Vágólapra másolva!
Az Európai Parlament elnöke szerint az EU minden állampolgárának 26 eurócentbe kerül, ami egyáltalán nem sok. Az EP számításai szerint ugyanakkor már azzal is ennek az összegnek közel a dupláját lehetne megtakarítani, ha a testület nem két, hanem csak egy városban ülésezne. Az Unióban jónéhány takarékoskodó lépésnek és ésszerűsítésnek a tagállamok makacskodása és önérdeke vet gátat. Az EP főtitkára szerint azonban ez a demokrácia ára, amit szívesen megfizet az EU.
Vágólapra másolva!

Napi 68 forint

"Általában a pénz a családi perpatvarok gyökere" - jelezte előre cikkében az Economist több mint egy éve, hogy az uniós költségvetésről szóló megállapodás kemény játszma lesz és a brit gazdasági lap jóslata be is igazolódott: az Unió 2007-13 között érvényes költségvetését csak jó egy éves vajúdás után sikerült kiizzadnia az EU vezetőinek. A költségvetést végül május közepén hagyta jóvá az Európai Parlament (EP), a boldogság azonban korántsem volt felhőtlen. Josep Borrell, az EP elnöke azzal védte a költségvetést és magát az Uniót, hogy az EU egy lakosra lebontva így is csak napi "fejenként 26 centbe kerül, ez pedig egyáltalán nem tekinthető soknak".

A napi ali 68 forint valóban nem tűnik egetrengetőnek, ráadásul az összeg egyenetlenül oszlik el az Unión belül: az EU költségvetési hiányát ugyanis a 9 legjobb módú tagállam fizeti (lásd a keretes részt), a többiek a rendszer haszonélvezői, így Borrell száma egyszerre fest kedvezőbb és kedvezőtlenebb képet az EU valóságos helyzeténél. A költségvetés körüli vita ugyanakkor arra is rámutat, hogy sok jelentős kiadást azért szenved el az Unió, mert nem tud változtatni a megmerevedett kompromisszumokon, nem tud úrrá lenni a tagállamok akaratán.

Protekcionizmus

Az Economist szerint az uniós gazdaságpolitikát a protekcionista államok teszik tönkre, igaz, azt a lap is elsimeri, hogy ez a fogalom nehezen értelmezhető az EU szintjén. Mindegyik állam a többieket vádolja ugyanis protekcionizmussal. A kisállamok a nagyokra fújnak, amiért azok rájuk kényszerítik akaratukat, a nagyok a kicsiket hurrogják le, amiért szerintük tényleges súlyuknál nagyobb beleszólást akarnak a döntésekbe.

Ennek esett áldozatául - legalább is részben - az Unió 2013-ig érvényes költségvetése is. Bár azt szinte mindenki elismerte, hogy az EU makacs hozzáállásához képest - miszerint az agrártámogatások jelentették az uniós költségvetési sarokszámok viszonyítási pontját - kedvező elmozdulás történt, akad azonban több kiábrándító elem is a költségvetésben. A hét évre szóló, 864 milliárdos főösszeg 34 százalékát még mindig az agrártámogatások teszik ki.

Ez ugyan 12 százalékkal - azaz lényegesen - kevesebb, mint az eddigi összeg, azt azonban nem sikerült elérni, hogy a támogatási rendszert alapjaiban vizsgálják felül, hogy hatékonyabbá és ésszerűbbé válhassanak a kifizetések. Erre legkorábban 2008-09-ben ad lehetőséget a költségvetési megállapodás, ez a felülvizsgálat azonban semmire nem kötelez majd, így elképzelhető, hogy 2014-ben is ugyanaz a támogatási rendszer lesz érvényben az EU-ban, mint ma: azaz a mezőgazdaság támogatásának túlsúlya jellemzi majd az EU-t ahelyett, hogy a tagállamok által is elismerten fontos kutatás-fejlesztés szerepét növelnék.

Arányait tekintve nőtt ugyanakkor az uniós intézmények fenntartására fordítható összeg, az EU versenyképessége szempontjából kulcsfontosságúnak tartott, akadozva haladó gazdaságfejlesztési program - a lisszaboni célkitűzések - teljesítésére viszont úgy kellett még egy kis pénzt kikuncsorogni az EP-nek a költségvetési vita utolsó pillanataiban.

Milliárdos aktatologatás

Az Európai Parlament helyzete jellegzetes - igaz, nem általánosítható - esete annak, hogyan eshet az ésszerűség a nemzeti büszkeség és óvatos kompromusszumkeresés áldozatául. Az EU törvényhozásának, a 732 képviselőből álló EP-nek Brüsszelben hatalmas épülete van: az ülésterem és a képviselői irodák mellett éttermek, kávézók működnek falain belül, de a képviselők kényelmét sok egyéb szolgáltatással (például fallabdapályákkal) is igyekeznek megteremteni. Brüsszel azonban csak az EP bürokratikus központja, itt működik a parlamenti hivatal, itt zajlanak a háttéregyeztetések, végehajtják a pepecselő bizottsági munkát, és bár a döntések legnagyobb része már itt körvonalazódik, itt gyakorlatilag semmilyen határozat nem születik. A szavazásokhoz ugyanis minden hónapban négy napra a franciaországi Strasbourgba teszik át székhelyüket a képviselők.

Ezt lényegében úgy kell elképzelni, hogy amikor véget ér a szavazásokat megelőző brüsszeli üléshét, akkor egy tucat kamion jelenik meg az EP épületénél, bepakolják a képviselők titkárságát, irodáit, lényegében mindent dobozba tesznek és átfuvarozzák a képviselők cókmókját, illetve titkárságát Strasbourgba. Ott négy napra, a szavazások idejére kipakolnak mindent, majd az egész költözködés kezdődik újra elölről, csak épp ellenkező irányban. Így az EU demokratikus fővárosa Strasbourg, akkor is, ha a döntések érdemi része már Brüsszelben megszületik és a képviselők lényegében csak gombot nyomni járnak a francia-német határra.

A helyzet a képviselőknek egyáltalán nem tetszik, legutóbb épp májusban hívták fel rá a figyelmet, hogy a 450 kilométeres költözködés nemcsak macerás, de rendkívül költséges is. A munkamegosztást az 1997-es amszterdami szerződés szabályozza, amely azt a célt szolgálta, hogy kielégítsék Franciaország azon követelését, hogy területén is kapjanak helyet uniós intézmények. Strasbourg számára pedig feltehetően jó üzlet a több mint 5000 alkalmazottal kiegészülő képviselősereg havi egy hétre történő befogadása, így nehezen elképzelhető, hogy szívesen feladnák ezt az előjogot.

Az EU belső ellenzéke már nyíltan szervezkedik a parlamenti munka megosztása ellen. Május végére EU-szerte több tízezer aláírást gyűjtött össze az uniós intézményi reformért felelős bizottság annak támogatására, hogy megszüntessék az EP strasbourgi lerakatát. A képviselők pedig felkérték Josep Borrellt, az EP elnökét, hogy az EU állam- és kormányfőinek júniusban esedékes brüsszeli tanácskozásán vesse fel: oldják fel azokat az államközi egyezményeket, amelyek két városba kényszerítik az EP-t és tegyék lehetővé, hogy a parlament maga dönthesse el, melyik városban kívánja kialakítani székhelyét.

Az EP munkájának megosztottsága a parlament saját tanulmánya szerint évente 200 millió eurós (mai áron számolva 52,2 milliárd forintos) pluszkiadást jelent az Unió számára, ami 460 milliós EU-népességre elosztva fejenként több mint 40 eurócentes kiadást jelent. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Borrell 26 eurócentje mellé téve az EP francia ülésezésének megszüntetésével megtakarított összeget azonnal mindenki számára nyereségessé válna az EU. Pusztán arról van szó, hogy ésszerűsítéssel lényegesen olcsóbbá lehetne tenni az EU működésének egyes elemeit. Akad azonban egy másik szempont is, amire az EP brit főtitkára hívta fel a figyelmet a székhelyvita kapcsán: "ez a demokrácia ára és ha ez az ára, akkor meg is fizetjük" - fogalmazott.

Száz százalékosan megéri

"Nincs az a cég, ahol ne lehetne valamit ésszerűsíteni" - mondta az [origo]-nak a drága EU-intézményekkel - például a két helyen ülésező EP-vel - kapcsolatban Balázs Péter volt EU-biztos, egyetemi tanár, ám megjegyezte, hogy költségük még így is kevesebb, mint 25 állam vezetőinek kapcsolattartása és találkozóinak megszervezése és lebonyolítása. Balázs szerint eddig "vért izzadtak" a diplomaták, mire összehoztak egy-egy találkozót, most azonban az uniós intézményekben minden folyosófordulóban a tagállamok vezető politikusaival lehet öszefutni.

"Hamis minden ilyen szám" - fogalmazott Borell számításai kapcsán az [origo]-nak Balázs. Bár Borrell nyilatkozata egyértelműen az EU finonszírozásábaól legnagyobb részt vállaló, az Unió finanszírozási kérdésein a legtöbbet pepecselő tagországoknak (Németországnak, Nagy-Britanniának, Olaszországnak, Franciaországnak és Hollandiának) szólt, Balázs szerint érdemesebb az egyes országokat helyzetét nézni. Magyarország például nettó kedvezményezett, többet kap az EU-tól, mint amennyit a közös kasszába befizet, vagyis nekünk "száz százalékosan megéri" a tagság.

"Spórolni mindenütt lehet" - fogalmazott Balázs annak kapcsán, hogy lehet és érdemes-e takarékoskodni az Unión belül. Megjegyezte ugyanakkor, hogy a bruttó befizetőknek (azok a tagállamok, amelyek többet adnak be az uniós kasszába, mint amennyit kivesznek onnan) bruttó nemzeti összterméküknek alig több mint egy százalékát fizetik be, ami az ő jólétükhöz képest elenyésző, viszont cserébe stabilitás van a kontinensen, kitágultak a piacok, így nekik is "nagyon megéri".