Csodagyermekek osztálytalálkozója

Szegény Sofia Coppolát A keresztapa 3 óta nem érhette akkora szakmai sokk, mint amikor a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a neve összeforrt a füttykoncert szóval, és kiderült, hogy a franciák még mindig és még tőle sem kérnek Marie Antoinette-ből. Három évvel visszapörgetve az idő kerekét Sofia ünnepelt rendező, Oscar-díjas forgatókönyvíró és a Coppola-klán huszonegyedik századi új ikonja - példája nem egyedülálló, hiszen elég egy ballépés, és a fiatal kultrendező máris túlértékelt páriának minősül. Képzeletbeli osztálytalálkozónkon az utóbbi tíz év egyedi látásmóddal és fergeteges forgatókönyvekkel hódító fiatal művészeit vesszük számba Kevin Smithtől Tarantinóig, találgatva, hogy ki tart a süllyesztő, ki pedig a filmes örökkévalóság felé.

Paul Thomas Anderson

Ígéretes kezdetek: Paul már 17 évesen a filmezésnek, illetve Dirk Diggler falloszának a bűvöletében élt, és első rövidfilmje szatirikus áldokumentumfilm formában dolgozta fel a későbbi Boogie Nights történetet (The Dirk Diggler Story). Hasonlóan alakult a Cigarettes & Coffee című rövidfilmjének sorsa is, ezt a sztorit három évvel később A szerencse zsoldosai néven egész estés formában forgathatta újra a Sundance Laboratory (Tarantino Kutyaszorítóban-jának a támogatója is) keretében. A Samuel L.Jackson, Gwyneth Paltrow, John C. Reilly és Philip Seymour Hoffman (aki azóta minden filmjében szerepelt) főszereplésével készült kalandor-krimit sokan dicsérték, de ez nem tükröződött a bevételi adatokban. Elég volt viszont ahhoz, hogy finanszírozzák következő próbálkozását, és kisebbfajta sztárparádét kerekítsenek a főszereplő műbráner köré.

A remekmű: Egy lyukas fillért se tett volna fel senki arra, hogy Marky Mark színészi bemutatkozása a pornóvilág csillagaként Martin Scorsesevel és Robert Altmannal való összehasonlításokat eredményez. A két mester pedig kétségtelenül figyelt, hiszen Mark azóta Scorsese új kedvenc színésze, Andersont pedig beugró rendezőként szerződtették Altman utolsó filmjéhez, Az utolsó adás-hoz. A pornómogulok 70-es évekbeli felemelkedése rászolgált a Scorsese gengsztereivel való összehasonlításra, de ez nem jelenti azt, hogy ne fedezhetnénk fel rajta az egyéni stílusjegyeket, ráadásul a példás színészvezetés nem csak Julianne Moore, Heather Graham, Philip Seymour Hoffman, John C. Reilly nevét emelte ki a független filmek mellékszereplőinek tömegéből, de a rossz viccnek tartott Wahlbergből és Burt Reynoldsból is jutalomjátékot csiholt ki. A műbránerről nem is beszélve.

Botlás: Nem meglepő tehát, hogy Anderson következő vállalkozásához gyakorlatilag szabad kezet kapott. Hiba volt. Kevés ellentmondásosabb filmet találni a Magnóliá-nál, ezt mi sem példázza jobban, mint hogy adott egy rakás fantasztikus színész, és Tom Cruise mindet lejátssza a vászonról. Mindenki nyomorúságos és szenved, majd több mint három keserves óra után jól rájuk szakad az égből egy békazápor. Vannak még benne az utóbbihoz hasonló hajmeresztően ötletes dolgok, de szenvedés végignézni, és egyébként is túl rövid az élet. Hasonlóan megosztotta a közönséget a Kótyagos szerelem is, amelynek kétségtelen pozitívuma, hogy sokkal rövidebb, de nem garantálhatom, hogy kevésbé irritáló élmény végignézni Adam Sandler teljességgel megalapozatlan szerelembe esését, mint a Magnólia nyomorultjainak dalra fakadását.

Adam Sandler és Emily Watson a Kótyagos szerelem című filmben

Van kiút? Texas, olaj, családi viszály, kapzsiság, üzlet - nem, nem a Dallas filmre vitelére vállalkozott a még mindig csak 37 éves rendező, hanem Upton Sinclair Oil! című századelőn játszódó regényének adaptációjára. Az eddigi legsötétebb P. T. Anderson-filmre számíthatunk télen, ami pedig külön öröm, hogy a ritkán filmező Daniel Day Lewis (szinte csak Scorsese szavára moccan) alakítja a There Will Be Blood olajmágnását.