Százezrek élete múlhat az ENSZ tökösségén

Arab nomádok és fekete telepesek ölik egymást halomra több éve a nyugat-szudáni Darfúrban és újabb százezrek életét sodorhatja veszélybe, hogy a jelek szerint még a szudáni kormány által bábként használt afrikai békefenntartók is eltűnnek a franciaországnyi térségből. A véres, már eddig is több százezer halottal járó konfliktusnak az ENSZ útját állhatná, de saját kezét kötötte meg az ügyben. Innentől már csak a világszervezet merészségében bízhatnak a darfúriak. 

A hét elején újra humanitárius katasztrófa veszélyére hívta fel a figyelmet az ENSZ a szudáni Darfúrban. A térségben több mint három éve zajló konfliktus idén nyáron újra felerősödött, és hiába a májusi békemegállapodás, vagy az Afrikai Unió (AU) térségbe vezényelt hétezer békefenntartója, a szudáni hadsereg újabb offenzívát indított a térség fekete lázadói ellen.

A khartúmi kormány az új katonai invázióval párhuzamosan gyakorlatilag ellehetetleníti a békefenntartást: az ENSZ Biztonsági Tanácsa által augusztus 31-én elfogadott 1706-os határozat alapján a világszervezet nemzetközi erőket akart küldeni a térségbe, de ezt Szudán elutasítja, és kizavarná az AU katonáit is, ha azok ragaszkodnak az ENSZ-csapatok bevonulásához, vagy ha nem fogadják el azt, hogy Khartúm játékszabályai szerint működjenek. Az egyik ilyen szabály, hogy Szudán és az Arab Liga finanszírozná a küldetést.

Az AU-nak szeptember 30-áig adott határidőt a döntésére Khartúm, a békefenntartók vezetése az eddigi jelzések szerint nemet mond. Ha nem marad nemzetközi erő a franciaországnyi térségben, a szudáni kormány saját békefenntartó egységeket állít fel, ami visszás helyzetet szülhet: a szudáni hadsereg saját magára vigyázna. Egyik fele ellenőrizné, hogy a másik ne kövessen el erőszakos cselekményeket.

Bármit megtehetnek

Pedig az itt élőknek nagy szükségük lenne a békefenntartókra. Nemzetközi felügyelet nélkül a szudáni kormány bármit megtehet a térségben, sőt, eddig az Afrikai Unió jelen lévő erőitől sem zavartatta magát. Az alulfinanszírozott, és a terület nagyságához képest csekély számú afrikai békekatonát üzemanyaghiánnyal, számukra kiszabott kijárási tilalommal, helikoptereik repülési idejének drasztikus korlátozásával, bürokratikus eszközökkel, sőt a kijárási tilalmat megszegő katonák őrizetbe vételével akadályozzák feladatuk ellátásában. Eric Reeves amerikai egyetemi tanár, a darfúri konfliktus szakértője szerint Khartúm az AU katonáit igyekszik felhasználni arra, hogy elmondhassa: van nemzetközi erő a térségben, és szükségtelen az ENSZ tervezett közbelépése, a 20 ezres - 17 300 katona, 3300 civil, 16 darab 100-200 tagú rendőri egység - erő Darfúrba vezénylésére.

A szakértő ugyanakkor kritikákkal illeti az ENSZ-t, amely "saját magát bénította meg", amikor az 1706-os számú határozatba belefoglalták, hogy tiszteletben tartják Szudán nemzeti szuverenitását, miközben Khartúm folyamatosan azt hangoztatta, hogy egy ilyen lépés egyértelműen sérti nemzeti önrendelkezését.

A jelenlegi helyzet azzal fenyeget, hogy a hónap végén egy szál nemzetközi katona sem lesz a térségben. A békekatonák eltűnésével és a jelenleg is katasztrofális biztonsági helyzet tovább romlásával a segélyszervezetek munkája is ellehetetlenül. Segélyek nélkül pedig éhínség és járványok fenyegetik az öt magyarországnyi méretű nyugat-szudáni tartomány harcok dúlta területein élő körülbelül 4 millió arabot és feketét.

Százezreket fenyeget halál

A konfliktussal kapcsolatos legfontosabb kérdést Philippe Douste-Blazy francia külügyminiszter fogalmazta meg szerdán: küldjön-e az ENSZ Khartúm tiltakozásával, vagy akár ellenállásával szemben is békefenntartó csapatokat a tartományba. Kofi Annan ENSZ-főtitkár másképp tette fel ugyanezt a kérdést: mi történik, ha az ENSZ és más segélyszervezetek kénytelenek elhagyni a tértséget?

Erre az eddigi események szolgálhatnak intő példaként: a három - egyes felfogások szerint öt - éve folyó harcokban a Genocide Intervention Network honlapján közölt adatok szerint 400 ezren vesztetették életüket, és 2,5 millióan kényszerültek elmenekülni otthonaikból. Eric Reeves 450 ezer halottról írt áprilisban honlapján, és további százezrek halálát jósolta. Utóbbi jóslathoz hasonlóan nyilatkozott augusztus végén Jan Egeland, az ENSZ menekültügyi főkoordinátora: "Nem tudok határozottabban figyelmeztetni annál, minthogy azt mondom: azon a ponton vagyunk, amikor minden remény elszállhat, és több százezren veszthetik el szükségtelenül életüket". Egeland szerint, ha elfajulnak a dolgok, az nem csak Darfúrt, hanem a szomszédos országokat - Csádot és Közép-Afrikai köztársaságot - is súlyosan érinti majd, és az egész térség stabilitását veszélyezteti.

Fekete parasztok az arab pásztorok ellen

A vérengzés két népcsoport - az afrikai fur, és az arab baggara - közötti feszültségekből ered, nem elsősorban más származásuk - bár utóbb már ez is közrejátszott -, vagy vallásuk - többnyire mindannyian muszlimok -, hanem eltérő életformájuk miatt. A feketék ugyanis letelepedett földművesek, az arabok pedig nomád állattenyésztők. Az ellenségeskedés évtizedek óta folyamatos de igazán a térség egyre súlyosabb elsivatagodása után kezdett elmélyülni a korlátozottan rendelkezésre álló természeti források - a művelhető termőföld és a víz - megosztása miatt.

A konfliktus közvetlenül az 1983-84-es száraz esztendők után kitört, közel százezer ember életét követelő éhínségben gyökerezik, ami után a földművesek minden talpalatnyi, még használható földet művelés alá vontak, megakadályozva vándorlásukban a nomád pásztorokat, ami számos helyen vezetett összetűzésekhez. Ezek az események egybeestek Moammer Kadhafi líbiai vezető a térség arabjait egyesíteni próbáló törekvéseivel, aki fegyverekkel támogatta a Khartúmot a Szudám déli részén dúló polgárháborúban, illetve szövetségesnek tekintette és felfegyverezte a baggarákat, akiknek még katonai támaszpontot is létesített. Ekkor mélyült el származási alapon is a feketék és az arabok közötti ellenségeskedés, előbbiek a khartúmi "arab kormányt" hibáztatták a kialakult éhínség miatt, utóbbiak pedig úgy érezték, a nomádok akadályozásával az "afrikaiak" őket büntetik ezért.

A khartúmi kormány ellen lázadó afrikai csoportok - például a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM), vagy a Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) is azért kezdett harcolni, hogy megvédjék magukat a térségbeli arabokat az ő kárukra támogató kormánytól. A konfliktus kitörését legtöbbször 2003 februárjától számítják, amikor egy lázadó csoport megtámadott egy szudáni katonai parancsnokságot, de többek szerint helyesebb lenne 2001-től írni a viszály történetét, amikor a fur és a zagava (egy másik afrikai népcsoport) felesküdött a Koránra, hogy megvédik magukat a falvaik ellen kormányzati támogatással indított támadások ellen.

A félsivatagos vidéken tapasztalatlan kormányerők eleinte súlyos veszteségeket szenvedtek a gyors terepjárókon rajtaütésszerű támadásokat végrehajtó lázadóktól. Erre a kormányzat úgy válaszolt, hogy a lázadók falvaira eresztette dzsandzsavíd (hordák) arab milíciát - felfegyverzett baggara pásztorokat - amelynek elnevezését gyakran fordítják - a Wikipedia szerint tévesen - "puskás lovasoknak". A harcok egyre durvultak, a kormánytámogatással küzdő milíciák szisztematikusan pusztították az afrikaiak falvait, előfordult, hogy egy-egy ilyen elpusztított faluval szomszédos arab településeknek semmi bántódásuk nem esett egy 2004-es ENSZ-jelentés szerint.

A nemzetközi figyelem az Amnesty International és a Nemzetközi Válságcsoport 2003-as jelentései után fordult Darfúr felé. Az első pozitív fejlemények 2004 tavaszán történtek, amikor Csád közvetítésével fegyverszünetet kötött a kormányzat és a két legfőbb felkelő csoportosulás, a JEM és az SLM. A harcok azonban folytatódtak, mivel JEM egyik kisebb tagszervezete nem vett részt a tűzszünet megkötésében, és a dzsandzsavíd is aktív maradt. A biztonsági helyzet ennek ellenére némileg javult - bár a tárgyalások lassan haladtak. A 2006 májusában Khartúm és SLM között megkötött egyezmény - amely a dzsandzsavíd feloszlatásáról, és a lázadók hadseregbe tagolásáról szólt - megint csak felemásan sikerült, ugyanis az SLM egyik konkurens kisebb lázadó szervezete, és a JEM is elutasította.

2006 nyarán aztán a szudáni kormány újraindította a katonai akciókat: a Human Rights Watch szeptember 6-i jelentése szerint pedig már a déli polgárháborúban is alkalmazott taktikával - Antonov teherszállító-repülőgépek lehajtott hátsó rakodórámpájáról kidobált bombákkal - támadja a térség lázadók lakta területeit. A jelentések szerint a májusi megegyezésnek már semmi foganatja, a Washington Post keddi beszámolója szerint a friss, jól felszerelt csapatokkal rendelkező és a terepet jól ismerő, hozzájuk átállt lázadók által támogatott kormányerők komoly sikerekre számíthatnak az ellenállók egyre fogyatkozó és egyre megosztottabb erejével szemben. A megosztottsága jellemző, hogy még a közeli megfigyelők sem tudják eldönteni: ki ellenőrzi jelenleg a vidék úttalan térségeit.