eseménye a hivatalos programon kívül, kizárólag market-vetítéseken elcsíphető 9 dal lett élesben dübörgő szexjeleneteivel. Tarantino csapata pedig úgy érezte itt dől el az amerikai elnökválasztás is, és abszolút nem professzionális, sokkal inkább politikai döntést hozott, amikor Michael Moore jószándékú, de demagóg propagandafilmjét kürtölte ki győztesnek.

Arany Pálma: Fahrenheit 9/11 (Michael Moore)

A legnagyobb dobás: Oldboy (Park Chan-Wook)

+ + +

2005 - "A visszatérések éve"

A három évvel ezelőtti fesztivál alkotói névsorát böngészve szinte egy osztálytalálkozón érezhetjük magunkat, ahol látni, hogy a korábban meg-megbotlott jófejek megemberelték magukat (David Cronenberg - Az erőszak vége, Atom Egoyan - Az igazság fogságában, Jim Jarmusch - Hervadó virágok), a komor, fura zseni továbbra sem egyszerű eset (Michael Haneke - Rejtély), némelyik régebben csodagyereknek tartott nebulót pedig bizony elérte a középkorúak alkotói válsága (Lars Von Trier - Manderlay, Gus Van Sant - Az utolsó napok, Wim Wenders - Kívül tágasabb). A Dardenne testvérek lehangoló, de izgalmas "kapreál" akciófilm-dráma műfajötvözete a felhozatal egyik legeredetibb darabja volt, így méltán gyűjtötték be második cannes-i fődíjukat. A versenyen kívül még két izgalmas visszatérésre került sor: a Csillagok háborúja befejező részének (A sith-ek bosszúja) örömére Darth Vaderekkel telt meg a Croisette, míg a Match Point bemutatója után (talán kissé elhamarkodottan) a 70 éves Woody Allen minőséghez való visszatalálásáról cikkezett a világsajtó. Visszatérnek végre a magyarok is a hivatalos programba; Mundruczó Kornél Johanná-ja az Un Certain Regard szekcióban versenyez (idén a Delta már a főszekcióban kapott helyet) és töri az utat, hogy azóta minden évben izgulhassunk magyar sikerért. A fesztivál legtöbbet idézett képe azonban egy vicces véletlenhez kapcsolódik: a szépséges Sophie Marceau keblei éppen a vörös szőnyeg kellős közepén, a fotósok hadának közepette döntöttek úgy, hogy pőre nyilvánosságra vágynak - végre egy meglepő fordulat!

Arany Pálma: A gyermek (Dardenne testvérek)

A legnagyobb dobás: Rejtély (Michael Haneke)

+ + +

2006 - "A latinok éve"

Pedro Almodóvar valószínűleg jobban tenné, ha következő filmjét Velencében vagy Berlinben mutatná be, hiszen tavaly másodjára szívatták meg az Arany Pálmáért folyó versenyben. Hiába volt a Volver a kritikusok favoritja, be kellett érnie a legjobb női szereplők és a legjobb forgatókönyv díjával. Az utolsó napon bemutatott A faun labirintusá-tól sokan várták, hogy végül átrendezi az erőviszonyokat, de még kellett neki egy jó fél év, hogy igazán szárnyra kapjon. Ez sohasem történt meg viszont az argentin Cronica de una fugá-val, hiába vásárolta meg a Weinstein-fiúk cége milliókért. Óriási nemzetközi karriert futott be viszont Alejandro Gonzalez Inárritu rendezői díjjal jutalmazott Bábel-je, amit sokan az Arany Pálma legnagyobb esélyesének tartottak. Ehhez képest a teljesen jelentéktelen IRA-dráma, a Felkavar a szél diadalmaskodott, amit a második napon tartott bemutatója után - nem véletlenül - a legtöbben el is felejtettek. Nehéz pillanatok vártak Sofia Coppola Marie Antoinette-jére és még inkább Richard Kelly Southland Tales-jére, a világ moziközönsége azonban nem hallgatott a nyitófilmet eltemető cannes-i kritikusokra és tódultak a szánalmasan rossz A Da Vinci-kód-ra. A mellékszekciókban szépen szerepelt a Fehér tenyér, a Taxidermia, a Friss levegő és A vírus (harmadik helyezett a Cinéfondation rövidfilmjei közt), két független remek, a Shortbus (kétévente kötelező egy pornó határait feszegető játékfilm) és a Red Road (Andrea Arnold a legjobb elsőfilmes díját nyerte) pedig egyéni látásmódjukkal és merészségükkel világhódító útra indultak Cannes-ból.

Arany Pálma: Felkavar a szél (Ken Loach)

A legnagyobb dobás: A faun labirintusa (Guillermo del Toro)

+ + +

2007 - "A románok éve"

A versenyprogram felhozatalának bejelentése után nem győzték számolni a napokat a 60. jubileumi fesztiválig a filmrajongók, bár a nagy nevek újdonságai közül (Gus Van Sant, Quentin Tarantino, Kim Ki-duk, Emir Kusturica, Catherine Breillat, Harmony Korine, Olivier Assayas) nem egy keserves csalódást okozott, vagy legalábbis alaposan megosztották a közönséget. Nem volt kivétel ez alól a nemzetközi koprodukcióban készült magyar versenyfilm sem; Tarr Béla lassan hömpölygő stílusánál a sajtóvetítés közönségének fele számára vonzóbbnak bizonyult a cannes-i plázs. A glamúrt a Brangelina sztárpáros biztosította, akik a lagymatag Ocean's 13 mellett a sokkal figyelemreméltóbb Hatalmas szív-vel is felvonultak. Botrányos sikert aratott a versenyprogramban szokatlan animációs műfaj kiváló képviselője, az iráni nők helyzetét kritizáló Persepolis, az amerikai sajtó képviselői viszont a Cannes kedvenceinek számító Coen testvérek legjobbjáért (Nem vénnek való vidék) és a franciául forgató Julian Schnabel szentimentális életrajzi drámájáért (Szkafander és pillangó) lelkesedtek a leginkább. Stephen Frears zsűrije azonban az európai ízlésnek megfelelő döntést hozott - az évek óta feljövőben lévő román újhullám csúcsteljesítményét (4 hónap, 3 hét, 2 nap) tüntették ki Arany Pálmával, amire csak hab volt a tortán az Un Certain Regard mellékszekció fődíja a szintén román (és szintén kiváló) California Dreaming-nek.

Arany Pálma: 4 hónap, 3 hét, 2 nap (Christian Mungiu)

A legnagyobb dobás: Nem vénnek való vidék (Ethan és Joel Coen)