Tesztautónk hivatalos neve BMW X2 xDrive25d volt, ami azt jelenti, hogy egy kétliteres, 231 lóerős dupla turbós dízelmotorral és összkerékhajtással szerelt példány. Ehhez a motorhoz széria a japán Aisintól származó nyolcfokozatú automataváltó, csak a gyengébb verziókhoz, az 1,5 literes, 140 lóerős háromhengeres benzineshez (18i) és a kétliteres, 150 lóerős dízelhez (18d) jár alapáron manuális. Majdnem olyan fürgén és simán kapcsolta a fokozatokat az Aisin váltó, mint a hosszmotoros nagyobb BMW-k ZF-je, kár, hogy a menő, pöcögtetős
joystick előválasztó kar nem jár hozzá.
Az xDrive összkerékhajtás elektronikusan vezérelt tengelykapcsolójával a pillanatnyi szükségletek függvényében módosítja a nyomatékelosztást,
képes akár az erő 100 százalékát is az első vagy a hátsó tengelyre küldeni,
utóbbinál még fékezéssel operáló nyomatékvektor-szabályozás is van, amely kanyarban úgy növeli a stabilitást, hogy az ívkülső kerékre küld több nyomatékot.
Menet közben nagyon jó benyomást tett rám az X2,
a kicsit kerregős dízelmotor 450 Nm nyomatékának meg sem kottyant a 1,6 tonnás tömeg,
igaz, annyira gyorsnak azért nem érződött a kis BMW, amire a 6,7 másodperces gyorsulási adatból és a 237 km/órás végsebességből következtettem. Nem sokat tudtam menni a Csepel Művekben tartott hazai sajtóbemutatón, így a fogyasztásmérésnek nem lett volna értelme, a gyár mindenesetre 5,3 litert ad meg, aminél azért sejtésem szerint 1-2 literrel többel érdemes számolni a való világban.
Érzésem szerint a kocsi legjobb és legrosszabb része is a futóműve. Még melegben, kenődős téli gumikkal is ügyesen mozgott az X2, amiben persze az M-csomaghoz járó, egy centivel ültetett futómű is hozzájárult.
Szinte olyan agilis volt, mint egy vérbeli hot hatch,
ami egy relatíve magas építésű szabadidő-autótól több mint meglepő. Engedékenyre állított menetstabilizáló elektronikával szándékos provokációra – kanyarban történő gázelvételre - szépen mozgatta a farát, kanyarban csak mérsékelten dőlt, és a precíz, igen jó visszajelzéseket adó kormány parancsait is késedelem nélkül követte.
Nem lehet viszont elhallgatni, hogy ez az ültetett, M-csomagos futómű
túl kemény a magyar utakra,
pedig a tesztautón emberi méretű, 17 colos téli gumik voltak, nem a 20 colos úthengerek. Főleg a hátsó ülésen volt rázós a Csepel Művek erősen hiányos macskakövén közlekedni az X2-vel, de az is igaz, hogy a tempó növelésével arányosan simult ki a kocsi futása, ami a gondosan hangolt lengéscsillapítás ismertetője. 169 ezer forintért adaptív lengéscsillapítás is kérhető, ami Comfort üzemmódban biztosan javít valamelyest a helyzeten.
Az X2 árlistája 9,5 millió forinttól indul, ennyi pénzért a fronthajtású, háromhengeres SDrive 18i alapmodellt lehet megkapni. Ugyanezzel a hajtáslánccal az 5 centivel hosszabb és 7 centivel magasabb
X1 közel 400 ezer forinttal kerül kevesebbe,
vagyis az X2 vásárlását racionális indokokkal nehéz, érzelmiekkel könnyű megmagyarázni: a felárért cserébe divatosabb, de szűkösebb karosszériát és sportosabb vezetési élményt kap az ember.
A legnépszerűbbnek ígérkező változat,
a 190 lóerős xDrive 20d már 12,7 milliótól indul,
ennél közel kétmillióval olcsóbban már hétszemélyes Skoda Kodiaq is kapható, ugyanennyi lóerős dízellel, összkerékkel, DSG-vel, és a remek BMW 3-as kombi is csak negyedmillióval drágább.
Persze az X2 nem velük versenyez, hanem a 11,95 millióba kerülő Mercedes GLA-val, a 13,264 milliós Jaguar E-Pace-szel és a 12,32 milliós Volvo XC40-essel (az ősrégi Audi Q3-ast szándékosan nem vettem ide, mert idén jön az új generációja). Vezetési élményben mindkettőn túltesz a BMW, és helykínálatban sem marad le tőlük, az egyetlen igazi hátránya a túl feszes rugózása.