Az [origo] focivébé-válogatottja

Régóta ott mocorgott, s a világbajnoki döntőt követően belőlünk is kitört a nemzetek felett álló szövetségi kapitány, ennélfogva a torna vége felé arcunkon, mozgásunkon és beszédünkön kiütköző zombitünetek sem akadályozhattak meg minket abban, hogy összerakjuk a saját vébéválogatottunkat. Mivel Németországban örömünnepnek számított, ha láttunk egy-egy igazi csatársort, alkalmazkodva a korszellemhez magunk is egy szál támadót tettünk a csapatba, amelybe - ki gondolta volna egy hónappal ezelőtt - vérző szívvel, de biztos kézzel nem írtunk bele egyetlen brazil nevet sem.

Kapus

Gianluigi Buffonba egyéb érdemei mellett már csak azért sem lenne érdemes belekötni, mert hét világbajnoki meccs alatt egyszer sem hibázott. Nemcsak hogy ő kapta a legkevesebb gólt (2-t) és fogta ki a legtöbb kapura tartó labdát (27-et), de legnagyobb bravúrjait éppen a legkritikusabb pillanatokban mutatta be, elég ha csak a Podolski bombájára vagy Zidane fejesére (nem arra) gondolunk az elődöntő, illetve a finálé hosszabbításásában. Gépies tökéletességével túl nagy meglepetést persze nem okozott, hiszen Buffont talán soha nem is láttuk még hibázni, illetve egyszer igen, de azt már elfelejtettük. Nem véletlen, hogy a Juventustól minden bizonnyal távozó kapuszseni gyanús fogadási ügyeit még a bundaügyben keményen odalépő olasz hatóságok sem bolygatták sokáig, az pedig már magától értetődő, hogy Buffont a FIFA is a vb legjobb kapusának választotta.

Meglehet, ha együttesünre tétmeccsek várnának, úgy inkább a marcona Jens Lehmann lenne Buffon cseréje, ám mivel ilyesmféle rizikó nem áll fent, az angolai Joao Ricardót ültetjük le a képzeletbeli kispadra. A 36 éves, az elmúlt szezont klubcsapat nélkül eltékozló kapus hősiesen röpködött az afrikai válogatott hálója előtt, és ahhoz képest, hogy csak három mérkőzésen szerepelt, a védések számát tekintve 21 lövés hatástalanításával negyedik lett a kapusok között.

Védelem

Philipp Lahm

Magunk is meglepődtünk rajta, de a legnagyobb dilemmával a balhátvéd posztján kellett szembesülnünk. Philipp Lahm és Fabio Grosso egyaránt kiemelkedőt nyújtott, így gondoltunk egy merészet, és a németet átirányítottuk a védelem jobb oldalára, miként tette ezt Jürgen Klinsmann is a bronzmérkőzésen. Végtére is Lahmnak a jobb lába az igazi, a világbajnokság szépségdíjas nyitógólját is azzal zúdította be Costa Rica-i hálóba, bár egy mutatós gólpasszt azért ballal is kiosztott ugyanazon a meccsen.

A lengyelek ellen a mezőny legjobbjának választották, és ezt a titulust akár az egész csoportkörre nézve is kiérdemelhette volna. A mindössze 23 éves védő a későbbiekben is lankadatlan lendülettel futballozott, és úgy volt a német támadások egyik főtámogatója, hogy mindeközben a Nationalelf legtöbbet (28-szor) szerelő játékosa volt.

Fabio Cannavaro

Marcello Lippi szerint a világ legjobb hátvédje, a szinte áthatolhatatlan olasz védelem - és az egész squadra azzurra - vezére, a vb-trófea első számú magasba emelője, a mindig mindenhova odaérő, hazájában immár félistenként tisztelt, százszoros válogatott Fabio Cannavarót a világbajnokság második legjobb játékosának választották.

Mi még előrébb soroltuk volna, így természetesen álomcsapatunk védősorának tengelyében is övé az egyik hely.

Lilian Thuram

A másik pedig torinói csapattársáé, aki egy világ- és Európai-bajnoki aranyérem után vb-ezüsttel zárta nemzetközi tornáinak sorát. Azt ugyan nem tudjuk, hogy Németországban is benyomott-e néhány fej fokhagymát meccs előtt az ellenfél borzasztására, mint tette azt nyolc évvel ezelőtti vb-meccseken, ám se így, se úgy nem lehetett boldog az a csatár, aki szembe találta magát vele.

Ahogy egész pályfutása során, a világbajnokságon is rendíthetetlen oszlopa volt a gall védelemnek, legjobb teljesítményét a portugálok elleni elődöntőben nyújtotta. Bár mindenki Zidane-ról beszél, a francia labdarúgás egy másik nagy alakja is elbúcsúzott Berlinben a válogatottságól.

Fabio Grosso

Rózsaszínbe hajló történet az övé, a vb talán legnagyobb felfedezettje 21 éves koráig amatőrként kergette a labdát, a Serie A-ban csak 24 évesen mutatkozott be, támadó középpályásból lett balhátvéd, a kezdőcsapatban ragadásához pedig kellett Zaccardo öngóllal megfejelt bizonytalankodása is az Egyesült Államok ellen.

Bár védői feladatát is magas színvonalon el - máskülönben nem lett volna helye az olaszok hátsó alakzatában -, a köztudatba az egyenes kiesés szakaszba robbant be. Az ausztrálok elleni nyolcaddöntő utolsó percében bátor előretöréssel, szép csellel és egy elsőre mindenkit megtévesztő, tízpontos eséssel harcolt ki továbbjutást érő büntetőt, mindez azonban csak előjáték volt ahhoz a mennybemenetelhez képest, amit az elődöntőben vitt véghez - a németek elleni hosszabbítás hajrájában olyan mesterien csavarta a labdát Lehmann kapujába, hogy maga se hitte el, legalábbis ezt olvastuk ki a vb gólörömének választott fejrázós ünnepléséből. És hogy fokozhatatlan legyen a hallgatag fiú dicsősége, a világbajnokság utolsó labdaérintésével ő hozta meg a boldogságot Olaszországnak.

Ami a védelemből kimaradókat illeti, a helyenként fantasztikusan futballozó Zambrottát csakis azért tettük a cserék közé, mert ő az egyik leguniverzálisabb játékos, szükség esetén bármelyik poszton megállja a helyét, és hogy továbbra is az olaszoknál maradjunk, nyugodt lélekkel bíznánk rá a helyettesítést a sérült Nesta pótlására csapatba került Marco Materazzira is. A durvaságairól is ismert Inter-védő ezen a vébén a hatékonyság megtestesítője volt: hol retorziót kockáztató belépőivel, hol a saját tizenhatosa környékén bemutatott műeséseivel vette elejét az ellenfél támadásainak, Zidane-ból kiállítást érő megmozdulást provokált ki a döntőben, ahol nem mellékesen ő szerezte az egyenlítő gólt, mint ahogy a csehek elleni ki-ki meccsen is betalált egy szögletet követően.

Ne feledkezzünk meg világbajnokságot egyedüliként gól nélkül abszolváló svájci gárda védelméről sem, különös tekintettel Philippe Senderosra, aki nemcsak a csapatrészt irányításával, de Korea elleni fejsérüléssel járó góljával is felhívta magára a figyelmet. A jobbhátvéd posztján a portugál Miguelt vagy a spanyol Carles Puyolt vetnénk be csereként.

Középpálya

Franck Ribéry

Grosso mellett a világbajnokság legnagyobb felfedezettje a franciák ifjú középpályása. Az előző szezonban a Ligue 1 legjobbjának választották a négy éve napjait még útépítő munkásként és az éjszaka császáraként tengető játékost, ezzel együtt nem tartozott az ismert labdarúgók közé, hiszen csupán két héttel a torna előtt mutatkozott be a nemzeti tizenegyben, elsősorban a közvélyemény nyomásának köszönhetően. A vébén viszont kulcsfigurává lépett elő, és bár Svájc elleni góltalan gyötrődés során is csapata legaktívabb tagja volt, először Togo ellen villantotta meg tudását. A támadófutball németországi alkonyán cselekkel fűszerezett, lendületes szélsőjátéka élményszámba ment, még akkor is, ha azon a meccsen még nem tudott kellőképpen uralkodni az idegein, és sorra elhibázta a ziccereit.

A spanyolok ellen viszont már bevette a kaput egy kiváló egyéni alakítás végén, és a későbbiekben is Franciaország egyik legveszélyesebb embere volt. Nem meglepő, hogy immár sorban állnak érte az európai nagycsapatok, ő azonban úgy döntött, még egy évig Marseille-ben marad, hogy lerója tartozását, amiért az előző szezonban a csapat az ő kihagyott büntetője miatt csúszott le a nemzetközi kupaszereplésről.

Patrick Vieira

Nem az a típusú labdarúgó, akinek a játékáért különösebben rajongani lehet, a védekező középpályás pozíciójában azonban a vb előtt is a világ legjobbjai között emlegették, ezt a vélekedést pedig Németországban nyújtott teljesítményével is megerősítette. A Premier League-ben hagyományosan a legtöbb sárga lapot begyűjtő Vieira a válogatottban a hasonló stílusú Makelelével együtt egymást is biztosítva végzik el a piszkos munkát, támadó legyen a talpán, akinek mindkettőjükön sikerül áthámoznia magát.

Ám még Makelele mindössze 11 labdát szerzett a világbajnokságon, Vieria 36-ot, amivel a torna második legjobban szerelő játékosának mondhatja magát. Emellett a támadásokból is kivette a részét, a Togo elleni szükséggyőzelmet az ő góljával és gólpasszával hozták a franciák, majd a nyolcaddöntőben spanyol kapuba is ő bólintotta be csapata vezető találatát.

Zinedine Zidane

Ez a világbajnokság elsősorban róla szólt. Bár majdnem meggyőzőtt minket az ellenkezőjéről, a profi labdarúgásnak búcsút intő élő legenda esete végül bebizonyította, hogy az élet mégsem a hollywoodi forgatókönyvek sémája szerint zajlik.

Volt, aki már vb előtt leírta, az első két csoportmeccs után pedig mindinkább felerősedtek a kritikus hangok, amelyek szerint a karmester immár inkább kerékkötője a francia csapatnak, mint mozgatórugója. A spanyolok ellen Zidane góllal és jó játékkal intette csendre az őt kikezdőket, hogy aztán a vb-favorit brazilok ellen a világbajnokság egyik legkáprázatosabb produkciójával vezesse négy közé Franciaországot.

Ezután már mindenki újra Zidane-t istenítette, ő pedig a portugálok ellen tizenegyesből döntőbe is lőtte a válogatottat. Az olaszok elleni finálé hosszabbításában a franciák közelebb álltak a győztes gól megszerzeséhez, de csak a 110. percig, amikor is Zidane-nál elszakadt a cérna, lefejelte Materazzit és kiállíttatta magát, dicstelenül fejezve be az utóbbi tíz év legragyogóbb focista pályafutását.

Az olasz, spanyol, világ- és Európa-bajnok, BL-győztes és aranylabdás Zidane-t ugyan a vb legjobb játékosának is megválasztották, mindez azonban legfeljebb fájdalomcsillapítóként szolgálhat neki arra, hogy hiába a számtalan parádés gól, csel és átadás, jóideig mindenkinek egy másik mozdulat fog az eszébe jutni róla.

Andrea Pirlo

Megleltük a magyarázatot Andrea Pirlo tavasszal a Milanban produkált csekély futómennyiségére! Elméletünk szerint a középpályás tudatosan tartogatta erejét a világbajnokságra, amelyen az olasz csapat egyik legtöbbet vállaló játékosa volt. Nemcsak hogy olykor emberfeletti energiákat mozgósítva gyűjtötte össze a labdákat Gattusóval, de a gyenge formában futballozó Totti helyett az irányítói szerepkört is gyakran átvállalta, valójában ő mozgatta azzurrikat, és sokszor ő fejezte be lövéssel a támadásokat, ami Ghána ellen egy gyönyörű bombagólt is eredményezett. Legfontosabb mozdulata mégis az volt a vébén, amikor a németek elleni elődöntő hosszabbításában egy ütemet kivárva odatette a labdát Grosso elé.

Maxi Rodríguez

Kreatív, lendületes játékkal és három góllal tűnt ki a mezőnyből az argentinok középpályása, aki a szerbek ellen kétszer is eredményes volt, a Mexikó elleni nyolcaddöntőben pedig remek kapásgóllal döntötte el a továbbjutás sorsát.

Az Atlético Madrid játékosát a vb előtt inkább csak a spanyol bajnokság szerelmesei ismerték, pedig a Primera Divisiónban is elég szépen termelt, az elmúlt két idényben összesen 25 találatot jegyzett. Ám a 25 éves focista nem csak gólérzékenysége miatt volt az argentinok egyik legjobbja, hanem hasznos mezőnymunkája miatt is: az öt találkozón összesen 20 labdát szerzett, 16-szor szabálytalankodtak vele szemben, és 13 beadása is volt. Meg nehogy már ne legyen egy dél-amerikai sem a válogatottunkban.

Elsősorban a 47-szer sikeres szerelésével a vb legjobb labdaszerzőjének bizonyuló Gennaro Gattuso kihagyásáért van lelkiismeret-furdalásunk, de a statisztikában meglepetésre nem sokkal maradt el tőle az öt meccs alatt is 32 labdát begyűjtő ukrán Anatolij Tyimoscsuk sem. Az ő posztjukon gondolkodtunk még a két szép gólt szerző portugál Maniche, a német motor Torsten Frings és az argentin Javier Mascherano beválogatásán, a jobb oldalon az Angliát a negyeddöntőig elrugdosó, majd ott megsérülő David Beckhamre, irányítóként pedig elsősorban a csoportmeccseken brillírozó Juan Roman Riquelmére számítanánk csereként.

Csatár

Miroslav Klose

A 2002-es vb csoportkörében elért öt gólját sokan azzal intézték el, hogy jól kijött neki a lépes, azóta azonban bebizonyította, hogy csatárposzton a világ élvonalába tartozik. Németországban ismét ötig jutott, és ez már elég volt számára a gólkirályi címhez, megkoronázva ezzel a mögötte álló szezont, amelyben a Bundesliga legeredményesebb és a különböző választások alapján legjobban futballozó játékosa is lett.

A Werder Bremen lengyel származású támadója nemcsak a labda hálóba bólintására használja a fejét, összjátékban is egyre érettebb, és akkor sem jön zavarba, ha lábbal kell megcéloznia a kaput - míg négy évvel ezelőtt valamennyi vb-gólját fejesből szerezte, Németországban csak az argentinok elleni egyenlítő találatáról mondhatjuk el ugyanezt. Sztárallűröktől mentes, sokszor észrevétlen, ám annál hasznosabb, veszélyes játékos.

Klose cseréjeként feltétlenül számításba vennénk az Arsenalhoz képest a válogatottban kevesebbet villogó, ám egyedüli csatárként is valamennyi védelmet rettegésben tartó Thierry Henryt, az argentin Henan Crespót, a spanyol David Villát, esetleg az ecuadori Carlos Tenoriót vagy Agustin Delgadót.

Na jó, és talán a Gerd Müller-i gólrekordot a múltnak átadó Ronaldót is, bár az ő motiválásánál keményebb edzői feladatot nehéz lenne manapság elképzelni.

Bordás Gábor