Videót a bírónak!

Vágólapra másolva!
A labdarúgás nemcsak a legnépszerűbb, de talán a legkonzervatívabb sportág is a csapatsportok között. Habár a játék évtizedről évtizedre rengeteget változott, a sportág független szabályalkotó testületének (IFAB) 1938-ban lefektetett szabályzata ehhez képest lényegi kérdésekben alig módosult a legutóbbi, 1997-ben kiadott szabálykönyvhöz képest. A mögöttünk lévő gólszegény világbajnokság újra a felszínre hozott néhány drasztikusabb javaslatot, amelyekről olvasóink véleményét is megkérdeztük. Az eredmény ismertetésén kívül áttekintjük és értékeljük a szabályalkotók jól sikerült és kudarcot vallott húzásait is az utóbbi évekből.
Vágólapra másolva!

Divatba jött a sárga

Különféle változásokat persze nemcsak a szabálykönyv átírásával lehet kieszközölni, sok esetben a szabályok adta lehetőségek konkretizálása, az értelmezés szigorítása alapján változik a játékvezetői felfogás. Az egyszerűség kedvéért ezeket együtt tárgyaljuk a valódi szabálymódosításokkal, amelyekhez egyébként a FIFA-hoz tartozó, ám attól elvileg függetlenül működő IFAB beleegyezése is szükséges.

A változtatásokat többféle szempont is motiválhatja, az illetések az utóbbi években elsősorban a durvaságok, sportszerűtlenségek visszaszorítására, illetve a tiszta játékidő növelésére, a folyamatosság biztosítására helyezte a hangsúlyt. Bár ezektől nem teljesen független, mégis másféle eszközöket is igényelne a sportág szórakoztató jellegének javítása vagy legalább megőrzése, ami elsősorban a támadójáték segítését jelenti - ezen a téren a kritikusok szerint nem mindig reagálnának kellő frissességgel labdarúgás fejlődésére, és gyakorta mintha még az ezt célzó intézkedések is visszafelé sülnének el. A közvélekedés azonban leginkább a csapatokat sújtó igazságtalanságok, azaz a játékvezetői tévedések csökkentésének szándékát hiányolja, és gyakran felrója a szabályalkotóknak, hogy nem élnek kellőképpen a kínálkozó technikai lehetőségekkel.

Az újításokat általában a világ- vagy Európa-bajnokságokon debütálnak - rendszerint mérsékelt sikerrel. A bírói baklövések mellett a megszokott ítélkezéstől való eltérések is általában inkább idegenkedést váltanak ki a szurkolókból, mintsem az elismerést. Nem volt ez másként a németországi vébén sem, ahol a FIFA a játék széttördelésének megakadályozása céljából az időhúzás minden eddiginél szigorúbb megtorlására intette bíróit.

A direktíva Achilles-sarka a szabadrúgást elvégezni nem engedő, illetve a labdához túl közel álló játékos kötelezően előírt sárga lapos figyelmeztetése volt. Ezzel tulajdonképpen újabb eszközt adtak a játékvezetőt előszeretettel megtévesztő labdarúgók kezébe, akik szabadrúgáskor többször is nemes egyszerűséggel belerúgták a labdát a nekik háttal álló, gyanútlan ellenfélbe, majd - többnyire eredményesen - követelték neki a sárga lapot.

Talán túlzott volt a szigor az időhúzás egyéb formáival szemben is: az akció lefújása utáni, látványosabb labdaelrúgást a kilencvenes években már elég hatékonyan büntették, Németországban azonban igazi katonás fegyelmet próbáltak ráerőltetni a labdarúgókra, akiket ráadásul olyankor is sárgával sújtottak, amikor láthatóan nem is hallották meg a sípszót. Arról nem beszélve, hogy a játékosok reklamálása, illetve a könyvelés alatt többet állt a játék, mintha a bíró lemondott volna a regulázásról.

A kilencvenes évek hozadéka "a tizenhatoson belüli műesésért sárgát kell adni" felfogás, amelyet nemcsak hogy szinte lehetetlen következetesen alkalmazni, illetve pontosan megítélni, mitől került földre a csatár, de a támadójáték segítése elvének is ellentmond. Az MLSZ Játékvezetői Bizottságának elnöke Vágner László szerint az a helyes értelmezés, ha csak az önmagát testi érintkezés nélkül feldobó játékos részesül figyelmeztetésben, számtalan bíró azonban máshogyan alkalmazza a részleteket egyébként nem tartalmazó szabályt. A színészkedők kérlelhetetlen büntetése mindenesetre nem igazán szorította vissza a műesések számát, viszont megágyazott annak, hogy egy esetlegesen jogos tizenegyes elmaradását a bíró a sértett játékos kiállításával tetézze.

Hasonlóan felesleges keménykedésnek tűnik számunkra a gólöröm-ittas játékos mezlevételéért (vagy akár csak a mez fejre húzásáért), illetve a közönség pályán kívüli üdvözlésért járó sárga lap is.

Videót a bírónak!

2006. augusztus 25., péntek, 13:35|Utolsó módosítás: 2006. augusztus 25., péntek, 13:37

A cikk betűmérete : kisebb nagyobb



Elbukott az aranygól-forradalom << 2/4. oldal >>

Sporthírlevél
Sporthír-esszencia
Ha nincs ideje böngészni, de nem szeretne lemaradni semmiről, rendelje meg az [origo] sport rovatának július 17-től naponta megjelenő hírlevelét!

Megrendelem!
Sporthírcentrum
Hírek időrendben
Van aki automatikusan szereti.

Megnézem!

Focivilág


A vb után sem áll meg az élet a Focivilágban. Itt mindent megtalál!


Topligák


Ajánlat
Kérdése van? Írjon nekünk!

Ha kérdése, észrevétele, véleménye van, ide megírhatja.

Videó

Ha nem csak olvasni, hanem nézni is szereti.
Sportvideók

Fórum
Roger Federer Fan Club

Napjaink egyeduralkodó teniszezőjének az [origo] fórumán is sok rajongója van.

Forza Juventus

Öreg Hölgy-rajongók klubja.


Nem élt meg hosszú karriert az 1996-ban a kieséses rendszerű tornákra bevezetett, forradalminak tartott aranygól-szabály, amely a rendes játékidő után az első góllövő csapat javára döntötte el a mérkőzést, s tizenegyesekre csak akkor került sor, ha egyszer sem találtak be a harmincperces hosszabbításban. 1996-ban Bierhoff, 2000-ben pedig Trezeguet aranygólja Európa-bajnoki címet ért, de a 2001-es felejthetetlen Liverpool-Alavés UEFA-kupa-döntőn (5-4) is így nyertek az angolok.

A "hirtelen halált" eredetileg annak kiküszöbölésére vezették be, hogy egy gyengébb képességű csapat a 120 perc kibekkelésére játsszon, hogy aztán a szerencsére bízza magát a büntetőpárbajban, a hatás azonban éppen ellenkező volt: bár több izgalmat nem vitt a játékba, ám a játékosok a nagyobb tét miatt sokkal jobban tartottak attól, hogy hibát követnek el, így összességében csökkentette a csapatok támadókedvét.

Ezenkívül túl nagy felelősséget rakott a játékvezetőkre is, a szurkolók nem igazán szerették, televíziós közvetítések tervezése szempontjából sem volt szerencsés, az európai vezető klubok edzői pedig többször is levélben kérték az UEFA-t, hogy vonja vissza a szerencsétlen szabályt.

Ez végül 2002-ben történt meg, a régi jól bevált módihoz azonban csak két év múlva tértek vissza, előtte még megpróbálkoztak az ezüstgóllal is. Eszerint a rendes játékidőt követő tizenöt percet mindenképpen végigjátszották, ám ha ezalatt az egyik fél előnyhöz jutott, a játékrészt lefújásával megnyerte a mérkőzést.

A mindig is az egyik legtöbb vitát kiváltó lesszabály logikai rendszerébe beleillik, mégis kevesebb gólt és számos elkerülhető tévedést eredményez az az 1995-ös módosítás, mely szerint les az is, ha egy korábban tétlen lesen lévő játékos a kipattanó labdát értékesíti.

Ami felett szemet hunyunk

1.§Kapusok v. hat másodperc Akadnak olyan szituációk a labdarúgásban, amelyben a játékvezetők meglehetősen rugalmasan kezelik a szabályzatban foglaltakat. Ilyen például az ezredfordulón bevezetett hat másodperces szabály, vagyis hogy a kapus ennyi ideig tarthatja a kezében a labdát, míg korábban négy labdával megtett lépésben szabták meg a mozgásterét. A gyakorlatban hat másodperc leteltével a kapusok sokszor még javában fürkészik, hogy kihez rúghatnák fel a labdát, emiatt megítélt közvetett szabadrúgást azonban nem tudunk felidézni az emlékezetünkben.

2.§Kirepülő emberek v. 9 méter Meglepően elnézőek számos esetben a sípmesterek, amikor a sorfalból kiugró játékosok 9 helyett 1-2 méterről vetődnek a labda útjába. A szabály szerint ilyenkor meg kell ismételtetni a pontrúgást, és sárgával lehiggasztani a kiugró játékosokat, ennek ellenére legtöbbször nem állítják meg az akciót.

3.§Büntető v. büntetőszabályok A tizenegyeseknél is enyhült a szigor, már nemigen fújják le, ha a kapusok felsőtestük mozgásával zavarják a büntetőt rúgó játékost vagy netán el is mozdulnak a gólvonalról, és az ítéletvégrehajtónál is jobban elnézik, ha megtörik a nekifutás folyamatossága.

4.§Mezrángatás v. tizenhatos Manapság gyakorlatilag "törvényen kívüli" területté válik tizenhatos, ha egy csapat szögletet vagy a hasonló helyről pontrúgást végez el. Bár a mezrángatást más esetekben sárgával torolják meg, ilyenkor rendszerint szemet hunynak a bírók a látványosan nyúló dresszek, az oldalsó középtartással megvalósított feltartások és a küzdősportokat idéző fogások felett. A probléma megoldására nem sok esély látszik, amennyiben pedig mégis megszólal a síp, úgy a mindkét fél részéről szabálytalan küzdelemben - a FIFA állásfoglalása alapján - a védő javára ítélnek szabadrúgást.

Ugyanebben az évben eltörölték a különbséget a szándékos és a vétlen szabálytalanság között, kivéve a kezezést. Az 1997-es szabálykönyv ezzel szemben már csak a szándékos kezezést említi a szabadrúgás, illetve büntető megítélésnek okai között, a sárga vagy piros kártyát ellenben nem a szándékosság, hanem az esetleges gól vagy gólhelyzet megakadályozása miatt kell felmutatni.

A bírók továbbképzése hagyhatott némi kívánnivalót maga után ebben a kérdéskörben, hiszen azóta is a szabály számtalan egyedi értelmezésével találkozhatunk. Csak egy mutatós példa a sok közül a Serie A 2004-es tavaszi szezonja, amelynek két mérkőzésén szinte ugyanúgy lőtték rá a labdát a sorfalban álló Sevcsenko kezére, ám csak az egyik esetben ítéltek tizenegyest.

Megfékezték a durvaságot

Azzal a együtt, hogy a labdáért vívott harc egyre keményebb, a játék egyre gyorsabb lett, a tét pedig anyagiakban mérhetően is mind feljebb emelkedett, a pályán eluralkodott durvaságot és sportszerűtlenséget sikerült visszaszorítani, legalábbis ami a futballelitet illeti. Ma már nehéz elképzelni olyat, hogy egy pályán kialakuló nyílt ökölharcot ne kövessen kiállítás, mint az 1962-es világbajnokság Chile-Olaszország találkozóján, de gondolhatunk Pelé '62-es, Törőcsik '78-as és Maradona '82-es módszeres szétrúgására is, amelyeket szintén tétlenül szemléltek a játékvezetők.

A kilencvenes években több olyan szabályt hoztak, amely védi a játékosok testi épségét, a játék tisztaságát. Piros lap jár az ellenfelet veszélyeztető hátulról történő becsúszásért, valamint azért, ha valaki gólhelyzetben lévő játékossal szemben szabálytalankodik. Mindenképpen büntetni kell szemből elkövetett páros lábú becsúszást is, dacára annak a szakkommentátoroktól sokszor hallott érvnek, hogy a játékos csak a labdát találta el, az ellenfelet nem - ebben az esetben veszélyes játékért közvetett szabadrúgást kell ítélni.

A bírák háta mögött elkövetett durvaságok mérséklésben sokat segített a videofelvétel alapján kiróható eltiltás alkalmazása, annak ellenére, hogy a javaslat sokáig heves ellenzésbe ütközött. Több nemzeti példa (belga, német, olasz) után a FIFA végül 1994-ben fogadta el az utólagos ítélkezést. A precedenst Tassotti nyolcmeccses eltiltása szolgáltatta az amerikai vb-n, az olasz védő a spanyolok elleni negyeddöntőben 2-1-es állásnál brutális könyökléssel alakította át Luis Enrique orrát, amit Puhl Sándor nem vett észre, de a visszajátszás egyértelműen bizonyította a szándékosságot.

A gyakorlat kritikájaként a központosítás hiányát azért megemlíthetjük, a nemzeti szövetségek meglehetősen nagy különbségekkel bírálnak el hasonló eseteket, mint ahogyan az elmaradottabb futballkultúrákban a pályán is többet engednek meg maguknak a labdarúgók, a játékvezetők tekintélye általában nem közelíti meg a topligákban ténykedő kollégáiékat.

Egyértelműen a futball javára vált az az 1993-as szabálymódosítás, hogy a kapus nem foghatja meg a lábbal hazaadott labdát (a kapusok "jogai" az idők során folyamatosan csorbultak, 1913 előtt még egészen a felezővonalig megfoghatták a labdát), gördülékenyebbé tette a mérkőzést a játékosok pályán kívüli ápolásának bevezetése (1994), az egyvonalas les eltörlése (1990) pedig valóban a támadófutballt szolgálja, habár ebben az esetben partjelzők nem igazán tették magukávé a FIFA azon eszméjét, hogy a kétes esetekben inkább engedjék tovább a támadást.

Ésszerű és szükséges változtatás volt cserék számának emelése (1988-tól két mezőnyjátékost és egy kapust, 1995-től három tetszőleges játékost lehet cserélni tétmérkőzéseken) és hogy a játékosnak legalább két méterre kell állnia a bedobást elvégző ellenfelétől, mint ahogy a negyedik játékvezető és a bírók közötti rádiós kommunikáció ellen sem lehet kifogásunk, noha a világbajnokságon meggyőződhettünk róla, mindez nem jelent garanciát arra, hogy egy játékost a második sárga lapja után a pirosat is megkapja.

Olvasóink videobírót akarnak

Újabb szabálymódosító javaslatok időről időről előtérbe kerülnek, a világ- vagy Európa-bajnokságok pedig még inkább rávilágítanak a játékkal kapcsolatos elégedetlenségekre. Különösen igaz volt ez idén nyáron, hiszen a németországi torna - a meccsenkénti átlagot nézve - minden idők második leggólszegényebb vébéje volt, csak 1990-ben zörgették meg kevesebbszer a hálót. A futballisták egyre nagyobb futómennyisége, a labdáért a pálya minden szegletén folyó harc és a tökélyre fejlesztett biztonsági védekezés jelentősen leszűkítette a támadásépítésre felhasználható területet, ami különösen az egyenes kieséses szakaszban mutatkozott meg, a legtöbb mérkőzésen egyetlen gól döntött a továbbjutásról.

A látottakkal a FIFA elnöke sem volt elégedett: "A nézők kevésbé élvezik az összecsapásokat. Senki sem vitathatja, hogy a játék esszenciája a gól" - mondta Jospeh Blatter, aki szerint az egyik megoldás lehetne, hogy tizenegy helyett tíz játékos lépne pályára.

Mások a lesszabályhoz nyúlnának hozzá. Az átalakítását sürgetők egy része a tizenhatos területére korlátozná, de akadnak, akik teljesen megszűntetnék (kérdés, hogy ha az ő elképzelésük érvényesülne, szólna-e másról a labdarúgás, mint a kapu előtt lecövekelő bivalyerős centereknek felrugdosott labdákról). Egy másik csoport a kapuk megnagyobbításában látja a gólgazdag jövőt, megint mások pedig azt javasolják, hogy a bedobást kispályás módra lábbal is el lehessen végezni (ez vélhetően a játék további töredezésével járna, hiszen a szabadrúgásokhoz hasonló előkészületeket vonna magával), ezt tesztelték is egy időben, a kilencvenes években egy magyar Szuperkupa-döntőn is kísérleteztek vele.

A többség fantiázáját azonban nem annyira a fenti kérdések foglalkoztatják, a szurkolókat a gólátlag csökkenésénél sokkal jobban felkavarják a súlyosabb játékvezetői tévedések, különösen, ha egy-egy csapat továbbjutása úszik el a hibás ítéleteken. Ennek megfelelően a legszélesebb tábort - a jégkorong és amerikaifutball mintájára - a bíráskodást támogató videorendszer bevezetését szorgalmazók alkotják, és bár a felmérés nem reprezentatív, ezt támasztja alá a témakörben meghirdetett szavazásunk eredménye is. A kérdésre, hogy mit változtatna meg a labdarúgásban, a több mint 107 ezer szavazó 59,7 százaléka a videobíró bevezetését jelölte meg a választásra kínált lehetőségek közül.

A probléma olyannyira napirenden van, hogy a francia szövetség tavaly már döntött is arról, hogy zárt kapuk tesztelni kezdi a videobírót, a FIFA azonban nyílt levélben szólította fel a gallokat, hogy tekintsenek el ettől. A Blatter által is képviselt konzervatív álláspont szerint a futballhoz alapvetően hozzátartoznak a bírók tévedései is, az állandó visszajátszás pedig megölné játékot.

Nem ért egyet a videobíróval Vágner László sem: "A labdarúgás éppen azért csodálatos, mert ugyanolyan szabályok szerint játsszák Karakószörcsökön, mint a San Siróban. Ezt leszámítva egyes területeken tudnám támogatni, főként annak megítélésénél, hogy áthaladt-e a labda a gólvonalon. A lesek eldöntésénél azonban nagyon bonyolult lenne: ha minden szituációt elengednének, és utána értékelnék, komolytalanná válna a játék, ha pedig a bíró lefújna egy akciót, amelyről aztán bebizonyosodik, hogy nem volt les, képtelenseg lenne visszaállítani az eredeti helyzetet."

A labda gólvonalon törénő túljutásával kapcsolatos viták megelőzését a FIFA is fontosnak tartja, de a videózás helyett a chippel felszerelt labdát favorilzálja. A találmányt már versenykörülmények között is tesztelték a tavalyi U17-es világbajnokságon Peruban (), a korábbi tervekkel ellentétben azonban Németországban még nem vetették be.

Videóról tehát szó sem lehet, a jelenlegi szabályok nem is engedélyezik visszajátszás alkalmazását a bírók döntéseinél. Ezzel szemben a szóbeszéd szerint a világbajnoki döntőben a negyedik játékvezető a felvétel alapján szólt Elizondónak, hogy Zidane lefejelte Materazzit, s a bíró ezt követően állította ki a francia csapatkapitányt.

A játékvezetői teljesítmények javítására már több mint a tíz évvel ezelőtt felmerült az a javaslat is, hogy alakítsanak egy profi bírói keretet, amelynek tagjai kizárólag a játékvezetésből élnének. Nemrégiben az egyre többször felbukkanó bundaügyek kapcsán Blatter is az ötlet mellé állt, számos híres volt és aktiv bíró viszont ellenzi a profizmust. Szerintük éppen elég feszültség a játékvezetőnek egy mérkőzés önmagában, mindezt csak fokozná, ha még arra is gondolnia kellene: ezen múlik a megélhetése. Rosszmájúan persze azt is megemlíthetnénk, hogy világbajnokság egyetlen profi bírója, az angol Graham Poll volt az, aki két sárga lap után a pályán "felejtette" Simunicot a horvát-ausztrál mérkőzésen.

Ami a további lehetséges változtatásokat illeti, elképzelhető, hogy a jövőben újra előveszik a 90 perc után döntetlenre álló meccsek eldöntésének kérdését, mert bár az arany- és ezüstgól megbukott, a jelenlegi rendszert továbbra sem tartják kielégítőnek. A probléma sokak képzelőerejét meglódította, Vitray Tamás például a következő érdekes felvetéssel rukkolt elő jó pár évvel ezelőtt: a rendes játékidő letelte után a csapatok időhatár nélkül futballoznának tovább az első gólig, miközben minden olyan focista kiáll a játékból, akiről a labda az oldal- vagy alapvonalon túlra kerül, így egyre kevesebben küzdenek a győztes gól megszerzéséért.

Bordás Gábor